2014. február 25., kedd

Gomba...

   Tegnap végül fél kettőig küzdöttem a gomba-jelmezzel. Egy drótkarikára húztam a piros anyagot, az aljára feszítettem a fehéret, aztán kitömtem könnyű bélésanyaggal. Boldogan mentem aludni, bár sejtettem, hogy ezzel még nincs vége, reggel kellett megoldani, hogyan gumizzuk Misi fejére.
Végül még ennél is bonyolultabb feladat várt: a gomba nehéz lett. Nem bírta el Misi vékony nyaka a nagy fejet. De mivel tömjem ki akkor? Hallottam olyan ötletet, hogy zacskókkal tömte valaki, szintén farsangi gombázós, de nekem most a költözés után messze nem volt annyi zacskóm.

   A reggel emiatt is volt olyan feszült, meg a gyerekek is ellenállást tanúsítottak, Erzsó egy takaróval átvonult a nagystzobába, és nem volt hajlandó felöltözni, Misi bohóckodott a jelmezével, látszott, hogy aggódik, kész lesz-e időben. Jancsi rendben volt, de sokkal sírósabb volt, ezt a kifelé törekvő 3 fogára fogom. Én is hisztis voltam, túl keveset aludtam, egyszerűen nem bírtam türelemmel, és nagyon csalódott voltam a gomba miatt.

   Az óvodában megkérdeztem, van-e fölösleges zacskójuk, de nem volt. De azután alászállt AZ ötlet. Erzsó holnaputáni jelmezéhez rengeteg lufit szereztünk be, annál könnyebbet, mint a levegő nem találhatok, lufival tömöm ki a gombakalapot! Negyed óra alatt kész is volt, addig Jancsi aludt még egy kicsit, aztán szaladtunk vissza, hogy Misi időben beöltözhessen. (Az egyetlen bökkenő az volt, hogy én még semmit nem ettem aznap, dehát mindenre nem jut idő...)

  A farsang nagyon kedves volt, az a sok gyerek mind szépem elmondta a versét, aztán eszem-iszom, kis táncolás. Misi verse:
Gomba, gomba, gomba
nincsen semmi gondja.
Ha az eső esik rája, 
nagyra nő a karimája.
Az esőt csak neveti,
Van kalapja, teheti.

És a gomba:






   A gyermek a buli után zokogásban tört ki, hogy haza akar jönni velem. Én persze tiltakoztam, próbáltam a lelkére beszélni, de végül az egyik óvónéni kapta a karjába a kézzel-lábbal tiltakozó vadócot. A másik meg egy perc múlva megkért, hogy ha nincs halaszthatatlan dolgom, akkor vigyem haza mégis Misit. Nem volt, csak halaszthatatlan alhatnékom. És üres hűtőm. Ami nekem nem gond, mert magamnak rengeteg ötletem volt, hogy mit üssek össze ebédre, de mind csípős lett volna Misinek. Így viszont még ebéd előtt hazajött velem. Azzal a feltétellel, hogy ebéd után hagy aludni.

Hagyott. Fél négyig aludt a két fiú, és én is. Aztán lehoztuk Erzsót is a hegyről.

2014. február 24., hétfő

Előbb begyúrom a fánktésztát...

...aztán írok egy kicsit, közben sül a vacsorám. A gyerekek persze már alszanak, de nem volt időm velük együtt enni, mert Jancsit is etettem, meg késő is volt már, és a nagyokkal tanulgattuk közben a verseket a farsangra. Misi már tudja a maga gomba-versét napok óta, azon igyekszünk, hogy hangosan és táncolás nélkül mondja el. A versike hat sor, az óvónénik elmondták neki egyszer, ő pedig nekem otthon hibátlanul visszamondta. Erzsó végül szőlő lesz, az ő versét ma írtam.

   Andris ezen a héten is Bécsben van, a csütörtöki napot kivéve. A ma hajnali indulás kalandos volt, a busz 5 perccel hamarabb húzott el a ház előtt, így nekem kellett hajnali ötkor kifuvaroznom Andrist Füredre. Sebaj, szép volt a tó a sötétben.
Andris nagyon lelkesen számolt be a mai parkour-edzéséről, kihirdette, hogy ő megy edzeni, és a bécsi barátok közül egyvalaki el is jött. Ketten sokkal jobb edzeni, ráadásul sok újat is tanult. A programozási tanfolyam, ami miatt kiment, szintén értékesnek tűnik. Hála Istennek, mert bár végülis gond nélkül működik az élet Andris nélkül, azért sokkal nehezebb nélküle - nem szívesen enedném el haszontalanságokért. De ha megéri, akkor rendben van.

   Már fél tíz, és még előttem a fánk-sütés, és a gomba-jelmez befejezése. Misi közben kitalálta, hogy nem gyilkos-galóca akar lenni, hanem párducgalóca. Most gondolkozom, hogy kiszabjam-e neki mégegyszer a kalapot barna anyagból. Sajnálom az elvesztegetett piros anyagot. Csak kibékül vele...
Neki holnap lesz az ünnepség, Erzsónak csütörtökön, addig még van pár napom.


   A mai nap nagy újdonsága, hogy élettan óraadóvá léptem elő, vagyis korrepetálok egy lányt, aki levelezőn tanul szülésznőnek. Borzasztó nagy anyagot adtak le nekik egyszerre, persze egy szót sem ért belőle, most átvesszük szépen. A délelőtti Jancsi-alvás idejét használjuk ki, így egyszerre másfél órát tudunk dolgozni, annyi elég is neki, látom, ahogy lankad a figyelme. Legközelebb pénteken jön.
Nagyon jó volt újra szinte orvosi témával foglalkozni, az anyag szépen el van raktározva a fejemben, hamar összeállt, ahogy tanítottam. A következő órára már fogok tudni előre készülni, ez a mai készületlenül ért, tegnap este keresett meg, ma reggel el is jött. 


