2014. december 18., csütörtök

Rohanó idő, szép és nehéz napok



   Megint rég nem írtunk. Közben Andris belerázódott a szabadságba, már szépen átalussza az éjszakákat, nem kell hozzá éjjel felkelni, szóval mindent tud, amit egy 31 évesnek kell. Én meg élvezem, hogy itthon van, hogy felmegy a gyerekekért az oviba, játszik Jancsival, segít mindenben. Időm ennek ellenére nem lett több, amit nem értek, hova tűnik akkor?
  Én jól vagyok, a baba a legutóbbi ultrahangon elsőre kislánynak látszott, de aztán csak megtaláltuk a hiányzó alkatrészeket a kisvárosi ultrahangon is, úgyhogy marad az egy lány, három fiú leosztás. Már a neve is kezd biztossá válni, szokás szerint egész más, mint amit elsőre kitaláltunk neki, de ez még két hónapig titok. Azért érzem, hogy ez már az utolsó harmad, fáradok, néha fáj a derekam. Érzem azt a plussz 10 kilót, amivel még mindig nem érem el az orvostudomány szerint nekem rendeltetett ideális súlyt, de nem is akarom, most is lemondanék róla. A kis rúgkapálóról odabent persze annál kevésbé.

   A gyereknapokon koszorút készítettünk, mézest sütöttünk, és díszítettünk, a legutóbbira Andris nem ért haza, így azt nem neveztük gyereknapnak, de egész délután kártyáztunk a nagyokkal, kérésükre a Saboteur-t tanítottam meg nekik, ami nekik valónak bizonyult, dacára a 8 éven felülieknek ajánlásnak. Volt nagy legózás, társasozás is.

A múlt hévégét pedig mindenki nagy örömére Bécsben töltöttük. A Sophienalpén aludtunk, ami a Wiener Wald egyik legszebb múlt század eleji vendégháza pár km-re Grinzingtől. A napokat pedig a jól megszokott módon töltöttük, visszacsobbantunk a régi életünkbe.
 Szombaton a Himmelstrassén játszottunk a kertben, megnéztük az orrszarvú-szobrot, a téliesített méhkaptárokat, a Holzhaus aktuális lakói - Andris kolleganője és a párja be is hívtak minket beszélgetni. Gyönyörűen rendbetették a kertet, most télen ez jól látszik, majd a tavasz újra benövi. Addig is kilátszanak a bozótból a szobrok, mutatja az időt a napóra, nem szakad a fejünkre a lilaakác-lugas, szóval gyönyörű. 
  Ebédre Andris volt főnökéhez mentünk, akik mindig nagyon szívesen fogadnak minket, a gyerekek hatalmasat játszottak az ottani két kislánnyal, mi jót beszélgettünk, és Norbert azt is nagyjából megfejtette, hogy mit akar még tőlünk a kinti családi pótlékot folyósító szervezet.
Tőlük pedig a Karlsplatzra mentünk, ahol idén is megtöltötték szénával, szalmával a télire leeresztett szökőkutas tavat. Körülötte pedig vásár van, de ebből a gyerekeknek idén is csak a vacsora volt fontos. Azért Misi beleszeretett egy fa rénszarvasba, végül kaptak is egy-egy állatkát, szerencsére az elfogadható árkategóriát nézte ki magának.
   Vasárnap nagy örömünkre családi mise volt Grinzingben, amiről én tudtam is, így csellóval felszerelkezve érkeztünk a próbára a mise előtt. Nagyon örültek nekünk, megint minden olyan volt, mint régen, otthonos, kedves, lelkesítő, befogadó. Nagyon jó az is, ahogy a Herr Pfarrer örömhírközvetítő beszédjében határozottan és kibúvót nem ismerve szólít fel arra, hogy azt terjesszük, éljük, adjuk tovább.
   Délután Andris parkourozni ment, persze nagy szeretettel fogadták. Mi pedig a gyerekekkel múzeumba mentünk. Félig játszóház volt, Mira Lobe "Ich bin ich" című könyve volt a téma, illetve inkább a szerző-illusztrátor páros összes művei, nagyon szeretjük őket.
Das kleine Ich bin ich


   Este fáradtan értünk haza, és kiderült hogy mi maradtunk az egész szállodában egyedül vendégként, így nem tartott nyitva a konyha. Vissza kellett mennünk Grinzingbe, ahol ráadásul a kedvenc éttermünket zárva találtuk, de aztán beültünk egy másik helyre vacsorázni, ahol szintén ünnepeltünk már szentmisét is, talán tavaly nyáron (a nyári misék havonta egyszer a grinzingi éttermek, Heurigerek egyikében vannak megtartva, hogy bevonják a lakókat is). Jó volt, a tót zenészek eljátszották a mi nótánkat is, ékes magyar nyelven énekelve.

  Hétfőn pedig a gyerekek óvodába mentek. A bécsi csoport kicsit már változik, cserélődnek a kis arcok, az egyik óvónéni is otthon maradt babázni. De a mieink lelkesen szaladtak be, nagyon élvezték, megint megállapították, hogy itt az ő helyük. Meglátjuk.
  Mi ezalatt bementünk a városba, és beszereztük a kistestvér jövendőbeli alvósállatát két példányban.


   Tegnap nehéz napom volt, amivel Andrisnak is biztos nehézzé tettem az otthon töltött órákat - nem könnyű egy újra és újra zokogni kezdő asszonykával. Semmi nagy baj nem történt, csak egyszerűen összecsaptak felettem a hullámok. A NAV újabb iratokat kért be, hogy igazoljam a kinti társadalombiztosítást és az itthoni GYES-t (amit még mindig nem sikerült átkönyörögnünk a megyei kirendeltségre, az osztrák ügyek osztályán rekedtünk, ami nagyon lassú), persze mindent 8 napon belül, amit lehetetlen betartani. Főleg, ha nem nekünk, hanem a szüleim címére küldik a felszólításokat. Egy csomagküldő cég megpróbált behajtani rajtunk egy csomagot, amit szerintük vissza kellett volna küldenünk, mert kétszer postázták - adminisztrációs hiba, csak pont aznap nem volt lelkierőm hozzá. Pláne németül. Andris ajándékához nem jutok hozzá, és a háztartás sem úgy áll, ahogy szeretném. Szóval sok volt, és sírtam, és sírtam, és közben nevettem magamon, hogy még baj sincs, ezt mind el fogjuk szépen intézni, akkor miért vagyok így elkenődve, de ezt a babára fogom.
   Délután Erzsónak volt szertorna-bemutatója, és nagyon ügyes volt. Harmadik lett a matrica-versenyben, amit a jelenlétért, tornás ügyességekért, néha külön kedvességért lehet kapni.

   Az egyik elülső foga is kiesett, sajnos az oviban, el is vesztette, aztán persze aggódott, hogy mi lesz így a fogtündérrel. Levelet írt neki, hogy ez a helyzet, de nagyon szeretne játékot kapni. Én készítettem neki egy mágneses könyvjelzőt, és kapott válaszlevelet is. Reggel meglátta, és nagyon elkenődött, hogy ez nem játék, és ez igazságtalan, mert neki attól még kiesett a foga."Bezzeg amit én készetttem neki, azt elvitte" - morgott magában.
 
Ma pedig Jancsi kapott két oltást, aztán megnéztük a nagycsoportosok előadását az óvodában. Kedves volt, Erzsó kezdte a versek sorát. 

2014. december 5., péntek

Händel és Therion

Megint leadtam egy cikket. Már lassan minden kedves olvasónk tudja, hogy ez mivel jár: éjszakázás, számolás az utolsó napokon is, késhegyig menő korrektúrázás, e-mailek minden mennyiségben. Ezt a mostanit hajnali háromnegyed ötkor küldtem be, nem biztos, hogy jó ötlet volt, de már tényleg el akartam készülni. Egy korszak zárul le ezzel a cikkel, mindaz, amiért és amivel Bécsben dolgoztam, benne van. Persze nem zárul le, mert még csak most kezdődik az izgulás, a várakozás a bírálatokra, aztán lehet átdolgozni az egészet, utána meg reménykedni, hogy valaki elolvassa, netán idézi is.

A mai naptól szabadságon vagyok jövő év január 6-ig. Akárhogy nézem, ez egy hónap, amikor nem dolgozom. Jó lenne utolérni magam, először is aludni egy nagyot, aztán sok időt szánni a gyerekekre, sportolni, imádkozni, készülni a karácsonyra. Jó lenne, ha ez a hónap Roninak is szabadság lenne. Abban maradtunk, hogy kézzel készítünk ajándékot egymásnak, idén talán lesz is rá valami időm.

Ja, Händel és Therion? Két hete folyamatosan reggel kilenctől késő éjszakáig dolgozom. Egyedül vagyok a laborban, szoktam zenét hallgatni. Az egyik kedvencem a Messiás Händeltől, nagyon jó, csöndes-dolgozós hangulatot varázsol, már tíz évvel ezelőtt is hallgattam a karácsony előtti ajándékkészítős éjszakázásaimon. Többször előfordult már, hogy észre sem vettem, és végigment kétszer.
A másik nagy felfedezésem bizony a metál. Vannak olyan feladatok, ahol nem annyira az ész dolgozik, inkább a kitartás, ilyenkor lehet hangosan zenét hallgatni, ütemre verni a billentyűzetet, bólogatni a zenére. Van például egy finn csellónégyes, akik Metallica-számokat játszanak, hallgattam már kifejezetten vikinges beállítottságú zenét is (Amon Amarth, ha valakinek ez mond valamit), és van a Therion, akik elsősorban szimfonikus, illetve opera-metált játszanak. Ilyet otthon biztos nem hallgatnék.

2014. december 1., hétfő

Tizenhat évvel ezelőtt

Tizenhat évvel ezelőtt, délután ötkor egy fiú meg egy lány találkoztak a Moszkva téren. A fiú alacsony, vékony, nagy szemüvege van, a vak is látja rajta, hogy az apja nyakkendőjét viseli. A lány karcsú, nagy barna szemei vannak, hosszú haja, nőies járása. Első randi.
Az operába mennek, a srác töpreng, hol kell leszállni a kisföldalattiról, nem veszi észre az "Opera" megállót, első körben elmennek a mexikói útig, aztán vissza, szerencsére van még idő, odaérnek. A lépcsőn felfelé elmeséli, hogyan törte be az apja hajóját a horgonnyal pár évvel azelőtt, a lány nem tudja, nevessen-e, vagy inkább ne. Az előadás alatt néha keresik egymás tekintetét, a lány bátrabb, a fiú szendébb. A szünetben elhangzik néhány óvatos bók két mellékmondat között, szerencsére nincs sok kínos hallgatás, cserfességért egyikük sem megy a szomszédba. Utána a fiú apja várja őket kocsival a sarkon, nyitja az ajtót, a lány elegánsan libben a piros golf kombiba, a fiú csak most kezd igazán zavarban lenni. Megérkeznek a lány házához, szerencsére autóval csak a sarkon lehet megállni, a fiú bekíséri a lányt, megköszöni az estét. "Akkor vasárnap találkozunk, úszáson, ugye?"

Nagyon sokat járnak uszodába, ez ellen egyik családnak sincs kifogása. A fiú időnként boldogan támasztja a korlátot a Szent Margit gimi előtt, egy alkalommal összeszedi a bátorságát, bemegy a Móriczon a virágoshoz egy szál rózsáért. Sosem volt azelőtt egyedül virágboltban. Azonnal bepárásodik a szemüvege, keresi az aprót a pénztárca mélyén, megkönnyebbülten penderül ki a szürke februári délutánba. Innen már nincs visszaút, oda kell adni a rózsát, ki kell mondani a varázsszót. A lány semmit sem válaszol, csak ragyog, ragyog, egészen a Moszkva térig, ahol el kell köszönni. A kabátjába rejti a rózsát, hogy a keresztanyja, akihez megy, ne kérdezzen semmit.

Egy évvel később a fiú már bejáratos a lányékhoz, ott ülnek a galéria gerendáin, lógatják lefelé a lábukat, úgy beszélgetnek, remélve, hogy a kívácsi húgok és nővér nem nem figyelnek. Nagy döntés előtt állnak: a fiú Németországba megy egy évre gimibe, mi legyen? Nem ígérnek örök hűséget egymásnak.
Levelek jönnek és mennek fehér és színes borítékban, van, hogy egy nap több is bekerül a postaládába a hűvös Fekete-erdei völgy egyetlen postahivatala előtt. A lány egy óriási kockás patchwork takarót varr titokban, a fiú fúr-farag a koli műhelyében, magyarázkodik a svájci vámosnak a határon, karácsony előtt otthon még fest, apját kéri meg, hogy kössön szép masnit a furcsa alakú ajándékra.

A lány farsangkor kijárja, hogy a fiú igazgatói engedéllyel bejöhessen a gimnázium szigorúan zártkörű báljára, végigvonszolja a fiút az összes ismerősön, nagyot táncolnak, lekésik az utolsó HÉV-et, a fiú a mamáját kénytelen felhívni, hogy jöjjön értük kocsival.

Húsvétkor a Zürich-i vonatról egyenesen a színházba megy, ahol a lány várja. Csíksomlyói passió, telihold, virágoznak a mandulafák a lány utcájában.
Végre letelik az egy év Németország, a Regnum nagytáborban ők ketten téren és időn kívül élnek, kézenfogva járnak, nem vonatkozik rájuk semmilyen program. Mindketten érzik, hogy megváltoztak, már nem értik egymást szavak nélkül úgy, ahogy azelőtt. Mi legyen? Maradnak, nem engedik el egymást.

Múlnak a hónapok, közeleg az érettségi. A fiú iskolájában szerencsére szünet van aznap, amikor a lány ballag, kora reggel felül a HÉV-re egy gondosan összeválogatott óriási csokor tulipánnal. Nagy a tömeg, az udvar sarkába húzódik, a tulipánok egyre kókadtabbak, ahogy tűz a nap. Átsettenkedik a rokonok között, a lány kezébe nyomná a csokrot, de nem tudja, csak ráteszi a másik hat csokor tetejére.

Elkíséri a lányt a biológia központira, utána besétálnak a Művészetek Palotájába, ami a héten nyílt meg. Elkíséri a szóbeli felvételire az orvosira, a lány nagyon meg van szeppenve, könnyek között ül a terem előtt, a fiú próbálja tartani benne a lelket. Mindkettőt felveszik, a fiú biológus lesz.

A salsa óra hétfő este van, a lánynak aznapra esik az igazságügyi orvostan gyakorlat, tánc előtt mindig kicsit korábban találkoznak, hogy a lány elmesélhesse, milyen szörnyűséget látott aznap, és ne jusson aznap este már többet eszébe. A fiú nagyszüleinél alszanak ilyenkor, természetesen két külön szobában.

A lány megtanul snowboardozni. A fiú néha miséken zenél a lány családjával. Hosszúak a vizsgaidőszakok, napokon át tanulnak csendben egymás mellett, a fiú kutatni kezd, csillogó szemmel mesél a lánynak térinformatikáról, felszínfejlődésről, evolúciós ökológiáról. A fiú családjában drámai dolgok történnek, ő csöndesebb lesz, sokat jár egyedül, néha az éjszaka közepén felkel és kimegy a Normafára futni, viszont kitűnőre vizsgázik abban a félévben. A lánynak nem könnyű, neki is szüksége lenne támogatásra a saját dolgaihoz, nagy feszültségek vannak.
Aztán lassan eloszlanak a felhők. Meglátogatja a fiút a vitorlás edzőtáborban, nagyon kicsinosítja magát, büszkén sétálnak kéz a kézben. Rövidek a nyarak: a fiú is, a lány is gyakorlaton van, hétvégén lehet csak találkozni.
A lány nővére férjhezmegy, fellépnek a fiúval az esküvőn, akrobatikus rock and rollt táncolnak, tomboló sikert aratnak. A fiú futóversenyekre jár, a lány minden napra előre finomságokat meg kis leveleket csomagol neki, a fiú kihajtja a lelkét, meg sem ismeri a lányt a célban.
Telnek a napok, hetek, hónapok, fokozódik az izgalom. Közeledik az egyetem vége, lesz ebből valaha esküvő? Kétesélyesnek tűnik a dolog, különösen, hogy a fiú nem nyit beszélgetést a kérdésről.

Majdnem kilenc évvel ezelőtt, karácsonykor, az éjféli mise után kézen ragadja a lányt, kibontakoznak az ismerősök közül, nagy komolyan kisétál vele a templomkertbe. Csillagos az ég, szikrázó hideg van, elhangzik a nagy kérdés. A lány igent rebeg, és nem mondja el senkinek a családból, amíg a fiú nem beszél az apjával. Tudja a rendet.
Másnap reggel a fiú mamája csodálkozva látja, mikor kijön a hálószobából, hogy a fiú már bocskait vett, a tükör előtt köti a nyakkendőjét.
-Hová mész, Andriskám?
-Megkérem a Roni kezét!
Gyorsan megöleli a szipogó mamát, aztán fordul ki az ajtón, sétál le a fogas mellett, ahogy szokott. Az örömapa reggel idejekorán értesül a várható kérdésről, már várja a fiút, amikor az betoppan. Egyenes kérdés, egyenes válasz, mire a lányok előkerülnek, már csak a büszkeséget látják a két férfi arcán, az izgalomról lemaradtak.

Nagy az öröm, nagy a komolyság: a fiú és a lány tervezik az életüket, az otthonukat, gondolkoznak a leendő gyerekeikről. Egymásnak feszülnek a vélemények a különórák körül: vajon a zenetanulás fontosabb, vagy a sport?
Egy kedves ismerős fél évvel az esküvő megálmodott időpontja előtt felajánl nekik egy házikót a kertjében: lakhatnak ott, amíg más nem adódik. Átjárnak szerelni, gyerekekre vigyázni, berendezkedni, készülődni. Segít a család, a barátok, közeledik az esküvő napja. A fiú már összepakolta mindenét, be is kerültek az új otthon szekrényeibe a dolgok, a szüleinél a szobájában már csak egy ágy, egy szék, egy hátizsák meg az öltöny marad. A polgári esküvőjükre csak a két legjobb barátjukat hívják, másnap viszont persze akkora lakodalmat csapnak, hogy Hencidától Boncidáig.

Nyár van, a fiú lediplomázott, van egy megbízásos munkája, de alapvetően ráér. Rendben tartja a kis házat, sokat jár futni. Egyszer összevesznek, kimászik a hálószobaablakon, felmegy a házacska mögött a diófára, ott ül az ágak között, néz le a tetőre, amíg az ifjú feleség meg nem találja.
Megint a rokonok és barátok jönnek, egy nagy mikrobusz elnyeli az összes holmijukat, Tihanyba költöznek. Az asszonyka hajnalban kel, Veszprémbe jár gyakorlatra, a férj csak a szembe házba dolgozni, több idejük van. Mosogatni senki sem szeret, viszont a fiatalasszony fantasztikusan főz, és mindketten nagyon élvezik az új otthont. Karácsonyra kiderül, hogy babát várnak. A férj eleinte meg van kicsit szeppenve, aztán egyre jobban örül, és mikor a kislány megszületik, nem tud hova lenni a boldogságtól. Nagy kék szemei vannak a babának, és eléggé apás beállítottságú. Nagyokat sétálnak együtt. Addigra az asszonyka is elvégzi az egyetemet, végre van egy kis ideje, már amennyi két textilpelenka között marad. Nyár van, terepszezon, a Balaton jó meleg, sok látogatója van a kis családnak.

Aztán tél lesz, egy alkalommal felutaznak Budapestre, a lány szüleire rábízzák a babát, a fiú szüleihez összehívják a barátaikat. Rengetegen vannak, mindenki ismer mindenkit, boroznak, pizzát sütnek, ünnepelnek. A tíz éves évfordulójukat. Ez hat évvel ezelőtt történt.

A történet folytatását lejjebb görgetve lehet elolvasni, meg a "régebbi bejegyzések" feliratra kattintva.

2014. november 28., péntek

Erzsó vára

Ezt a várat Erzsó az óvodában rajzolta, egy ideig kint is volt a falon, és sajnos onnan mindig kicsit gyűrötten keverednek elő a képek... Gondatlan hazaszállítás eredményeképp, és mert Erzsó is, Misi is szereti apróra összehajtogatni a műveit.

Erzsó elmondta, hogy a függönyöket és a virágokat az ablakpárkányra Czirmos nagymamától tanulta. A szőlő a jele, de amúgy is szép, ha felfut a várra, Grinzingben is volt olyan ház. (Az, amelyik elég öreg volt már, hogy levelei nőjenek. Mint pl. a miénk.) A zászlók pedig természetesen magyar, osztrák és európai. És ebbe a várba csak ő mehet be, a testvérei biztos, hogy nem, még a Papa és én is csak akkor, amikor meghív, hogy megmutassa.
A TÜM-ről még meg kell kérdeznem... 
Íme:

2014. november 23., vasárnap

még ennivalókról

Az elmúlt hét nagyon sürgős-forgós volt, és hirtelen készült ételkölteményekben nem volt hiány, Roni csak a jéghegy csúcsát írta meg az előző bejegyzésben. Már a vasárnapi vendégeinkről is úgy tudtuk, hogy csak uzsonnára jönnek, de (egyébként nagyon helyesen) már délelőtt megérkeztek, így Roni pillanatok alatt paradicsomos-sajtos csirkéket sütött, el is fogytak mind egy falásra. De hétfőn aztán megérkezett egy lengyel kollégám, akivel még Bécsben dolgoztunk együtt. Az intézeti vendégházban volt a szállása, és mivel programozó, főleg este van ébren. Ebéd után érkezett, este kedvesen kérdezte, hogy hol lehet a környéken valamit enni, én meg próbáltam utánanézni, hogy Tihany számos vendéglője közül melyik van nyitva egy novemberi hétfő estén. Egyik sem!
Így aztán küldtem egy SMS-t Roninak (este hat körül, a gyerekek épp megették az utolsó darab kenyeret is), hogy ne készüljön semmi különössel, de szeretném ha a kollégának is tudna vacsorát adni. Amikor aztán fél tíz körül végeztünk a munkával és áthoztam, hogy még együnk valamit, bíztató illatok vártak már az udvaron: Roni még akkor este sütött egy nagy kosár friss brióst, azt tette ki az udvarra, hogy ehető hőmérsékletre hűljenek. A briós tomboló sikert aratott, a kolléga kérdezgetett a munkáról, a családról, Tihanyról.
-So you have a peaceful and happy life here. - foglalta össze a benyomásait.