2014. február 19., szerda

Most

   Andris ezt a hetet Bécsben és Berlinben tölti. Én itthon a gyerekekkel. Andris ma hazament a lakásunkba körülnézni, hogy ottfelejtettünk-e valamit, úgy szeretnék én is arra járni, látni a hóvirág- és téltemető-mezőt, vagy a krókuszokat, ha már ott tart a kert, bekukkantani a szobákba... Persze ezt mind itthon is megtehetem, talán jobban hozzánk tartozik a rengeteg emlék, amit bármikor felidézhetek, mint az üres lakás.  Azért nem könnyű otthagyni Bécset, lassan megy a lelki búcsúzkodás.

   Az idő nyugodtan folydogál, a hétköznapok a maguk medrében, kivéve, hogy hétfőn nem volt ovi, nagyot játszottunk itthon. Végre lehet biciklizni a kertben, Andris a homokozót is rendbe tette. A gyerekek élvezik a kint töltött időt, sötétedésig kint vannak, és reggel még amig én is összeszedem magamat és Jancsit. Ezalatt pont lehet menni három kört, eljátszani pár elesést, jó koszos térdeket szerezni.

   Az óvodások kezdenek beleszokni az új életmódba. Nagy váltás, hogy bent alszanak, még nagyobb, hogy külön vannak. Ez főleg Misinek nehéz, aki új a csoportjában, és kisebb is. Őt noszogatni kell, hogy bemenjen reggel, hősiesen tartja vissza a könnyeit. Aztán délután nem akar hazajönni, és rengeteg ötlete van, hogy mi mindent kellene otthonra is megvásárolni az óvodai játékok közül. Ma reggel két "Mama, maradj itt, vagy legalább a Jancsit hagyd itt..." között megjegyezte, hogy délután jöjjek minél később.
  Erzsó fejest ugrott az itthonmaradott barátnők közé, de csalódnia kellett. Sírva mesélte, hogy akiket ő úgy várt, és annyit emlegetett, elfelejtették őt. Nem játszanak vele, "csupa kedveset mondanak, de gorombán", egyedül van. Aztán fordult a kocka, egy kisfiú robbant be Erzsó életébe, ahogy elnézem, nem sok esélyt ad bárki másnak, hogy Erzsóhoz akár csak hozzászólhasson. Peti uralkodik, fogja a kezét, puszit ad neki, mindent együtt csinálnak, és házassági terveket szövögetnek. Én meg aggódom, mert így Erzsó mással nem barátkozik, pedig tudom, hogy többen szívesen közelednének hozzá, őket Peti megveri. Peti nem tetszik nekem. Még szerencse, hogy óvodásokról van szó, remélem, kamaszként kicsit jobban körülnéz majd a leányzó.
   Múlt pénteken az első füredi balettórát is kipróbáltuk, én is bent lehettem, sajnos nem táncolhattam velük, lett volna kedvem. A tanárnő hatvanas, nagyon jó mozgású, kedves, de szigorú hölgy, aki dícsérettel nevel, motivál, és javítgat nagyon hatásosan. Erzsónak tetszett az óra, csak a nagy termet és a rudakat hiányolja, mint ahogy én is. A mi nagyszobánk hasonló méretű, mint ez a terem, alig férnek el egymástól a lányok, még pár szobabicikli is szűkíti a teret. De a tanárnőért megéri, és a Peti-mentes időért is, amit a csoportból három másik kislánnyal tölt majd.

  Én pedig úgy tűnik, még mindig lábadozom. A fürdőszobamérleget régi kedves ismerősként üdvözöltem, Bécsben nem volt ilyen eszközünk. Aztán régi, egyáltalán nem kedves ismerősként megint kiábrándított, jól belefogytam a megpróbáltatásokba, a magamra épített kilóknak nyoma veszett, kezdhetem előlről. Vagy kb. onnan, ahol gimnázium elején tartottam. Úgyhogy most rengeteget eszem, és súlyzózom, és nyújtok, meglássátok, nyárra elérem a fél mázsát megint!

  Jancsi pedig egy édes. Nagyon szereti a Tücsökzenét, amin már kétszer részt tudtunk venni, végig vigyorod, és döbbenetes ritmusérzékkel csörgőzik, rugózik. Bútorok mellett járogat, ha közeledem, egyszerűen ugrik egyet, és elkezd felém esni, figyelni kell, hogy elkapjam. Szinte mindent eszik már, a nagyját pépesítve, de a kölesgolyókkal, kiflicsücskökkel megbirkózik. És végre elkezdett szövegelni is a maga babanyelvén, jóval később, mint a többiek, de roppant kifejezően. Ejdedejdededde, brrr. Ha szoptatásra vágyik, akkor "ennieeee" kiáltásokkal próbálja lerángatni az útjában álló rétegeket, erről próbálom leszoktatni. Ha pedig teljesen elkeseredik, akkor kiderült, hogy tudja már a bűvszót, ha mondani nem is, de sírni tisztán, és érthetően: "Mamaaa"! De ilyen ritkán történik, mert általában vidáman négykézlábal, és mindenkire rámosolyog. Lehetőleg szégyenlősen hozzámbújva, ami még jobban leveszi a lábáról a közönséget. Meggyógyulnia még mindig nem sikerült, szörcsög az orra, és sípol a tüdeje, azért szerencsére mindkettő egyre halkul.

2014. február 17., hétfő

Farsangi tervek

  Jövő héten lesz az óvodai farsang, külön-külön a csoportoknak. Misi kezdi, valószínűleg gomba lesz. Buzgón nézegeti a gombahatározóját, amit a legutóbbi ünnepére kapott a nagyszüleitől, melyik gombát válassza. A sárga gévagomba a vágya, de én jobban örülnék valami kalaposnak. Könnyebb lenne jelmezt készíteni.
 