Másnap még egy szakdolgozóm is beugrott konzultálni, és már reggel megkértem Ronit, hogy hadd ebédeltessem meg a társaságot, úgyhogy munkaebéd volt nálunk, (amin persze Jancsi is részt vett), gyömbéres sütőtök-krémleves, meg szilvás túrósgombóc.
Ez után a csütörtök esti névnapi rántotthús meg a nyeles csokigolyók már szinte fel sem tűntek.

Misivel elbicikliztünk a sajkodi horgászkikötőig, amig Jancsi és a lányok csendespihenőztek.

Egyébként a következő hetem izgalmas lesz, pénteken egy cikkleadási határidő vár rám, egy olyan munkával készülünk, ami az egész bécsi két évemet foglalja össze, ennek megfelelően hosszú lesz, nem csak elolvasni, hanem megírni is.
Számolom a napokat, összegyűlt a szabadságom, már csak december ötödikéig dolgozom, onnantól egy hónap "pihenés".

Képekben - Erzsó névnapja, gyereknap, Jancsi tüsin, hálózsák

  Nem volt időm mindent megírni, hát csak röviden...

A gyereknapot Andris tartotta, és olyan volt, hogy az asztalt beborította papírral, rajta pedig rajzolt sínek vezettek egyikünktől a másikunkig, amin Duplo-kockákat küldtünk egymásnak egy-egy mondat kíséretében. Főleg köszönömök, bocsánatkérések, kedvességek hangzottak el. A kockákat mindenki berakta a közös építménybe, rengeteg erkélye lett.

Erzsó névnapját a gyereknap után ünnepeltük, és mivel rántott húst kért, előbb fürödtek, hogy azalatt elkészüljek. Így kicsit pizsama-party-hangulat volt, de nagyon örült mindennek. Torta helyett nyeles pop cakekészült, jó sok, ezútal fehér, marcipános belsejű feketecsoki borítással és fehércsokis borítású csokis-bailey's-es közepű is. A kóla a kismamák alacsony vérnyomását hivatott kiegyensúlyozni.
 Ez már másnap volt, Misi pusztítja az ünnepi pop cake-maradékot. Erzsó ekkor szertornázni volt. A tanárnő hozta haza - minden edzés után hozza autóval, nagyon kedves tőle - és a gyerekek szaladtak utána, hogy vigyen kóstolót.

 Szombaton Jancsi megszabadult a fülmögötti pamacsaitól, Andris szokásos kérésére egyenletesen nagyon rövid lett a haja. Élvezte a gépi nyírást, még huncutabb lett tőle.
 Én pedig ezzel töltöttem a szombat délutánt-estét, Jancsi kinőtte a lábkilógatós hálózsákját, varrtam neki újat. Nem volt könnyű, mert a bélésanyagból a textilárus néni véletlenül 90 centi helyett csak 60-at adott, így szabási maradékokból, és Matyi dinós anyagából kellett kipótolnom a hiányzó részt. A bélésanyagot meg túl vastagnak éreztem, így lapjával kettéválasztottam, az is kicsit időigényes volt.  Az eredménnyel mindenki elégedett, eddig csak Misi próbálta fel, de Jancsi is lelkesen huhog, mutogatja a baglyokat. A külseje puha polár-anyag, a belseje pamut.

2014. november 17., hétfő

Garda-fesztivál - pénzkérdés

   Szombat délelőtt szabadságon voltam, Andris átvitte a három gyereket Szemesre elpakolni, lezárni a házat. Ott találkoztak Jankó papival, pár óra alatt eltették a hajót, rendbehozták télire a sövényt, beszélgettek, elintézték, amit kellett. Én ezalatt itthon takarítottam békén, pihentem egy kicsit.

   Amikor hazaértek, és kicsit megpihentek, felsétáltunk a Visszhang-dombra a Garda-fesztiválra. A halakat már délelőtt kifogták, volt nagy felvonulás, néha áthallatszott a zenén, amit én idebent hallgattam. Így késő délutánra már inkább vásáros hangulat volt, a halsütésből egy nagy hamuval fedett folt maradt, persze bármilyen halat meg lehetett vásárolni frissen sütve a sátras sütödékben.
   A vásárra számítottunk, és mivel az előző héten Márton-napi nagyvásárban jártunk Szombathelyen (a nagymise és a templomi látogatóközpont megtekintése közötti órácskában), erről előre egyeztettünk a gyerekekkel. Múlt héten választhattak vásárfiát, most hozhatja ki-ki a saját kis pénzét, és vehet belőle, ha erre akarja szánni. Mi vesszük a vacsorát, de ajándékot maguknak vehetnek. Erzsó taktkázni próbált talán, mindenesetre otthon hagyta a pénzét, és már fölfelé egyezkedett, hogy akkor ő hogyan kaphat valamit. Végül megállapodtunk, hogy kölcsönadunk neki, tudtuk, hogy nagyjából mennyi pénze lehet, a batáta-szüreten keresett valamennyit, a fogtündér is pénzmagot hagyott a pohár alatt (már kétszer), egyszer talált egy százast az utcán, és ami aprópénzt - bevásárlókocsiba való huszast - én széthagyok a lakásban, az végül valamelyik gyerek gyüjteményében szokott kikötni. Ez persze szabálytalan, de néha szemet húnyunk.

   A vásár maga olyan volt, mint mindig, zsúfoltság, rengeteg ember, egy soron az édességek, játékok, kézműves áruk, a dombon főleg étel-ital, és a nagysátorban színpad. Az óvoda udvarát is megnyitották, így az ovis játszóteret használhatták most is a gyerekek, és bár midnen nap ott vannak, ez bizonyult a legérdekesebbnek. Amikor már megvoltak a vásárfiák, persze.
   Mindkét pénzzel rendelkező gyerek a héliumos lufikat nézte ki magának, hatalmas, csillogó fémes fóliából készült egyszarvú és Angry bird volt a vágyuk. Az árak viszont nem hozzájuk voltak szabva, le kellett mondaniuk róla. Erzsó ezután kinézett magának egy felnőtt-tenyérnyi szív alakú nyalókát, de aztán belátta, hogy ennyit nem tudna megenni, és megvásárolt egy gyerek-tenyérnyit. 500 Ft-ért. Ezt azután végig szorongatta, megenni csak hazafelé szerette volna.
   Misi a játékos standnál beleszeretett egy kisautóba, de az is túl drága volt. Leguggoltam mellé, és hosszan latolgattuk, hogy mást keressen az asztalon, vagy kivárja a tavaszi Kecskeköröm-fesztivált, a bácsi ígérte, hogy itt lesz akkor is. Addig még tudnánk neki olyan házimunkát adni, amivel kereshet pénzt, mint a batáta-szedéssel. Ritka az ilyen, nem szoktunk fizetni a segítségért, a zsebpénzhez kicsik még, de ha még pár száz forint hiányzik, akkor kitalálunk valamit. Közben észrevettem egy kis biciklit, ami belefért a keretbe, cserélhető kerekei, fémből készült csavarhúzói, kis U-zárja volt. Végül Misi elégedetten ezt választotta, és ő sem adta ki a kezéből, míg haza nem értünk - kivéve, amikor maga előtt lecsúsztatta a csúszdán, vagy feldobta a játszótér háztetejére, hogy a lányok ne érjék el. Én pedig úgy éreztem, szép munka volt, hogy ezt a döntést meg tudta hozni, én pedig kivárni, sokkal jobb, mintha hozzáadtam volna azt a kis hiányzó részt.

   Hazafelé Erzsó elkezdte enni a nyalókát. Nem volt finom. Még rendesen édes sem, bár lehet, hogy az a vattacukor miatt volt. És zokogni kezdett, hogy most a pénze oda, a nyalóka nem finom, de ha az is lenne, elfogy, és nem marad belőle semmi, a pénz meg milyen nagyon fontos volt neki. Nem akart megvígasztalódni, nem érdekelte, hogy még így is megmaradt a kétharmada a pénzének. És legfőképpen nem akarta megadni nekünk, amivel fönt kisegítettük. Jöttek az érvek, hogy nekünk sokkal több pénzünk van, meg se kottyan az az 500-as, míg neki milyen kevés. De a lényeg a nagy-nagy csalódottság volt, és a bánat. De ha Misivel végigjátszottuk, most Erzsóval sem volt más választásunk, zokogva-szipogva adta meg végül a pénzt, és este azt imádkozta, hogy azt álmodja majd, hogy a Mennyországban van, és a világ összes pénze az övé.
   Másnap már száraz szemmel mesélte el a hozzánk látogató Fegyinek és Zsófinak, hogyan járt.

   A Garda-fesztivál másik nagy eseménye az volt, hogy Andris egy finom forralt bor után a sötétben végigegyensúlyozott az óvoda feljárójának korlátján. És leesett. Az oldalára. Azzal szaladt vissza hozzám, hogy nem kap levegőt, amit nagynehezen sikerült kivennem abból a hörgésből, amit beszéd címén előadott. Ráadásul nem szólt előre, hogy mire készül, így én sem tudtam, mi lehet a baj, azt hittem, félrenyelt valamit. Végül csak rájöttem, és lefektettem, jól kinyújtottam a füvön, akkor kicsit jobb lett a helyzet, mire egy másik kisgyerekes orvos odaért, Andris már mosolygott, és haza tudott sétálni. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy amikor már túl rég nem vett levegőt, megsimogattam a tenyerét. Kb. három légvétel után háromszor kihagyta, elég ijesztő volt. De megvizsgáltam, ráhallgattam, semmi jelét nem mutatta légmellnek, vagy egyéb komoly sérülésnek, bordatörés esélyes, de a fájdalomcsillapításon és a pihentetésen kívül azzal nincs teendő, elmozdulva biztos nincs. Azóta valamivel jobban van, bár elaludnia nehéz, ha nem fekhet a megszokott oldalán.
   Két hét múlva Parkour-találkozó a bécsiekkel Budapesten, addigra fájdalommentessé kell varázsolnom. 

2014. november 3., hétfő

Biciklitúra kettesben

Már régóta terveztük, hogy ősszel is megyünk biciklitúrázni, de annyi minden történt, hogy már szinte le is mondtunk róla. Pedig Erzsónak be volt ígérve, hogy a saját biciklijén mehet, és mi is nagyon vártuk már, hogy csak két gyereket kelljen húznunk-cipelnünk és ne hármat. Aztán egyszer az oviból hazafelé Misi kikottyantotta, hogy ő nem annyira szeretne már az ősszel túrázni menni, Erzsó  viszont lelkes volt, mint mindig. Ennyiben maradt a dolog, ahogy egyre hidegebb lett, egyre kevésbé látszott megvalósulni ez a terv.
Múlt héten viszont (talán még Konstanz eredményeként) nagyon fáradtan és kedvetlenül jöttem haza valamelyik este, Ronival tervezgettük a hétvégét, semmihez nem volt kedvem, és végül azt találtuk ki, hogy Erzsóval még elmehetnék két napra. Gyorsan besurrantunk a kislányhoz, aki még nem aludt, megkérdeztem, hogy akar-e biciklitúrázni kettesben. Majdnem a nyakamba ugrott.
Úgyhogy Roni szállást foglalt, én átnéztem a régi túrázós biciklimet, ami nem elektromos, nem országúti és nem tandem; útvonalat terveztem, szerszámokat válogattam, tanakodtam a térkép fölött. Erzsó Szemesre oda-vissza egy nap alatt már megbízhatóan el tud tekerni, vagyis egy nap alatt harmincöt-negyven kilométer fér be neki. Ez két nap alatt pont elég ahhoz, hogy a Balaton keleti medencéjét megkerüljük.

Nem akartuk hajnalban kelteni őket, megreggeliztünk békében, Roni rettenetesen felöltöztette Erzsót (polárpulcsi, kabát, leggings a nadrág alá, kötött sapka a sisak alá) és végül fél tíz tájban kigördültünk a kapun a komp felé. Erzsó ment elöl, ismerte jól az utat, én a bicikliutakon mellette tekertem, egyébként mögötte. A komp persze éppen elment, majdnem egy óra volt a következőig, ezt a játszótéren kellett tölteni.
Aztán büszkén letekertünk a kompról, és elindultunk, de nem Szemes és nem Földvár felé, hanem az ismeretlenbe. Ragyogott a nap, nem fújt a szél, Erzsó a kis agyváltós biciklijén felnőttként is egészen élvezhető tempót ment.

Először Zamárdinál álltunk meg, ahol kikanyarodtunk a parti sétányra. A kihalt strandon mentünk végig, nézegettünk hátrafelé a tihanyi templom és félsziget felé. Egyre melegebb lett, lekerültek a kabátok, bekanyarodtunk Siófokra. A főtéren a víztorony alatt megálltunk, megettük a szendvicseket (Roni gondosan feliratozva csomagolta őket nekünk), végignéztük sorban a szobrokat.

 Elgurultunk a kikötőig megnézni, hogyan folyik ki a víz a Balatonból. Most nagyon folyik, a kikötőben szinte haladni látszanak a személyhajók a sodrás miatt, és így is majdnem víz alatt van a móló. Erzsónak nagyon tetszett, hogy télire az összes hajó összegyűlik, és itt alszanak Siófokon. Rákanyarodtunk megint a bicikliútra. Az autók nagyon kedvesek voltak, mindenütt elsőbbséget adtak a kicsi lánynak, aki csak tekert, tekert kitartóan. Kiértünk Siófokról, végigmentünk a hosszú utcán Szabadi, majd Világos felé. Autók nem nagyon voltak itt, mehettünk egymás mellett, lehetett beszélgetni.
Világosnál a vasútállomás előtt az út meredeken megy fel a löszfal tetejére. Itt Erzsó egy darabig derekasan tekert legkisebb fokozatban, aztán meg kellett állnunk, hogy fel tudja tolni a biciklijét. Fönt megálltunk, előkerült a marcipános csoki, látszott, hogy őkelme meg volt azért szeppenve. De a fal tetején is nagyon szép az út, ott is vannak szobrok, és látszana az egész Balaton, ha nem lenne olyan őszi, ködös idő. Ez egy kedvenc részem, még a régi Balaton Szupermarathon utolsó napjának volt itt egy frissítőállomása.
Gurultunk tovább, szépen fogytak a kilométerek az útjelző táblákon. Pici nyaralók előtt óriási, külföldi rendszámos autók, rengeteg építkezés, felújítás, itt-ott egy-egy kertészkedő bácsi vagy néni öreg házak körül. Kicsit izgultam az Aliga és Kenese közötti szakasztól, a futóversenyen annak idején kétszer vitt föl és le az út meredeken a löszfalra, de a bicikliút szerencsére kíméletesebb: az aligai körforgalom után egy hosszan emelkedő utca visz át a parttól távolabb Kenesére. Erzsó keményen pedálozott fölfelé, aztán egyre határozottabban panaszolta, hogy nem látszik az emelkedő vége. Többször is megerősítettem, hogy lesz marcipános csoki, ha felérünk. Fel is értünk megállás nélkül, innen már szinte csak gurulni kellett Keneséig. Kis bolyongás után meglett a szállásunk is, egy meglehetősen puccos wellness-szálloda. Ilyenkor ősszel a kis helyek már nincsenek nyitva, Roni ezt foglalta nekünk, nem bántuk.
A recepciós kisasszony egyből adott Erzsónak egy golyóstollat, ettől ő teljesen el volt ragadtatva. Délután négy felé járt az idő, még volt két óránk vacsoráig, fürdőruhát húztam rá, és irány a medence!
Lehullott róla minden fáradtság, pancsolt önfeledten, utána még egy fél órára bekéredzkedett a csúzdás-labdás-mászókás játszótérszobába, fejjel lefelé háton fekve csúszkált le a lépcsőjén, majd szépen megvacsorázott velem.
Nagyot aludtunk.
Másnap korán ébredtünk mind a ketten, negyed nyolckor már reggeliztünk, röpke húsz perc alatt simán befontam a haját, és a reggeli ködben továbbindultunk Fűzfő felé. Erre a napra a nyári bobpálya meglátogatása volt kitűzve. Ehhez ismét emelkedőt kellett mászni, és marcipános csokit enni, de panaszkodás nem volt. A pálya szerencsére működött, Erzsó lelkesen sikoltozott a kanyarokban meg a bukkanókon, elmesélte a pénztáros srácnak a túra egész addigi történetét, és egy kis játszóterezés után hajlandó volt továbbindulni hazafelé.
Fűzfő után újabb emelkedő a 71-es út mentén, aztán hosszú gurulás Almádiig. Itt ismét egy játszótér állta utunkat. Fél órát engedélyeztem, vicces volt látni, ahogy a forgalomra figyelő és kilométereken át nagy komolyan tekerő leányka egy pillanat alatt visszavedlik hatévessé, és másik kislány nem lévén velem játszik tündérkastélyosat a játszótér házikóin.
Az Almádi móló és az állomás között egy óriási park van, ahol egy szabadtéri szoborkiállítást rendeztek be. Elsősorban modern és absztrakt szobrok voltak, ilyen címekkel, mint pl. "a létezés dialógusa", de Erzsóval végignéztük az összeset, kicsit beszélgettünk róluk. A legjobban azok tetszettek neki, amiket forgatni meg mozgatni lehetett. Elég fáradtkámnak látszott, de azért tekertünk tovább, kipipáltuk Káptalanfüredet (amit Tihanyban valamiért Süketfürednek hívtak az én gyerekkoromban, és ennek Erzsó minden alkalommal örül), aztán Alsóörs felé már egyre többször kérdezgette, hogy mennyit megyünk ma még. Aztán később nagy csönd lett, de mellette tekerve láttam, hogy össze van szorítva a szája és bizony kezdenek könnyesre fordulni a nagy kék szemek. De tekert tovább, rendületlenül. Alsóörs után eszembe jutott, hogy van még két szendvicsünk, talán csak az a baj, hogy ebédidő van. Megálltunk, Erzsó berámolta az egyiket, utána valamivel lelkesebben tekert tovább.
Még mindig sűrű köd volt, az autók is csak lassan mertek menni. Azt terveztem, hogy Füreden eszünk valami halsütőben, vagy felmerült egy hely Csopakon is, de ahhoz be kellett volna vállalni egy kitérőt és egy extra emelkedőt. Nem baj, Erzsó Csopakot választotta, marcipános csoki reményében. Amikor már a csárda udvarán álltunk, csokimajszolás közben megjegyezte, hogy ez nem is volt marcipános emelkedő, ezen bármikor simán felmegy. Elcsíptünk egy kétszemélyes asztalt (mint kiderült, előtte és utána sorban álltak a vendégek, de pont szerencsénk volt), kaptunk két nagy meleg mézes teát, rettenetesen jól laktam, mert nem voltak hajlandóak fél adag levest adni Erzsónak. Minden nagyon finom volt, a nap is kisütött, meg matricás színező-foglalkoztató füzet is került az asztalra. Erzsó még mindig aggódva kérdezte, hogy mennyit megyünk még. Elmutogattam neki a tányérja szélén: ha itt a rántott hús csücskénél van Tihany, és mi elindultunk erre a ketchup felé, a majonéznél volt Kenese, ott annál a hosszú sült krumplinál boboztunk és most itt vagyunk a rántott hús másik csücskénél, akkor mennyi van még hátra? Látványosan felderült az arca.
A Csopak és Füred közötti emelkedőtől én kicsit tartottam, ő vissza se kapcsolt, csak tekert, tekert. A füredi sétányon úgy ment végig, hogy senki meg nem mondta volna, hogy kétszer negyven kilométer van a lábaiban. Füred után felkapcsoltam az ő dinamóját is, hogy jobban lehessen látni az újra sűrűsödő ködben. Elhagytuk a hajógyárat, átmentünk az ismerős hidakon, rákanyarodtunk a bicikliútra, innen már pontosan tudta, hogy mennyi van hátra. Sötétedésre pont hazaértünk, Erzsó első szava Ronihoz az volt, hogy "kaptam egy tollat a szállodában!".

Alig várom a következő biciklitúrát.

2014. október 31., péntek

Gyereknap 1. és 2., hiszen ezek lemaradtak!

  Teljesen biztos voltam benne, hogy megírtam, mi a gyereknap, jól meglepődtem, amikor kiderült, hogy mégsem. Annyi embernek meséltem volna, hogy azért hittem azt, hogy le is írtam?

   A gyereknap heti egy délután, amikor Andris is időben hazajön, és felváltva készülünk programokkal a gyerekeknek. Több célja is van, egyrészt nagyon hiányoljuk a Regnum vagy cserkészet, vagy bármilyen keresztény és egy-egy korcsoportot együtt mozgató kisközösség létét itt a faluban, nekünk ez sokat számított egész gyerek- és fiatalkorunkban. Most ezt elkezdtük kicsiben a családban, talán - és terveink szerint - később kiterjesztjük a gyerekek hasonló érdeklődésű barátaira. Vagy hátha addigra már mégis alakul valami, amit nem mi vezetünk, azért az lenne a legjobb.
   A másik, hogy szíven ütött, amikor a fiúkkal betegség miatt nem mentem misére, és Misi megkérdezte, hogy én is utálok-e misére menni. Hát nem utálok, de nem viszek el lázas gyereket. Megjegyezte, hogy ő az Istent is utálja. Aztán hozzátette, hogy nem is Istent utálja, csak azt, hogy a misén pisszenni sem szabad, hosszú és unalmas. És lássuk be, egy négyévesnek az, és Tihany ebből a szempontból nem ideális, az izgő-mozgó korosztály egyszerűen száműzve van egy kis kápolnába, ahol kivetítőn láthatják, ami a templomban történik. A kápolnában még a szülők sem érzik úgy, hogy csöndben kéne lenniük, nehéz egy gyerekkel megértetni, hogy miért próbáljon figyelni. Mi Bécsben hozzászoktunk a gyerekbarát időtartamú és hangulatú, felnőtt lelket is megragadó mondanivalójú, de normális mértékben fegyelmet kívánó misékhez, most fájó pont, hogy itt ennyire más.
Lényeg a lényeg, Misi igénye, hogy a maga szintjén és módján is közeledhessen a Jóistenhez, és ezt nagyon támogatjuk. A reggeli és esti ima erre csak félig alkalmas (reggel még álmosak, este már azok, és mindkettőnél sietni kell általában), ezért a gyereknap elején gitáros, mutogatós, akár táncolós ima van, amit nagyon szeretnek és várnak. 
   A harmadik, hogy Andrisnak is hiányzott, hogy érdemi időt töltsön hét közben is a gyerekekkel, amikor nem "csak játszunk", hanem kicsit meg is van szervezve, át lehet adni valamit, legyen az mondanivaló, vagy ügyeskedős kézművekedés, vagy bármi.