  Erzsónak is feltettem a nagy kérdést, mi szeretne lenni, mert holnap vásárolnék anyagot, ha nem tudom az itthoni készletből megoldani. A válasz: IDEG-INGERÜLET!
Tegnap még vörösvértest akart lenni, az még mindig egyszerűbben megoldható. Igen, az emberi testről szóló "Egyszer volt ... az Élet" mese a szereplőivel együtt begyűrűzött a mese-választékunkba. A mese amúgy nem rossz, Misinek még korai, de Erzsó már okosodik belőle, a tartalmában pedig még az orvosi egyetem elvégezte után sem találok hibát.


Még próbálom rábeszélni a szőlőre, hamár az lett az új jele...

2014. február 15., szombat

Beköltöztünk! Képek a lakásról: gyerekszoba, konyha

   A gyerekszobában nincs egy szabad centiméter, be kell látnunk, hogy két rácsoságyban alvó babánál két nagy gyerek és egy rácsoságyas baba bizony több helyet foglal. A régi faszekrényt lecseréltük sok fiókra és pár szekrényre, játékok, ruhák tömkelege kell, hogy beleférjen. A nagyszobába vezető ajtót eltakartuk bútorokkal, máshogy nem fértünk volna be. Ez a nagyszobában is nagyon jól jött. Összességében vidám, világos lett a gyerekszoba, erre mondta Erzsó, hogy ilyen szép helyen még sosem élt. Még alakul majd a helyzet, várnak még díszek, falvédők, és a gyerekek keresztjei, egyszer majd felkerülnek a falra.






 A konyhában volt egy használhatatlanul keskeny pult, arra rátettünk egy polcot, ami Bécsben a gyerekszobában állt, így legalább van olyan pakolóhelyem is, amihez nem kell székre állni. A szekrényeknek ugyanis csak a legalsó polcait érem el a földről. Nagy örömöm a mosogatógép és a tűzhely.


A panorámakép persze csálé. :)

Hiba a gépezetben

 Nagyon igyekeztünk, hogy Jancsi magyarországi elismertetésével idejekorán elkészüljünk. Már a születése előtt bejelentkeztünk a konzulátusra, mert tudtuk, hogy így is hosszú-hosszú kónapokat kell majd várni a magyar anyakönyvi kivonatra, útlevélre. Vállonveregettük magunkat, amikor októberben megkaptuk az iratokat.
  Most, hogy hazajöttünk, gyorsan nekiláttam az itthoni hivatalos ügyek intézéséhez, családi pótlékot igényeltem, GYESt Jancsi után, próbáltam Jancsinak TAJ-számot szerezni. Kiderült, hogy az az első, amig nincs társadalombiztosítása, addig nem kaphazunk adókedvezményt, csalágtámogatást, és ugyebár az sem egyszerű, ha megbetegszik. 
   Andris egyik nap el is autózott Veszprémbe, hogy minden papírt leadjon a megfelelő irodákba. Megtudta, hogy a TAJ-számot automatikusan megkapjuk, ha Jancsinak lesz lakcím-kártyája. De ahhoz a "szállásadó" aláírása is kell. Vagyis Papácskáé, mert a gyerekekkel együtt a szüleimhez vagyok bejelentve, mert Tihanyba nem lehet. Ezen kicsit csodálkoztam, mert a többi gyereknél nem kellett ilyesmi, de sebaj. Az igénylőlapot pedig csak az állandó lakcímnek megfelelő okmányirodában lehet leadni. Andris tehát bepattant az autóba, és felsietett Budapestre, megszerezte az aláírást, még időben odaért az okmányirodába. Ahol kiderült, hogy Jancsi nincs. Hiába virít az anyakönyvi kivonat és az útlevél Andris kezében, a gyerek Magyarországon nincs nyilvántartásba véve. Nem is lehetne útlevele, azt meg hogyan szereztük?
   Míg Andris körbejárta a Nyilvántartási irodákat, hogy hol van csütörtökön félfogadás (sehol), addig és telefonálgatni kezdtem. Jancsi kis másodunokatestvére, Barnus egy nappal Jancsi után, Németországban látta meg a napvilágot, ők már régebben hazaköltöztek, és minden iratot otthon szereztek be. Őket hívtam először. Nekik is bonyolult volt, küldözgették őket innen oda, de a Bevándorlási Hivatal biztos pontnak tűnt, felhívtam őket. És csodák csodájára tudtak rólunk. Jancsihoz tartozik egy szép iktatószám egy kissé haragos ügyintézővel, aki októberben kiküldött nekünk egy hiánypótlásra való felszólítást, ha igaz, a papír hozzánk sosem érkezett meg. A bécsi konzulátuson ugyanis rossz papírt töltettek ki velünk. Nem külföldön élő magyarok vagyunk, mivel nem jelentkeztünk ki az országból erre a két évre - amúgy szabálytalanul, hiszen 3 hónapnál hosszabb kint tartózkodásnál ki kellett volna. Jancsit sem külföldön élő magyarként kellett volna nyilvántartásba venni, vagy vétetni próbálni, hanem Magyarországon élő magyarként. Ez volt a hiba, amin megakadt az eljárás, és mivel nem tudtuk meg, hogy gond van, nem írtuk meg a másik papírt. Nosza, fel Tihanyba, az itteni anyakönyvi ügyintéző tudni fogja, mi ez a nyomtatvány, megírjuk, mindkét szülő aláírása rajta kell, hogy legyen, elfaxoljuk, elpostázzuk, aztán már csak hónapok kérdése, hogy a gépezet zörögve-nyikorogva újra beinduljon, és megérkezzen lakcímkártya, TAJ-szám, és akkor igényelhetjük a többit.

 Az anyakönyvi hivatalban a néni persze egyáltalán nem tudta, hogy létetzik ilyen irat. Azt sem, hogy mi dolgunk a Bevándorlási hivatallal, hiszen nem vándorlunk be, ide tartozunk. De az interneten mindent fel lehet kutatni, találtunk valami hasonlót, elküldtük, és most várunk. Addig Jancsi ne legyen beteg!