   Az első alkalommal gesztenyefigurákat készítettünk. A gesztenyéket Udvariban a templom körül szedték, és a terménymegáldáskor szépen megáldotta Adalbert atya azokat is. A gyerekek főleg dodzsemeket fabrikáltak, én egy Kippkoppot, Andris egy csodás óriáskereket, ami forogni is tudott.
 A másodikon éppen hazajöttem a női lelkigyakorlatról, és elhatároztam, hogy készítünk egy saját kis imahelyet a hegyen egy kis kilátóhelyen. Andris hozta el a gyerekeket az oviból, már vitte a kis Mária Jézussal ikont, a gitárt, készült játékokkal is. Én boltból siettem haza Jancsival, jó fáradt voltam a biciklizéstől, reméltem, hogy még otthon találom Andrist, és felcipeli helyettem Jancsit a hegyre. Ez rám maradt, de sebaj, utána a hegyen jót pihentem.  Rengeteg szúnyog volt, kicsit nehéz volt hangulatot teremteni miattuk. Énekeltünk, aztán olyat játszottunk, hogy valaki gondolt valamire, amit lát, és a kezdőbetűjét mondja csak el. Pl. "Én Erzsó, látok valami titkosat, ami úgy kezdődik, hogy I" - ez az intézet volt alattunk. Aztán átváltottunk csukott szemmel olyan dolgokra, amiket hallunk. Aztán olyanokra, amiket érzünk, mint a fű puhasága, a kövek hidegsége. Végül olyanokat is kerestünk, hogy érezzük, hogy jó együtt, hogy érezzük a szeretetet - ki mindenki szeret itt kit? Hogy Misi éppen zokogott valamin, ő vajon mit érez? Ez nem derült ki sajnos. De a végén megmaradtunk annál, hogy érezzük azt is, hogy a Jóisten szeret minket, mert szép ez a hely, mert süt a nap, mert itt lehetünk együtt, ezt mind Tőle kaptuk. Kitettük a képet egy fenyőfa magas ága alá, hátha ott nem veri az eső, meg olyan helyen is van, ahol mi könnyen meglátjuk, de akinek zavarja a szemét, az nézhet máshová, nem tolakodó. Végül sütiztünk, ünnepeltünk, aztán hazamentünk.

   Ilyesmi nálunk a gyereknap. A következő szeles kedden sárkányt fogunk eregetni.

2014. október 30., csütörtök

Mire való a krém?

Tegnap füstölt csülökből készítettem sütőben sült csülköt. Amikor megpirult az egyik oldala, meg akartam fordítani, de ezalatt nesztelenül megjelent mellettem Jancsi, aki addig a gyerekszobában játszott, és rátenyerelt a nyitott sütőajtóra. Forró volt persze, sírt, mint a záporeső, futottunk a hideg vizes csaphoz. Miután pár percig hűtöttem, és kiderült, hogy nagy baja nem esett, bekentem bepanthennel. Jancsi nézegette a kenőcstől fehér mancsát, aztán a tőlem reggelente látott szakavatott mozdulatokkal rákente az arcára, nyakára. Amikor végzett, büszkén megtapsolta magát, és elégedetten elsétált. A kezét azóta sem fájlalja, de engem tökéletesen utánzott, jó kacagtunk rajta.  

2014. október 29., szerda

Gyereknap 3. - Különbözünk

   Tegnap megint tartottunk gyereknapot, a múlt heti Andris elutazása miatt elmaradt, most én következtem a szervezésben.

   A témát kicsit átbeszéltük Andrissal, mert éppen mindkét ovisunknak fejtörést okoz, hogy mennyire kell egyformának lenni, mennyire kell belesimulni az óvodai sablonba, baj-e, hogy a kisebb nem tud valamit, amit a nagyobb igen, illetve fordítva. De ezekről eleget beszélgettünk már velük, mégsem világos, hogy mondjuk el még egyszer úgy, hogy ne csapjanak le az első félmondat után azzal, hogy "tuuudjuk, ezt már ezerszer elmondtátok"?

   Azt találtam ki, hogy mozgatható kezű-lábú jancsiszöges figurákat készítünk, amiket először maguknak, aztán egymásnak kell kiszínezniük, kidíszíteniük, összeszerelniük, de úgy, hogy az ajándék a másik ízlése szerint való legyen. Előre elkészítettem a fehér keménypapír kezeket, lábakat, testeket, kitettem sok színes papírt, filctollat, ollót, ragasztót. Megbeszéltük, hogy Andris egít Erzsónak, én Misinek, de Erzsó nem kért segítséget, csak nagyon ritkán, így Andris főleg Jancsival színezte az ő babáját. Misi nem szeret vágni, az ollót igénylő feladatokat én csináltam, szigorúan úgy, ahogy Miska kérte. Néha nem álltam meg, hogy javaslatokat tegyek, de inkább ment a saját feje után, és ez így van jól.

   Misi figurája fekete nadrágos, szürke zakós férfiember lett fekete hajjal, szemekkel, szájjal, a zakón rengeteg gombbal, nagyok két szabályos sorban, kicsik mindenfelé.
Erzsó maradt a rózsaszín csillogó-villogónál, magas sarkú cipőkkel, ragasztott szőke hajjal. Szépen kijött, hogy ezek bizony nem egyformák. De ekkor még nem mondtam semmit, csak elkezdtük a második figurát, egymásnak.
  Misi csillogós ezüsttel kezdte, de aztán áttért más színekre, tornadresszes szőke lányt készített Erzsónak. Ugyan a végén nagy dacosan kijelentette, hogy ez fiú, de a lényeg, hogy Erzsónak tetszett, és Misi tényleg figyelt, hogy olyan legyen, ami inkább erzsós, mint misis.
   Erzsó maradt a feketénél, de rövidujjú inges, rövidnadrágos figurát ragasztott.


  A beszélgetés is jól sikerült, elégedetten zártuk az alkalmat. Erzsó ma reggel megkérdezte, emlékszem-e még, amikor a figurákat csinálták (tegnap este), mert az milyen jó volt.


2014. október 28., kedd

Jancsi-ügyesség

   Ma reggeli után Jancsi jelezte, hogy a kakaó beindította a kis pocakját, és szívesen megpróbálná a nagyok módján elintézni ezt a dolgot. Fel is ültettem a wc-re, de csak egy nagyon pici eredménye lett, láthatóan kényelmetlenül érezte magát a nagy ülőkén, a kezembe kapaszkodva is félelmetes volt neki.
    Mindenesetre jól megdicsértem, és gyorsan lehoztam a padlásról a régi lépcsős wc-szűkítőt. Megszámoltuk, hány darázs kelt ki az aljára tapasztott darázsfészekből, aztán letisztítottam. Mire végeztem vele, Jancsi megint vészjósló arckifejezéssel közeledett, és a kezemet elkapva indult a fürdőbe. Ezúttal teljes sikerrel! Ezt sem gondoltam volna, 17 hónapos, és eddig nem próbálkoztunk bilivel sem, wc-vel sem.

    Jó, ez lehetett egyszeri alkalom is, de akkor is nagyon ügyes! :)
 

2014. október 23., csütörtök

Konstanz jelentkezik

Ez az év legkülönlegesebb konferenciája, mindenesetre biztos, hogy ennyire még sosem voltam távol az eredeti, saját témámtól. Tengerparti műholdas altimetria; ez csak annyit jelent, hogy műholdról nézik, hogyan változik a tengerszint, és ebből következtetnek áramlásokra, földalakra, apályra-dagályra. Meglepődtem, hogy egyáltalán elfogadták a beadott összefoglalómat, Tihany végülis adott alám valamennyi pénzt meg egy autót, hát eljöttem.
Első szériás Skoda Octavia kombi, nagy, kemény, férfias autó a mi kis Fabiánkhoz képest, izomból kell kapcsolni a fokozatokat, a kormány nem szervós, legfontosabb tulajdonsága, hogy a magnó ebben bizony kazettás.

Tegnapelőtt délután indultam Tihanyból, rohamtempóban pakoltam össze, Roni is, Ő pesten van most a gyerekekkel. Beraktam az elektromos biciklinket a csomagtartóba, (szerelőhöz kell vinni Bécsbe sajnos), bedobtam egy sátrat és két hálózsákot, és irány a nagyvilág. Veszprém után stoppolt egy szakadt srác az út mellett, felvettem, addig sem vagyok egyedül. Dőlt belőle a szó: hosszú munkanélküliség meg részben hajléktalanság után most szerzett egy szobát a barátnőjével valakinél Várpalotán, éjszakai műszakban alumíniumalkatrészeket rámol Székesfehérváron minimálbérért, ami gyakorlatilag elmegy az otthon és a gyár közötti közlekedésre. Most megy Győrbe pénzt kérni valakitől, hogy az első hónapot valahogy kihúzzák, tényleg konkrétan éheznek. Hirtelen összement az összes gondunk és bizonytalanságunk ehhez képest: mi bizony nem aggódunk azon, hogy éheznénk, vagy hogy ne lenne fedél a fejünk fölött. Bevittem Győrbe, siettem Bécs felé.
Este egy fél órácskára letettem az autót Grinzingben, kiszálltam. Bementem a templomba, meg vettem magamnak egy fogkefét, néztem a naplementét, a villamost, az ismerős arcokat, hallgattam a kocsmákból kiszűrődő zenét. Annyira otthonos volt az egész így fél év után is...

Norbertéknél, a volt bécsi főnökömnél szálltam meg aznap, már többször laktam náluk, jól ismerjük egymást. Ott volt Norbert anyósa, nekik dél-Tirolban, 1900 méteren van a házuk egy faluban, régen gazdálkodtak, most már vendégeket fogadnak, mesélt egy kicsit vacsora után. Norbert letette a gyerekeket, szakmáztunk, terveket szőttünk úgy éjfélig. Valamikor hajnali kettő körül szörnyű lármára ébredtem, egyik pillanatról a másikra megérkezett a vihar, verte az eső az ablakokat, zúgtak a fák. Gondolkodtam, hogy meddig aludjak reggel, de aztán felkeltem fél hétkor, hogy a családdal reggelizzek. Jól jártam vele.
Még le sem ültem, már gőzölgött előttem a habos kávé, pár perc múlva már szendvicseket készítettek nekem az útra, elláttak mindenféle jóval. Még sötét volt, amikor kibotorkáltam az autóhoz és elindultam. Elvileg nem nehéz Grinzingből nyugat felé kijutni Bécsből, az ember csak rááll a Höhenstraße-ra, ami az autópálya előtt kicsivel csatlakozik vissza a város szélébe. Gyakorlatilag ez nem ilyen egyszerű, majdnem egy órát tévelyegtem, mire kilyukadtam Bécsből.
Autópálya, eső, hideg, viharos szél.
Szerencsére otthon egy gyors mozdulattal felkaptam az összes fellelhető kazettánkat. Bizony ezek azokból az időkből származtak, amikor még voltak kazetták, amikor még kazettán vettünk fel számokat a rádióból (főleg Jankó), amikor kazettán adtunk egymásnak ajándékba romantikus zenéket. Legalább tíz éve nem hallgattam ezeket, utoljára gimnazista koromban buliztunk a Roxy Rádió Club Sandwich '99-re, vagy hallgattunk Eifel '65-ot vagy Mel C-t. Még az este beszéltük, hogy Linz, München, Salzburg környékén igyekezni kell, hogy ne a munkaidő elejére vagy végére érjen az ember oda, mert menthetetlenül dugóba keveredik. Én ezt megúsztam. Szigorúan kétóránkénti pihenőkkel eljutottam szépen Münchenig. Münchenen átrágtam magam, építkeztek, de nem volt vészes. Lindau felé a pályán van egy Autobahnkapelle, oda beugrottam egy kicsit, jó volt elcsöndesedni, megnyugodni. Addigra már hallgattam német katolikus rádiót, Radio Bayern-t, osztrák slágerrádiót, mindent. Sajnos a bajor adón a közlekedési hírek akkor jöttek be először, amikor már menthetetlenül bent voltam a dugóban. A nagy viharban egy bolgár kamion elvitte az elválasztó korlátot, azt mentették, a szembesáv teljesen le volt zárva, mi megúsztuk röpke másfél órával. Friedrichshafen-ben eltévedtem, valamiért azt hittem, hogy itt kell kompra szállnom. De nem, az Meersburg. Meglett a komp, kicsit kiszálltam, de tényleg metsző hideg volt még mindig, nem esett jól. Konstanz!
Itt egy lakásmegosztó oldalon, az AirBnB-n keresztül lett szállásom egy kicsit fura srác roppant dizájnos minimalista vendégszobájában, huszonöt euróért, szinte ingyen. Holtfáradtan megvacsoráztam egy kínaiban az óvárosban, és este tíz tájban már aludtam is.
Másnap reggel éppen, hogy csak hagytam időt a konferencia regisztráció előtt, gyors zuhany (valamiért nem volt meleg víz, ilyenkor jó, hogy szokva vagyok a hideghez), öltözés és irány a város. A régi Zsinat épületében vagyunk, méteres vastag faoszlopok tartják a gerendás tetőt. Gazdagon terített asztal a kávészünetekben, nem kell evésre költeni.

Holnap adok elő, utána éjjel indulok hazafelé, majd valahol útközben megalszom a csomagtartóban, lehajtottam már az üléseket. Gondoljatok rám.

2014. október 18., szombat

Mai tökéletesem

Ez a kalács:
Jól kipróbált recept, kakaós-vaníliás, bécsi szórócukros tetejű. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne. Persze ez is most először sikerült éppen úgy, ahogy szerettem volna, szóval nem kell meglepődnöm, hogy az élet többi dolgában sem mennek elsőre tökéletesen a dolgok.

   Most például küzdök a negyedik baba okozta fáradtsággal, türelmetlenséggel, egészmogyorós étcsoki-vággyal, és néha a félelemmel (mi van, ha pont ő lesz koraszülött, vagy nem fordul be, és császár lesz a vége), sokat a kedvetlenséggel mindenféle szempontból. Nehéz felkelni reggel. Még rosszabb, ha nem kelek fel, és aztán sürgetni kell a gyerekeket, akiket a mi hibánkból ébresztettünk később. Nehéz elfogadni, hogy másra vágyom vagy nem vágyom, mint eddig, egy negyedik is okozhat meglepetést - csak legyen türelmünk hozzá. Nehéz Jancsit feltolni a hegyre. Nem nagyon, csak pont annyira, hogy ne legyen kedvem elindulni.

   Azt elmúlt pár napom sírással, lopott alvással, magyarázkodással, panaszkodással telt. És közben nagy-nagy igyekezettel, hogy a gyerekeknek legalább közel normális hangulatot közvetítsek. Andrisnak nem tudok, és nehéz is neki, de itt van mellettem. És nem tudom, mi a baj. Borzasztó volt a fotózás az oviban, ráment egy délelőttünk, de egy jó kép sem készült a 3 gyerekről egyszerre, az egyetlen jónak tűnőnél nem villant a vaku. Ezzel kezdődött. De ezen máskor kacagtam volna, és írok egy vicces bejegyzést az "egy élet tapasztalatával rendelkező profi fotósról", aki aligha lehetett idősebb nálam.

   Ma átültettem a citromfámat, aludtam, játszottam a gyerekekkel, aztán elkészült ez a kalács. Az este feladata Andrissal újra vonalra kerülni. Ha ez is sikerül, akkor holnap újult jókedvvel siethetünk a hegyre a templomba. 

2014. október 8., szerda

Hétvége vendégekkel

A gyerekeink általában nagyon örülnek, ha vendégek jönnek, de vannak vendégek, akiknek az említését kitörő öröm és akár heteken át tartó várakozás követi. Ebbe a rangos kategóriába tartozik Berci és Eszter, Misink keresztszülei.
Pénteken, vacsora tájban érkeztek Lillával együtt, aki Jancsival nagyjából egyidős, ez az este hosszú borozgatásba nyúlt. Szombaton biciklizgettünk meg játszótereztünk a kikötőparkban, Roni plafonig érő finomságokat varázsolt az asztalra. Misi és Berci beugrottak egy gyors vásárlásra Füredre, Berci végigmutogatta Misinek az autó műszerfalán az összes gombot és tekertyűt. Ezalatt a többiek bejárták az intézet-parkot. Vacsorára gofri készült, és kiderült, hogy nutella is van a háznál.
Vasárnap Udvariba terveztünk misére menni, kérdeztük Erzsót, hogy gyerekülésbe ül, vagy biciklivel jön. Persze, hogy biciklizik. Ronival tandemeztünk és húztuk az utánfutót, Berci kapta az én biciklimet, Eszter és Lilla az elektromosat, így ment a csapat. Nagyon szép vénasszonyok nyara kerekedett, sütött a nap, Erzsó gond nélkül vette a kisebb-nagyobb dombokat, majd fél órával a mise előtt oda is értünk. Az udvari templom aprócska (természetesen Árpád-kori), egy dombtetőn áll, kis kert veszi körül szép régi gesztenyefákkal. A gyerekek rögtön gyűjteni kezdték a gesztenyéket, tele lett egy kosár. Mint kiderült, azon a misén az aratásért adunk hálát, a mise után terményáldás következik, épp úgy, ahogy ilyenkor szokás. Az oltár elé tett nagy kosár alma mellé odakerültek a gesztenyék is. Volt idő beszélgetni a mise előtt, végigböngészni a gyerekekkel a képeket a templomban. Közel lehetett ülni az oltárhoz, Roni olvasott fel, Erzsó csengetett.
Utána a gyerekek boldogan falatozták az almát és kalácsot, a felnőttek vittek magukkal gesztenyéket. Szépen hazatekertünk a vasárnapi ebédre, és mikor Berciék elmentek, még délutáni alvásra is jutott idő.

2014. szeptember 30., kedd

Erzsó zsúrja

   Szombaton tartottuk Erzsó 6. születésnapi zsúrját, ami élete első ilyen vendégsége volt. Bécsben voltak több hasonlón, persze a lehető legszélsőségesebb körülmények között, aminek a "szegény" vége egy hozzánk hasonló családnál otthon volt, a "gazdag" végén a család egy élményfürdőt bérelt ki, és harminc gyereket mulattatott a legidősebb kislány ötödik születésnapján. Erzsónak is voltak itthon kicsit túlzásnak tűnő vágyai, de meg lehetett beszélni vele mindent.

   Amikor kitűztük a zsúr napját, Erzsóval leültünk összeszedni, kiket hívjon meg, és egy kész tervezettel állt elő, hogy mikor mi történjen, milyen sorrendben következzenek a játékok, mikor legyen szabad játék, tánc, milyen torta és vacsora legyen, és persze legyen nagyon-nagyon hosszú, lehetőleg reggeltől estig. Ezt lefaragtuk kora délutántól sötétedésig tartóra.

   Nekem is voltak vágyaim, szerettem volna "pop-cake"-et készíteni (csokis süti pálcikán, mit egy nyalóka, Bécsben nagy divat), és persze a tortát, a rendet, dekorációt is szerettem volna tökéletesre. Andris pont ezen a héten Bécsben volt, aztán a Kutatók éjszakáján Budapesten, péntek éjjel hozták haza a szülei - örök hálám. De így, nélküle, kicsit nehezebb volt a három gyerek mellett felkészülni, nehezítésként már vagy két hete nem működik a mosogatógépünk, vissza kellett szoknom a mosogatásra, ami nem tragédia, de megint valami, ami elvesz pár percet minden napomból. Ráadásul nagyon jó könyvet olvastam éppen, Annemarie Selinkotól a Desirée-t németül, magyar kiadása is van, mindenkinek ajánlom. Nem könnyű felkelni mellőle, főleg egy szépen végiggyerekezett nap után, amikor kényelmesen befészkelem magam a nagy puha Nagypapi-fotelembe azzal, hogy van még 7 percem nyolcig, akkor kezdem a takarítást, sütést. Könnyen riadok aztán Andris este tízre időzített jóéjt-telefonjára. Ez történt kedden, szerdán, de még csütörtökön is, a renddel úgy-ahogy haladtam, de a kétféle piskóta, a dekoráció, és még sok apróság péntek éjjelre, szombat délelőttre maradt.

   Tehát péntek éjjel. Andris épp akkor futott be, amikor a pop-cake-et készítettem, már a csokibevonatnál tartottam. Elégedett voltam az eredménnyel, a gyerekek is, helyes kis csokor lett belőlük. Legközelebb talán megpróbálom színesben, vagy valami formával.
Szombat délelőtt Andris a fiúkkal elment játszóterezni, piacolni, mi pedig Erzsóval elkészítettük a dekorációt szalvétából, sok lufival. Közben alakult a torta, olvadt a mélyhűtött virsli, szépült Erzsó, persze az egyik legszebb ruháját választotta ki.

    Fél négykor kezdődött volna a buli, de már háromkor megérkezett az első gyerek, sosem hallottak még az udvariassági késésről. Pár perccel utána befutott a második is, és nagy játszás, autózás kezdődött a gyerekszobában. Andris is játszott velük, magukban is elvoltak, vártuk, hogy mindenki befusson, és kezdhessük a közös játékot. Végül majdnem négy volt már, mire az összes vendég ideért, volt, aki elfelejtette a szüret hevében az egészet, de őt is riasztottuk.
   Játék, ajándékozás, torta - epres marcipános, ezúttal nem lett túl édes, másik játék, tánc, szép sorban végigmentünk az Erzsó által összeállított programokon. Andris rengeteget játszott velük, dobálta a gyerekeket, két babzsák között szendvicset készített belőlük, persze mindent százszor egymás után, ahogy azt a gyerekek kérni szokták. A táncos blokkban ő rakta be a zenéket, minden kislányt megforgatott, megmutatta a fiúknak, hogyan kell felkérni a lányokat, volt, aki aztán szépen végig is táncoltatta őket. Én közben a vacsoráról gondoskodtam, néha az üldögélő anyákkal beszélgettem, a játékokat vezettem.
   Erzsó nagyon ügyes kis háziasszony volt, mindenkivel kedves volt, de nem ragadt le egy vendégnél, mindenkivel foglalkozott.

  Este aztán volt egy kis szomorúság, Erzsó nem szereti, ha valaminek vége szakad, "most úgy érzem, mintha nem is lett volna zsúrom"... De a járékok megmaradtak, és felvidították. Azóta is tele van csillámporral a lakás, az egyik ajándék egy öntapadós szoknyájú hercegnős készlet volt, amit csillámporral kellett "kiszínezni". Jutott belőle mindenhova. Amikor Andris rászólt Erzsóra, hogy a ruháján mindenhova szétviszi a port, Erzsó visszaszólt: Papa, Neked még a fogadon is glitzer van, te is széthordod!