2014. február 12., szerda

Végre, végre, végre terepmunka

Már nem bírtam tovább várni. Még Bécs alatt kapott az intézet pályázatból terepi műszereket, nagy pontosságú geodéziai GPS-vevőt, terepi tablet számítógépet, de ezeket hónapokig nem használta senki. A múlt hét végén előkotortam és beüzemeltem őket, kicsit méricskéltem velük a parkban, láttam, hogy működnek.
Van egy geofizikus szakdolgozóm, aki azzal foglalkozik, hogy a 2010-es repülésünk légi felmérési adataiból domborzati modellt állít elő. A módszer hatékonyságát, az adatok pontosságát igazából csak egyféleképpen lehet ellenőrizni: terepen mért domborzati adatokkal összehasonlítva. A legtöbb GPS készülék nem igazán alkalmas magassági adatok mérésére, mert a magassági hiba tipikusan a vízszintes hiba tízszerese. Ez az új műszer viszont öt-hét centiméter pontosan mér magasságot, a vízszintes hiba tehát valahol a milliméteres tartományban van..
Elég az hozzá, hogy alig vártam, hogy kipróbáljam, és kellettek is az adatok, ráadásul sürgősen, mert lombfakadás után már sokkal rosszabbul látja a műszer a fák alól a műholdakat. Csütörtök délután csak egy-két órám volt, a Somosi strand felé indultam, a főhercegi nyaraló és a főút közötti meredek, fás-bokros lejtőn kezdtem el pontokat mérni. A strandon kicsit kisétáltam a Balaton jegére, de csak ameddig az egymásra torlódott táblák vastag jege tartott, és ahol tudtam, hogy sekély a víz. A strandtól aztán merőlegesen nekiindultam a hegyoldalnak, egyre följebb kapaszkodva a két méteres kitűzőrúddal, és rajta a kb. kilós, kéttenyérnyi számítógéppel.
Hihetetlen, hogy pár méterrel eltávolodva a parttól micsoda ember nem járta helyekre lehet keveredni! A strand öltözőfülkéi mögött meredeken emelkedik, majd hepe-hupássá válik a hegy: egykori csuszamlások egymásra torlódott blokkjai között nő fel az erdő. Kőrisek, vadcseresznyék, juharok állnak, gyakran a lejtőmozgás miatt görbülő törzzsel, és köztük szélesre kitaposott vadcsapások vezetnek. Följebb az oldalban, ahol megcsúszott az agyagos part, keskeny pocsolyában megállt a víz, ide járnak szemlátomást a környék vaddisznói dagonyázni. Végül még feljebb már szinte függőleges a hegyoldal, sűrűn kell a rúd hegyét "harmadik lábnak" használni, és egyszer csak fent találja magát az ember a gerincen vezető turistaúton, egy ugrásra a parkolótól, ahol a tihanyi piacot rendezték régen. A strand is a piac kötött alig két-háromszáz méter a távolság, egy gyalogút is összeköti őket, mégis szinte érintetlen dzsungelben találja magát az, aki letér az útról.
Sietnem kellett, a műszer is le akart merülni, csütörtökön tehát nem mértem tovább.

Tegnap, hétfőn egy nagy kutatóértekezlettel indult a nap: egy közeli egyetemről jöttek kollégák, hogy egy EU-s pályázatba hívjanak minket. Három órán át tartott a megbeszélés, miközben egyre jobban szakadt odakint az eső. Ahogy vége lett, én már penderültem is haza, felkaptam a sínadrágomat, meg a rosszabbik esőkabátomat, és indultam a barátlakások irányába. A szakdolgozóm azt kérte, hogy minél több pontot gyűjtsek erdőből, fák alól, mert ott a legkevésbé megbízható a módszerünk. Hideg volt, esett az eső, a hegyoldal és a fák közös takarásában nem volt igazán jó a vétel, öt percet is kellett egy-egy ponton állnom a műszerrel, mire meglett a centis pontosság. Lent a part mellett itt is dagonyákat, egymásra dőlt fákat találtam, aztán a Ciprián-forrás mellett elindultam felfelé, be az erdőbe. Itt már többet látott a műszer, csenevészebbek voltak a fák, és nem takarta ki az Óvár az eget, jobban lehetett haladni a munkával. A hegy egyre inkább alpesi jellegűvé változott: meredek, szinte függőleges lett az oldal, itt-ott sziklák tarkították, aztán találtam egy meredeken bevágódott vízmosást, ahol szemlátomást időnként komoly fák is megindulnak lefelé. Visszakanyarodtam az oldalban a Visszhang-domb irányába, és itt több aktív csuszamlásra bukkantam. Földtani szempontból ezek a legérdekesebb domborzati elemek, először óvatosan körüljártam őket, hogy a peremről pontokat gyűjtsek, utána pedig a frissen leszakadt oldalba is bemásztam. A geológusok által "Tihanyi formáció"-nak nevezett kőzet valami sárga, magas mésztartalmú agyag, ebből vannak Tihanyban a "löszfalak" ebből volt ez az oldal is. Nem csoda, hogy megcsúszott itt a hegy, megcsúsztam én magam is, a műszer érintőképernyővel lefelé lecuppant a földre, én is letenyereltem jócskán. Ahhoz, hogy egyáltalán megnézzem, él-e még a kütyü, le kellett valamivel törölnöm, de mivel? Végül találtam a sígatyám zsebében egy elázott papírzsepit, azzal egyenletesen elkentem a sarat, így láttam, hogy a gépnek semmi baja. Lejjebb ereszkedtem hát, a csupasz talajt itt már egy-egy akác-csemete kötötte meg, majd megtaláltam az eredeti talajfelszín gyepes maradványait, itt-ott állva maradt fácskákkal. Ezek között átfurakodtam, és széles sávban földre döntött nagy fákat találtam, az egykori lejtőmozgás áldozatait. Még egy kicsivel lejjebb már a turistaút húzódott.
A műszert és a kezemet lemostam a Balatonban, és visszamentem még egy körre, közelebb a Gödröshöz. Itt már kevésbé volt drámai a terep, viszont a műholdas jel és a gép akkumulátora egyre gyengült, visszaballagtam hát az intézetbe.
Úgy ahogy voltam, kabátosan leültem a gép elé, hogy elküldjem a friss adatokat, de rémülten vettem észre, hogy két nagy sáros nyomot hagyott a két könyököm a fehér íróasztalon.