   Jancsi pedig rajzol, két kézzel, sokat.


2014. szeptember 18., csütörtök

Büszke voltam az intézetre

Eljöttek Tihanyba a volt bécsi kollégáim, mindannyian. Az ottani tanszék kétévente egyszer elutazik két napra, együtt pihenni, kirándulni, és átbeszélni az aktuális közös dolgaikat. Amikor ott dolgoztam, én is kirándultam velük; akkor Csehországban voltunk, most hívtam őket, hogy idén Tihanyba jöjjenek. Más javaslat nem lévén megszavazták.
Nagyon izgultam, szervezkedtünk sokat a titkár sráccal, túra, hajókirándulás, előadóterem, minden kialakult.
Aztán tegnap reggel tizenegykor bekanyarodtak egy nagy busszal az intézetbe, kiszálltak, hunyorogtak a napsütésben, csodálkoztak. Ilyen szép helyen még sosem voltak - mondták; szétszóródtak a vendégházba, aztán felvittem őket busszal a falu másik végébe a focipályához. Innen kirándultunk velük fel az Óvárba, le a barátlakások mellett. Nézték, fotózták a panorámát, kérdezgettek engem kőzettanról, tektonikáról, történelemről, mindenféléről. Lesétáltunk a kikötőparkon át vissza az intézethez, volt még idő ebédig, úgyhogy hatan-nyolcan (ahányan fürdőgatyát hoztak) be is csobbantunk az utolsó megmaradt stégről. Kiúsztunk a bójákig, jó friss volt a víz, irigykedve néztek a többiek. Én is velük ebédeltem, el is csakliztam a mi asztalunk számára az utolsó két megmaradt sütit, ha már szót értettem a pincérrel (az egyik portásunk vett inget és nyakkendőt, ő ugrott be az "alkalomra", alig ismertem meg). Tudtam, hogy ezután beszélgetés van nekik soron, felvittem a tanszékvezetőt, Wolfgangot az előadótermünkbe. Mi ott szoktuk tartani az intézeti röpgyűléseket, eligazításokat. Ez nem jó, mondta, ilyen széksorokból nem lehet jól beszélgetni. Tárgyalónk nincs?
Dehogynem, megmutattam neki a kis tárgyalónkat, de végül a könyvtárba telepedtek be nagy boldogan a hosszú asztalok mellé. Egy bevezető előadásban elmondta a főnök, hogy emberemlékezet óta ez a legjobb évük, mindenki büszke lehet magára, jól teljesítenek. Aztán elővett néhány fontos témát (globális trendek, munkaerőpiac az egyetem után, munka-magánélet egyensúlya, az egyetem céljainak változása és még valami), és kiscsoportokra oszlottak, ki-ki aszerint, hogy miről akart beszélgetni. A park különböző részein meg a toronyban telepedtek le, én meg mentem vissza a számítógépemhez, készülni a jövő heti konferenciára.
Roniékkal vacsoráztam, és fektettem a gyerekeket, utána visszamentem hozzájuk a vendégházba borozni. Megint kérdezgettek. -Tényleg itt dolgozom? -Melyik itt a kutatóintézet? -Ez?! -Itt lakom a faluban? -Itt, az utca túloldalán?! és végül -Hogyhogy kijöttem Bécsbe, ha már előtte is itt dolgoztam?
Aztán, ahogy egyre sötétedett, kiültünk a teraszra, vicceket meséltek a Belgákról, a Burgenlandiakról, a Mühlviertel-iekről, apácákról, ahogy kell. Fél tizenkettő körül mentem haza.

Ma délelőtt én megint dolgoztam, ők tovább beszélgettek, mindenféle fontos adminisztratív dolgokat veséztek ki egy nagy körben a füvön ülve. Ebédre megint csatlakoztam, terveket szőttünk Norberttel. Dicsérték az ennivalót nagyon. Ebéd után volt egy kis izgalom: öt laptop-ot hoztak magukkal, az egyik eltűnt. Eléggé aggódtam, tegnap éjjel a könyvtárban hagytak mindent, nem volt zárva.. Aztán persze előkerült, ott volt végig az ebédlőben. Néhány kollégát bevittem a laboromba, azt is megcsodálták, hogy milyen tágas meg napfényes, hogy erkélyem van meg "ülőgarnitúrám", hogy erős számítógépeim és műszereim vannak, meg hogy szépek a poszterek a falon. (Köszönjük, Mota!)
Ebéd után kisétáltunk a kikötőbe, sétahajózni. A Szántód nevezetű hajó volt a miénk, nagyobb volt a kelleténél, de ez volt állítólag a legolcsóbb. Mindenki felzsúfolódott persze a tetőre, ragyogott a nap. Megmutattam a főhercegi nyaralót, átmentünk Földvár felé a szoroson, ámultak-bámultak, hogy milyen nagy a Balaton.
Aztán kikötött a hajó, felzsúfolódtak a buszra, elköszöntek kedvesen, és kigurultak.

Azóta megint hiányoznak. Nagyon jó volt két napra megint látni őket, és hozzájuk tartozni. De még jobb volt látni, hogy jól érzik magukat itt, hogy komolyan veszik az intézetet. Nekik nincs ilyen szép, patinás épületük, nagy könyvtáruk, elegáns vendégházuk, tágas szobáik, ők (mármint a tanszék) legalább ötven évvel fiatalabbak, mint az intézet. Talán most voltam először maradéktalanul büszke arra, hogy itt dolgozom.
Amikor hazaköltöztünk, visszalépésnek tűnt "nyugatról" hazajönni a magyar valóságba. Most egy percig sem láttam a volt kollégáimon, hogy visszalépésnek tartanák azt, hogy én itt vagyok. Sőt.

2014. szeptember 16., kedd

2014. szeptember 11., csütörtök

Pályázatleadás után

Leadtam.

Ezt a pályázatot már megírtam és leadtam egyszer, nagyjából tavaly ilyenkor. Akkor az anyag nagy részét egy Potsdam-i ökológus konferencia előadásairól ellógva raktam össze laptopon, négy évre és kb. az itteni közalkalmazotti fizetés duplájára lőttem be a terveket. Az nem nyert, de nagyon pozitívan lett elbírálva.
Azóta leadtam még egyszer ugyanezt a pályázatot máshova, egy magyar kutatási alaphoz. Három év, az átlag fizetésnél valamivel több pénzért. Akkor a Bécsből hazaköltözésünk utáni héten volt a határidő, szekrényszerelés és beteg Roni mellől, éjszaka jártam ki megcsinálni az utolsó simításokat. Nem nyert az sem, kapott hideget-meleget. Leginkább azt kifogásolták benne, hogy minek a Balaton, a Fertő és a Tisza-tó mellett még a Bodeni-tavat is vizsgálni.
Most meglátjuk megint. Változtak a feltételek, már csak két évre pályázom, gyakorlatilag a bécsi fizetésemnek megfelelő feltételekkel. Nagyon készültem rá. Még tavaly novemberben, kint Bécsben voltam egy pályázatíró szemináriumon, emlékszem, onnan már úgy jöttem ki, hogy tudtam, nem nyer az aktuálisan beadott anyagom. Most részletesen áttekintettem az akkori útmutatásokat. Hetekig csak jegyzeteltem, cikkeket olvastam, aztán leírtam a projektet, először egy oldalban, aztán négy oldalban, aztán elkezdtem kitölteni a tizenöt oldalas űrlapot, apránként. Színes ceruzával, papíron megterveztem az ábrákat, két-három változatban, mire véglegesítettem nagyjából. Hétfőn (éjjel kettőkor) készült el az első olyan változat, amely már megfelelt a formai követelményeknek. Körbeküldtem gyorsan kollégáknak, barátoknak, köztük egy projektmenedzser hölgynek, aki a bécsi együttműködésünkben volt benne. Ő nagyon részletes visszajelzéseket küldött: kinyomtatta az anyagot, tollal a margóra firkált, azt szkennelte be, és küldte át. De nagyon hasznosnak tűnt.
Javítgattam, csiszolgattam, formázgattam szépre, olvashatóra, igazra, bíztatóra. Túl hosszú lett: ma reggel még a tíz oldal helyett tizenkettő volt.
Végigmentem rajta, és minden mondatból szigorúan kihúztam egy-egy szót. Tíz és fél. Megnéztem azokat a bekezdéseket, amelyek rövid sorral végződnek, itt még egy-egy szó eltüntetésével, átfogalmazásával egész sorokat lehetett nyerni. Végre stimmelt az anyag, ma délután egykor (ötkor volt a határidő, mint kiderült, másodpercre). Feltöltöttem a rendszerbe azzal, hogy ha még újabb változatot nyújtok be, az majd felülírja.
Kinyomtattam otthon (az intézetben aktuálisan nincs pénzünk nyomtatópatronra), bevittem, leültem vele meg egy piros ceruzával. Torkig tele lett piros átfirkálásokkal, és eltelt még egy óra. Átírogattam az űrlapban az anyagot, zölddel pipálgatva a papíron a javításokat. Eltelt fél óra, és három sorral hosszabb lett az anyag a kelleténél. Egy órával a vége előtt találtam még egy etikai problémát, amit nem érintettem az ezzel kapcsolatos beszámolómban (nem elég, hogy védett területeken tervezek dolgozni, de nyilatkoznom kellett, hogy nem gyűjtök védett növényeket). Fél órával a határidő előtt telefonáltam a magyar projektirodán egy kedves hölggyel, nem volt egyértelmű, hogy az egyik űrlapon hova kell tenni az x-et. Két másik kollégát hívott fel, végül az Akadémia nemzetközi osztályán valaki tudta. Az utolsó tíz percet azzal töltöttem, hogy kivastagítottam a kitöltési útmutató által javasolt kulcsszavakat, hogy könnyű dolga legyen a bírálóknak. Öt perccel a vége előtt észrevettem egy hibát az egyik ábrában, nosza, elő a powerpoint-ot, amiben csináltam, javítsunk helyesírást, mentés képként, beszúrás Word-be, mentés, konvertálás .pdf-be.
Feltöltöttem az anyagot, még volt két és fél perc, elolvastam még egyszer. Az egyik táblázatcímben hiányzott egy kettőspont, kijavítottam, elmentettem. Átalakítottam .pdf-be, feltöltés - és itt elakadtam, már vége volt.

Szóval a végső változat a 7.11-es verziószám (az első a 0.1-es volt), ez került fel, ez megy majd a bírálóknak. Ha nyer, fantasztikus kutatói blogot leszek kénytelen írni, beutazni fél Európa nádasait, igazi világmegmentő biológussá kell válnom. Ha nem nyer, megpróbáljuk legközelebb.

Idekívánkozik egy régi plakát valami túlélőtúrát lehetett egy üdítővel nyerni ( "Ha nem nyersz, azt túléled! És ha nyersz?!") de sajnos nem találtam róla képet, ez még az internet előtti időkben volt.

2014. szeptember 10., szerda

Andocsi zarándoklat

   Tegnap több tihanyi barátunk buzdítására részt vettünk az andocsi zarándoklaton. Kicsit utánanéztem, sok faluban szokás ez a zarándoklat, Tihanyban 12 éve vették fel a régi szokást, évről évre megrendezik a kétnapos menetet, pár éve egyre több és több kisgyerek részvételével.

   Háromnegyed hatkor indultunk az Apátság elől. Persze teljesen sötét volt még, amikor felkeltünk, gyorsan összeszedtük a gyereket, és elindultunk. A hegy alján voltunk még, amikor Andris főnöke felvett minket az autójába, ő is jött a zarándoklatra. Andris feltolta Jancsit a bicikli-utánfutóban a hegyre, az nem fért az autóba. Mi így hamarabb értünk föl, és a két nagy rögtön árnyjátékozni kezdett a templom falán, meg kergetőzni a téren. Kérdezték is, hogy hogy bírok ezzel a két "csendes és visszafogott gyerekkel", mire mondtam, hogy ők tényleg, igazából csendes és visszafogott gyereknek számítanak a többiekhez képest.
   Kis késéssel kezdtük a hajnali útnak indító imát, szinte szaladni kellett a kompig. Útközben sorban csatlakoztak hozzánk azok, akik azért a hegyre nem akartak felmászni, ha utána úgyis lefelé megyünk. Volt velünk egy kisbusz is, így a bokatörés után lábadozó Teréz, és a sok kisgyerekes biztonságban érezhette magát, bárki beülhet egy-két órára, ha akar. A csomagjainkat is vitték.
   Lefelé menet Misi egyik ovis társa is mellénk szegődött, nagyon édesek voltak, rögtön kézenfogva szaladtak tovább, a kis szőke göndör Misi, és a koromfekete szöghajú Berci. Az előttük menetelő Andrist próbálták megcsípni, aki csapkodta a kis szúnyogokat, akik persze hatalmasakat kacagtak. Közben énekeltünk, az útszéli kereszteknél megálltunk egy-egy imára.

   A kompra már fáradt gyerekekkel érkeztünk. Andris is nyűgös volt, három órát sikerült aludnia aznap éjjel, de ez a hajtás már csak csütörtökig tart. Szitáló esőben reggeliztünk, töpörtyűs pogácsát sütöttem, sajnos éppen fektetés közben tettem be sülni, és ez túl hosszú időnek bizonyult, nagyon finom volt, de morzsolódósra száradt. Szántódra érve egyre határozottabb eső nehezítette utunkat, fröcskölő autók, "nemszabadbelelépni"-pocsolyák. Andris előreszaladt Erzsóval megnézni a Szt. Kristóf-szobrot, akinek a legendáját még múlt héten láttuk a gyerekszínházban. Misi már a komp után beült az utánfutóba, legalább nem lett vizes.
   Kőröshegyen a templomban a plébános a "Boldogságok" részt olvasta fel, és beszélt is róla, aztán a kedves falusiak szervezésében hatalmas reggeli várt ránk szendvicsekkel, süteménnyel, teával. Amikor végre továbbindultunk, már nem esett úgy az eső, ébredeztek a népek, körülöttünk egyre több autó, a kertekből érdeklődő, mosolygó vagy csak meglepett arcú nénik-bácsik bukkantak elő. Volt egy nyolcvan év kötüli bácsi, aki öltönyben nyakkendőben állt kertjében, szemmel láthatóan miattunk öltözött így fel, teljesen meg volt hatva.
   Kerekiben újabb sütemény-áradat várt, pedig onnan már csak egy falu Pusztaszemes, ahol ebéddel és további süteményekkel vártak minket. Ráadásul még egy-két család is velünk tartott Andocsig.

   A nagyobbak a nap második felét már szinte végig a kisbuszban töltötték, így volt lehetőségünk kicsit részt venni az imákban, éneklésben, és nem utolsós sorban csöndben lehettünk a csöndes szakasz alatt.
     Sajnos Andocson mogorva plébános várt minket, akitől túl sok kedves szó nem származott, kár, hogy pont az úticélban vártak ilyen kedvetlenül. A templom viszont szép még mindig, Jancsi lelkesen szaladgált szoborról szoborra, próbálta őket lecsábítani a helyükről, deje ide, deje, deje kiáltásokkal biztatva őket (mint most engem, biztos nem találja a nyuszit).
  
    Andris meglepően jól bírta a napot a szűk három óra alvás után. A végére azért elfáradt, és a szokásosnál jobban nehezményezte, hogy a gyerekek nem voltak nyugton a lépcsőn elfogyasztott vacsora közben. Ideje volt hazaindulnunk, a kisbusz a kompig vitt vissza minket, és a többieket, akik nem tudtak ottaludni, és másnap visszazarándokolni. A kompra várva Misi elővette a végig magánál hordott két rendőrautóját, aztán az egyiket Erzsóra bízta, a másikra ő vigyázott nagyon, be ne essen a Balatonba! Persze az, amelyikre Erzsó ügyelt, juszt is beleesett. Szerencsére Misi nagylelkű hangulatában volt éppen, kifejtette, hogy még úgyis több ezer autója marad, de örülne, ha valamikor kapna egy ugyanolyat feketében. Erusót még napokig nyugtatgatta, hogy semmi baj, nem is hiányzik a rendőrautó. Azért abból, hogy hányszor felhozta a témát, úgy láttam, mégis...

   Tihanyban családtagok várták az érkezőket, egy kedves barátunk a kisbuszával minket is hazaszállított, ne kelljen még háromnegyed órát sétálnunk a parton. Kimerülten, de boldogan feküdtek le a gyerekek, és mi is, amint sikerült mindenkit elhelyezni a saját ágyában a saját alvós állatával.
  

2014. szeptember 3., szerda

A, B ... na jó, C

"Egyszer régen, nagyon régen,
zúgó erdő közelében,
három nyulak összegyűltek..."

   Az alvósállatok könnyen elbújnak, hiszen mindenhova viszik őket a kicsik. Akkor aztán kezdődik az állatot hangosan és egyre határozottabban követelő gyermek körül a keresés, volt már, hogy az egész Vidra-csapat a Macit kereste, vagy csak mi, de napokig, nem túl jó móka. Bár vicces, amikor pár órán át egy másféléves szemszögéből próbáljuk átkutatni a lakást, merre mehetett, onnan mit láthatott, mit érhetett el, hova fér be a jószág, mit gondolhatott ez a kölök...
   Jancsinak éppen ezért Andris kapásból két nyuszit vett, az "A"-nyulat, és a "B"-nyulat, őket váltogatjuk, ami nagyon praktikus, mert így akár naponta moshatom az ágyból asztalra, homokozóba, fürdőkádba, szájba, láb alá kerülő aktuális nyuszit, ott a másik. Ráadásul biztonságban is érhezhettük magunkat, a "B"-nyúl helye stabil, a szekrényben mindig ugyanott, legrosszabb esetben a teregetőállványon megtalálható, ha az "A" bújkálna. 

   A múlt héten, aznap, amikor a nagyszülők hazahozták Erzsót és Misit a Zlinszky-táborból, még mindkét nyuszi megvolt, az egyik Jancsinál, a másik törelmesen várta a mosást a szennyeshalmon, ami a többhetes mindenefelé utazás miatt elég tekintélyes méretűre nőtt. Jancsi egyszercsak mindkettővel a kezében jelent meg, amit nem szeretünk, tartunk tőle, hogy ha sokat van nála egyidejűleg a kettő, akkor követelni fogja, hogy mindkettő nála maradhasson, és akkor már nem biztonsági tartalék, hanem plussz odafigyelnivaló lesz a "B". Andris el is vette a fölösleges piszkosabbik nyulat, és visszatette a szennyesbe. vagy mégsem?

   A nap ment tovább, éjszaka megvolt a nyúl, a másikra nem is gondoltunk. Délután sétáltunk a parkban, játszottunk a kertben, a lakásban, az alvás után még biztosan megvolt, emlékeim szerint még a park után is, de aztán... aztán eltünt, és nem is került elő. És a másik sem, amiért magabiztosan nyúltunk a feltételezett helyére. Hiába borítottuk ki a szennyestartót háromszor, kutattuk át a lakást, az összes csukható dobozt, a wc-t (Jancsi néha oda is bedobja, ha valaki nyitva felejti az ajtót), a szemetest (amibe naponta bedob valami játékot, résen kell lenni), a lakást újra, a szennyest újra, nem jött elő egyik nyúl sem. Jancsi sírt, rimánkodott, próbálta kimondani, hogy nyuszi, kaparászott maga körül az ágyban, többször álomba sírta magát, de félálomban újra kereste maga körül, és újra sírva fakadt, hosszú este volt. Éjjel még kimentem az esőben a parkba, hátha megtalálom, de nem sikerült, sötét is volt, rejtő színűek ezek a nyulak, és meg is lepődtem volna, ha ott találom, mert a park felé úgy indultunk, hogy Jancsi egyik kezét én, a másikat Erzsó fogta, vagyis logikusan semelyikben sem volt nyúl. Nem lett meg. Az én szívem is szakadozott, Andris is mérges volt már, Jancsi lassan tartósabban elhallgatott, elaludtunk. Andris még megjegyezte, hogy akkor fogom megtalálni a nyulakat, amikor már megrendeltem a pótlást. 

   Másnap rengeteg keresés és némi sírás után (Jancsi sírt, én azért ennyire nem akadtam ki) meg is rendeltem a "C"-nyulat. Egye kánya, ha ettől kerülnek elő, én kifizetem, csak siessenek, mert még egy ilyen éjszakát nem akarok. A nagyobbaknak beígértem egy tábla csokit, ha megtalálják, ezt lealkudták egy kinder-tojásra, mert abban játék van, belementem, mert csoki viszont kevesebb van benne. Titokban reméltem, hogy igazándiból tudják, hol vannak, akár azt is el tudtam képzelni nagyon nehezn, hogy ők rejtették el, bár mindketten tudják, hogy ez mennyire fáj, és Misi olyan kedvesen ajánlott fel a maga kedvenc kutyusát Jancsinak a nyúltalan-nyugtalan éjszakán. 

  A piszkosabbik végül alőkerült. Kétségbeesésemben a legvalószínűtlenebb helyeket is átnéztem, azokat, amiket csak felnőtt ér el, még Erzsó ágyából dobva sem tehette oda gyerek a nyuszit. És ott volt, két társasjáték között a legmagasabb polcon. Andris emlékezett is, hogy abban a pillanatban a két nyuszit látva csak az volt a fejében, hogy az egyiket eltüntetni, lehet, hogy felfelé hajította...

   A nagyok közt gyász, hogy nincs Kinder-tojás, de ugye adok az én jutalmamból? Adtam. De még a másik nyusziért folyt a küzdelem.

   Pár nap múlva ázva-fázva, még koszosabban, de épen találtuk a küszöbünkön. Hol lehetett, ki hozta vissza, azóta sem tudjuk. Csak azon gondolkoztunk el Papival egy sms-váltásban, hogy akkor ők most Kaninchen, vagyis üregi nyulak, vagy Hasen, vagyis mezei nyulak. A gyártó szerint Hoppel Hasen, ami a magasra ugrást magyarázza is...

  A "C"-nyúl pedig ma érkezett. Ki sem bontjuk, ha többet nem vész el a két használatos egyszerre, akkor eredeti csomagolásában várhatja, hogy odaajándékozzuk majd egyszer a messzi jövendőben Jancsi menyasszonyának. Vagy neki magának.

"...Ezalatt a nyusziházban,
fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen,
összebújva békességben"
  (Zelk Zoltán)