2014. február 11., kedd

Pihenj, ne segíts! :)

   Költözés, előtte pakolás, utána pakolás, mosással dombnyi lemaradások, mindennapi feladatok szemérmetlen tologatása... Próbáltam átvészelni ezt a nehéz hónapot, amiben minden lehetséges nehezítő tényező benne találtatott - kivéve a legrosszabbat, Andrissal ugyanis nem vesztünk össze 2-3 óránál hosszabb időre egyszer sem. De Karácsony, műtét, gyerekbetegség több is, felnőttbetegség, mert az vele jár, és a hazatelepülés  - mondhatom, elég volt.
   Andris pedig segített. Sokat. Amikor csak itthon volt. Vagyis kis idő alatt minél többet. Számítottam is rá, vártam nagyon, hogy hazaérjen, hogy vagy a gyerekeket vagy a háztartást pár percre átvegye. Pedig tudtam, hogy fáradt, beteg, túlhajtja magát. De máshogy nem ment.

   Andris múlt csütörtökön megpendítette, hogy olyan jó lenne PIHENNI, amikor hazaér. Olvasni, zenét hallgatni, egyedül ülni a nagy, puha fotel ölelésében. Mondtam is neki, hogy amint rendezem itthon az állapotokat biztosítok neki erre időt, amennyit kíván. Aznap pakoltam ki az utolsó dobozt, tudta Ő is, hogy ehhez már nincs sok hátra, csak a takarítás. A hálás pillantásokat bezsebeltem, aztán jött a hétvége. Amit leírni is fárasztó volt, átélni méginkább, Andrisként átélni sem lehetett könnyebb. És segített újra, ahogy szokott.
    Aztán vasárnap már olyan jól nézett ki a csapat, Andris is aludt egyet, amíg és sütöttem, gondoltam, ez már döfi, PIHEN! És aznap tényleg kevesebbet segített. De közben figyelt. 
   Aztán jött a hétfő, Misi csak délelőttre maradt az oviban, de azalatt kitakarítottam. Délután a fiúkkal hármasban mentünk fel a faluba Erzsóért. Fáradtan, de igen élénken értek haza, próbálták rendbehozni Misi esőáztatta, sáros kisautóit - újabb felmosásra késztetve engem.
Amikor Andris - munka és Parkour-edzés után - hazajött, szó nélkül kezdett segíteni, csak jóval később kapcsoltam, hogy mi is történik. Megköszöntem neki, hogy annak ellenére így segít, hogy megbeszéltük, ilyenkor pihenhet. Dörmögött valamit az orra alatt, hogy látja, hogy szükség van rá, mit is tehetne.

  Én pedig újra elhatározom, hogy most, amikor a nagyok már délutánig óvodában vannak, mindent, de mindent bele fogok zsúfolni az időmbe fél 4-ig! Amikor hazajönnek, velük fogok játszani. Amikor Andris hazajön, egyszerűen nem fog munkát találni magának. Ó, de jó is lesz! Kezdem is!
Hogy meddig fog tartani ez az ideális állapot? Nos, minden nappal nyerünk, és remélem, sokáig... 

2014. február 10., hétfő

Hétvége disznóvágás nélkül - szombat, vasárnap

   Alhattunk tovább... Persze felébredtem minden gyerekre egyenként, de ilyenkor csak a másik oldalamra fordultam, vagy odakucorodtam Andrishoz, és hamar visszasüllyedtem a régóta vágyott délelőtti alvásba. Végül Andris tíz körül kelt föl, én 11 után valamivel. Nagyon hálásak voltunk Czirmosnak, hogy ezt a nagy pihenést lehetővé tette, ránk fért.
 Reggeli közben kiderült, hogy edébre átjön Mota és Toto is, sőt egy idő után Fanniék is befutottak, együtt volt a csapat. Közben Jancsi egyre lázasabb lett, én egyre idegesebb. A saját gyerekek betegségeivel mindig bajban vagyok, tudom, mi a teendő, de bizonytalankodom, legátol az aggodalom. Most is sejtettem, hogy ez ugyanaz a vírus, mint Erzsónál, de míg Erzsóhoz hívhattam orvost, Jancsihoz nem, mert még nincs társadalombiztosítása. Hűtőfürdő, Nurophen, semmi változás. Telefonos segítséget kértem egy kedves volt évfolyamtársamtól, felírtuk a gyógyszereket, khm, szabálytalanul, Misi nevére - szükség törvényt bont, a 40°C-os gyerekhomlok elég indok volt. Andris leszaladt a patikába, aztán felcuccoltunk, és elindultunk Tihany felé. A nagy láz alábbhagyott, Jancsi békésen pihegett. Hazafelé még be kellett ugrani vásárolni, de végül békén hazaértünk,  gyerekek majdnem az egész utat végigaludták.

   Vasárnap Jancsi elég jól volt már, együtt mentünk föl a faluba misére. Az esküvőnkre választott "Ti vagytok a Föld sója, és a világ világossága" volt az evangélium, a maga üzenetével, amit olyan fontos újra és újra végiggondolkodnunk, és átélnünk. A szentbeszéd egy csúf dörgedelem volt, amit nem tudtam összeegyeztetni azzal a küldetéstudattal, amit ez a rész ad nekünk. Sajnálom, hogy két év bécsi Örömhír-központú prédikáció-sorozat után most megint az ostorozóssal kell beérnünk. Ilyenkor mindig reménykedem, hogy egy lángoló lelkű friss megtérő sem hallotta, se olyasvalaki, aki ismerkedne a hittel, de egy ilyen beszéd visszatántorítja. No, de sebaj, a mi feladatunk világos: legyünk mi a Föld sója, hirdessük életünkkel az Örömhírt, világítsunk.
   Mise végén Balázs-áldás volt, Szent Balázs története a gyerekek egyik kedvence, már számtalanszor elmeséltük, így azt is tudták, miről szól ez az áldás, miért mondják azt, amit. Mi meg úgy éreztük, épp itt lenne az ideje, hogy túl legyünk a "torokbajon és minden más bajon"...

  Ebéd után Andris aludt egyet, én tortát sütöttem, mert azt megígértük a misén jól viselkedőknek. Volt belőlük kettő, szerencsére pont a két torta-evő korban lévő, Jancsi elég sokat kukackodott, meg is kellett etetni, dehát beteg is volt szegénykém még.

  A felfúrásra váró kampók tovább várják sorsukat, de minden nem férhet bele egy majdnem disznóvágós, utazós, betegeskedős, pihenős hétvégébe. 
   

2014. február 9., vasárnap

Hétvége disznóvágás nélkül - péntek

  Ilyenből ugyebár sok van egy évben, most viszont sajnos lemaradtunk az évi és várva várt Zlinszky-disznóvágásról.

   A gyerekek csütörtökön már egész jól voltak, Misit már nem kellett infralámpázni, Erzsónak sem volt láza, Jancsit néha megszabadítottam az orrdugulástól, de amúgy vidámak és élénkek voltak, és nagyon unták már, hogy én csak pakolok és takarítok. Mert ezer ötletük volt, hogy mit játszhatnánk együtt. Én meg reménykedtem, hogy jut idő mindenre, de már annyira elegem volt a dobozokból, hogy szegény három gyereknek egymást kellett boldogítania, mert én nem jutottam hozzá a meseolvasáshoz, játékhoz. No, azért előszedegettem nekik, amit éppen kértek, de ez igazán a legkevesebb. És végeztem az utolsó dobozzal is. Még a képek hiányoznak a falról, meg a kedves öreg óránk kampóját kéne felfúrni, és készen leszünk.
   Csütörtök este átgondoltuk, mi a másnapi feladat, és rájöttem, hogy nem tudok mindennel végezni, ha itthon vannak. Elküldtem hát őket óvodába, aminek Erzsó ugrálva örült, Misi pedig határozottam kijelentette, hogy csak délig marad. Szerencsére így is terveztük. Majd jövő héten alhat már bent is, de az első napján még nem kell, és hamar akartunk indulni is Budapestre.
   Letettük aludni az összes gyereket, aztán elkezdtem kitöltögetni, fénymásolgatni, ami Jancsi magyarországi irataihoz és a családtámogatás újra igényléséhez kell. Andris is csatlakozott, de így is csak éjfél körül végeztünk.
  
    Péntek reggel gyorsan készülődtünk, majdnem a tervek szerint el is indultunk mind az óvoda felé, most még autóval. Ott én a gyerekekkel kiszálltam, mindenkit leadtam a csoportjánál, aztán Jancsival lesétáltam a hegyről. Vigyorogtam, mint a vadalma, úgy szeretem ezt az utat! Közben pedig néha megsajdult a szívem, ahogy visszaemlékeztem az útra Grinzingből vissza hozzánk, a meredek emelkedőkre, a lépcső repedéseire, az ottani hangulatokra, illatokra, hangokra. Sok merengésre nem volt időm, mert siettem, délig ebédet kellett főzni, össze kellett pakolni a hétvégére, és este derült ki, hogy az új tűzhelyem is megérkezik, a futárt még fel akartam hívni, hogy fél kettőig odaér-e, mert akkor mi elutazunk. Odaért, és én nagyon boldog vagyok a szép energiatakarékos tűzhelyemmel, ami igazán luxus, mert az előző sem romlott még el, csak nagyon vágytam egy olyanra, ami nem örökölt, hanem én kapom, és beleférnek a tepsijeim. Mert ez a tihanyi tűzhelyem kisebb volt, mint a bécsi, márpedig én odakint úgy megszerettem sütni...
  Miközben pakoltam, és vártam a futárt, Borival telefonáltam, végre megint lehet beszélgetni!

  Andris délelőtt bejárta a veszprémi OEP és MÁK kirendeltségeket, leadta az igénylőlapokat. Persze semmi sem egyszerű itthon sem, TAJ számot csak akkor kaphat Jancsi, ha már van lakcímkártyája, amihez kell az én Papácskám írásos hozzájárulása, mert állandóra még mindig oda vagyok bejelentve gyerekestül, mert a drága intézetünk nem engedi, hogy szolgálati lakásba állandóra bejelentkezzünk. Családtámogatást meg csak akkor kapunk, ha meglesz a TAJ-szám. És a három gyerek után járó ebédtámogatást is csak akkor kapjuk meg, ha már jár nekünk a családi pótlék. De legalább az anyakönyvi kivonatot, útlevelet elintéztük már kintről, ha még azokra is most kellene várni, az félévekig elhúzódhatna.
   
   Mire Andris hazaért, már szinte kész voltam mindennel, még az intézati villanyszerelőt is sikerült megkérnie, hogy még aznap be legyen kötve a gép. Ebéd után Andris hazahozta a gyerekeket, bepakoltunk az autóba, és elindultunk. Volna. De Misi kutyusa nem volt meg. Talán az óvodában maradt? Andris úgy emlékezett, hogy a kiscsoportból elhozták, de a nagycsoport után már nem tudta felidézni, ott volt-e. Jó, akkor irány az ovi, gyorsan megkeressük. Nem volt ott. Gyorsan-gyorsan, még egyszer beszaladtam a lakásba, hátha megakad rajta a szemem, de nem. azóta sincs meg, Misi egy hős, egyszer sem sírt miatta, boldogan alszik a nagyszülőktől évekkel ezelőtt Húsvétra kapott, és eddig elhanyagolt macival. Azért emlegeti, persze.
   Végre kijutottunk a faluból, igaz, kutyus nélkül, de Andris már a parti úton mondta, hogy ő álmos, talán beteg is, aggódik a hosszú vezetéstől. Én jól voltam, átvettem a sofőr-szerepet, szeretek is vezetni. Erzsó végig könyörgött, hogy álljunk meg egy benzinkútnál, mert ki kell mennie, de nagyon aggódtam, hogy Jancsi felébred, és onnantól végig sírni fog, Erzsó meg indulás előtt volt pisilni, úgyhogy nem álltam meg. Kibírta, a végefelé ki is bökte, hogy nem volt olyan komoly a helyzet, a Svábhegyen sem oda rohant, hanem játszani, Nagymamázni.

 Mi pedig Jancsival hármasban átsiettünk a Bartókra Apapihoz, ahol szinte az összes unokatestvér összegyűlt meghallgatni, amit Apapi mondani akart nekünk, nagyon jó volt, hogy ott lehettünk. Utána kicsit átmentünk Tomiékhoz, de ott már éreztem, hogy Jancsi nincs tejesen rendben, a szeme is csúnya volt, sajnos indulás előtt elmaradt a szemcsepp, és láza is lett. Aggódtam, mert Erzsó is így volt, szinte már egészséges, aztán jött a 40 °C-os láz. De neki volt hozzá TAJ-száma, és ki tudtuk hívni az orvost, ez Jancsinál még problémás.
 A Svábhegyen megmértem a lázát, fájó szívvel elmondtunk a másnapi disznóvágásról, pedig voltaképpen amiatt utaztunk, nekünk Apapi már Karácsony után elmondta, amit most is. De Jancsi betegebbnek tűnt, mint akit otthon lehet hagyni Nagymamára bízva. Az eredeti terv szerint is ott maradt volna, mi pedig csak a nagyokkal, vagy akár csak egy nagyobbal mentünk volna.
  Gyorsan írtam egy üzenetet, hogy tudjanak rólunk, sajnos nem jutott el minden érintetthez a hír, hogy mi miatt nem vagyunk ott, de legalább megpróbáltuk...

 Este Czirmossal vacsoráztunk egy jót, aztán lefeküdtünk. Jancsi késő éjszakáig nem tudott elaludni, de tudtuk, hogy másnap alhatunk tovább, mert Czirmos szívesen lesz a gyerekekkel addig.
    

2014. február 6., csütörtök

Költözésről "röviden"

Ahogy korábban a bickilitúrát, megpróbálom most összefoglalni a költözést röviden. Majd leírjuk részletesebben is, ha tényleg túl leszünk rajta.

Szóval:
Január 21, kedd az utolsó bécsi bejegyzésünk, már dobozerdőből, de még összeszerelt bútorokkal.

Január 22, szerda: Reggel levittem a Tandemet egy utolsó átnézésre a szerelőnkhöz. Vittem neki két fotót kinyomtatva a Kamptal-i túránkról, volt öröm (ld. http://www.fahrrad.co.at/Cooperative_Fahrrad/Kind_%26_Rad.html). Roni elment a balettos barátnőivel búcsúvacsorázni, megbeszélték, hogy majd tartanak edzőtábort Tihanyban nyáron. Gyuri még délután elhozta Tihanyból az egyik teherautót, amivel költöztünk, leparkolt a ház elé. Erzsó és Misi egy ovis barátnőnél töltötték a délutánt, Roni a fiúkat vacsora körül hazahozta, Erzsó még maradt néhány órát, én hoztam el kocsival. Valamikor késő éjjel megérkezett Eszter és Tamás segíteni a költözéssel.

Január 23, csütörtök: Utolsó előtti munkanapom. Búcsúsörözés a kollégákkal, előtte búcsúparkour a Donauinselen, de csak nagyon röviden. Egy belvárosi kocsmában voltunk, állítólag Falco (az énekes) kedvenc helyén, jó sokáig maradtunk, főleg a többi külföldi kollégával. Éjféltájban értem talán haza, de nem sokáig aludtunk: Erzsó rosszul volt, hányt, Jancsi és Misi is fölébredtek. Roni mondta, hogy az oviban kering egy vírus, úgy látszik, megkaptuk az utolsó pillanatban.

Január 24, péntek: Erzsó be sem ment az oviba, túl rosszul volt, pedig az ő szülinapját ünnepelték volna. Misi beugrott velünk elbúcsúzni. Megköszöntük az óvónéniknek a sok kedvességet, összeszedtük a holminkat. Már kint is voltunk, amikor Christian, Misi fő cimborája utánaszaladt, hogy még elbúcsúzzon tőle. Nagyhátizsákkal mentem az Egyetemre, elhozni a könyveimet a szobámból. Gyakorlatilag egész nap pakoltam, selejteztem, de végül sikerült eljutni oda, hogy a könyveim, papírjaim, kacataim és a számítógéphangfalaim befértek az új zsákomba, de tényleg vagy ötven kiló lehetett. Kaptam még két nagy kartondobozt, a Tanszék nemrég vett egy új lézerszkennert, az volt előtte benne. Elköszöntem még egyszer a kedvenc kollégáimtól, nyakamba vettem a zsákot, meg a várost, hogy lemondjam az internet-előfizetésünket, meg hogy Sachertortát vegyek a segítőinknek. Ez utóbbi lehetetlen volt, valami tüntetés miatt rendőrök vették körül az egész belvárost, nem lehetett bemenni a Sacherig.
Estére a parkour-os barátaim jöttek segíteni bepakolni a teherautót. Tamás összekészítette nekik szép sorrendben a dobozokat, meg a bútorok alkatrészeit, ők meg vitték föl a lépcsőn és rakták a teherautóba. Torkig tele lett. Eszter sütött nekik egy csomó túrófánkot, még utoljára elbeszélgettünk velük, amíg megették. Kaptam tőlük búcsúzóba Parkour-autóskártyát, amin sorban a cimboráink voltak feltüntetve a különböző képességeikkel, alig akartam hinni a szememnek!
Erzsó, Misi és Jancsi továbbra is betegeskedtek, Roni kapacitásai ezzel nagyjából le is voltak kötve. Aggódtunk, hogy adjuk őket holnap át Papácsnak. Az éjszaka közepén megérkezett Berci még egy segítővel és egy mikrobusszal.

Január 25, szombat, a költözés: Kora reggel autóba raktam Erzsót és Misit, és elindultunk lefelé a Himmelstraßén. Sorban elköszöngettek mindentől, a méhektől, a vakablakos háztól, a villamostól, a szemétégetőtől. Nyolckor Hegyeshalomban átadtam őket Papácsnak, visszafelé felvettem Gyurit. Mire hazaértem, Berciék nagyjából be is pakolták a mikrobuszt. Bekerült még a régi üveges könyvszekrényünk is. Gyuri kicsit megigazította a teherautón a cuccokat, hogy ne üljön úgy az eleje, aztán nekivágott. Havat mondtak aznap Magyarországra, igyekezett sietni.
Mi a lakásban még összerámoltuk az utolsó csip-csup dolgokat, tanakodtunk, hogy fessünk-e, levittem két nagy zsák szemetet a Mistplatz-ra (a kukába már egyáltalán nem fért), kora délután lehívtuk a ház gazdáját és átadtuk neki a lakást. Nem volt idő különösebben búcsúzkodni a helytől, ami két évig az otthonunk volt, indultunk, hogy Jancsi ne ébredjen fel, mögöttünk jöttek Eszterék.
Aznap még nem igazán ettünk, de csak útközben jöttünk rá, hogy az ácsi McDonalds bizony csak Budapest felé esik útba, Tihany felé nem. Mire Győrnél lejöttünk a pályáról, már bárhol, bármit képesek lettünk volna enni, de minden zárva volt, vagy zártkörű rendezvényt tartottak. Az egyébként kiváló, de elegáns pannonhalmi helyre nem akartunk festős-pakolós ruhában beülni, így érkeztünk meg Bakonypéterdre, az út mellett álló csárdába.
Hamisítatlan magyar vendéglátásban volt részünk a '80-as évek zenéivel aláfestve, így megmenekültünk az éhhaláltól, de már csak sötétedés után értünk Tihanyba.
Addigra Berciék kipakolták a buszt, jószerivel megtöltve teljesen a lakást. Beegyensúlyoztuk a szekrényt (ehhez lyukat kellett ütni a könyvespolcon), aztán ők mentek, mi meg valahogy bevackolódtunk a dobozok között éjszakára.

Január 26, vasárnap: Álmosan ébredtünk, kerítettünk valamit reggelire, aztán Gyuri átjött a teherautóval, és Cilivel meg a gyerekekkel együtt pikk-pakk kipakolták. Az udvarra ment a cucc nagy része, a hóba, mert a lakásban már egyszerűen nem volt hely. Aztán Tamás és Eszter nagy rutinnal nekiálltak kifesteni az étkezőt meg a gyerekszobát, közben egérkezett Réka, Vince és Márta, meg később Mota, Totó, Fanni, Páty, Mama és Papi. Lecsiszoltuk és lefestettük az új IKEÁs polc-szekrény-komód kombináció összesen több, mint száz alkatrészét, lepakolták az egész könyvespolcot, összerakták a franciaágyat és az emeleteseágyat, kicentiztük, hogy fér el egymás mellett egy szekrény, a dívány és Jancsi ágya a gyerekszobában (az egyik irányban a fűtéscső, a másikban a szegélyléc miatt nem stimmeltek a méretek), a dobozok nagy részét behurcoltuk az udvarról a pincébe vagy a padlásra (esetleg valamelyik szobába), aztán lassacskán elszállingóztak az emberek, sokan hátrahagyva szerszámaik nagy részét. Végül Vincével, Rékával, Páttyal és Fannival beautóztunk Füredre vacsorázni. Jancsi mintagyerek módjára viselkedett.
Éjjel aztán szegény Ronit is utolérte a vírus, és amikor már tényleg vége lett volna a napnak, és fáradtan ledőltünk az ágyra, az ágy leszakadt. Nem rakattuk bele a segítőinkkel az ágyneműtartót, hogy száradjon a Bécsben felszedett penész, így viszont nem volt elég merev az ágyrács. Csavaroztam, enyveztem, szorítottam, végül szigszalagoztam, míg Roni a fürdőszobában volt kénytelen maradni, de végül késő éjjelre összeállt megint az ágy.

Január 27, hétfő: Az utóbbi hetekre már erősen rányomta a bélyegét egy pályázati határidő. A hét elejére muszáj volt elkészülni, hogy az Intézet (a tihanyi) még átnézze és véglegesítse az anyagot, így a lábadozó Ronit hátrahagyva reggel bementem dolgozni. Teréz jött át egy másik ismerőssel, Istvánnal, és vigyázott Jancsira, amíg Roni pakolt (később aludt is) és István rakta, egyre rakta össze az IKEÁs bútorokat, egész álló nap. Szentül meg voltam győződve róla, hogy aznap elkészülök a pályázattal, de persze nem így történt. Este azért hazajöttem, kivittem az összegyűlt szemetet, az üres dobozokat, újakat hoztam be az udvarról, ami kint maradt, azt pedig letakartam, hogy ne lepje be nagyon a hó. Jancsin már én is láttam, hogy lefogyott a betegségtől.

Január 28, kedd: Roni már valamivel jobban volt, én megintcsak az intézetben töltöttem a nap nagy részét, hiszen aznap már muszáj volt (lett volna) körbeküldenem a kollégáknak a végleges pályázati anyagot. Jancsi nem találta a helyék, egész nap kb. Roni kezében volt, viszont már majdnem az összes szekrényünk készen állt összecsavarozva. Este elkezdtem a könyvespolcra felrakodni a könyveinket, hogy az ágyat közelebb lehessen tolni a majdani helyéhez. Ez persze időt vett igénybe, mert névsorba akartuk rakni a könyveket.

Január 29, szerda: Ma délután jönnek haza a gyerekek! A gyerekszobának tehát muszáj volt elkészülni. Kora hajnalban bementem az intézetbe, kilenc körül sikerült tényleg elküldenem a pályázatot, majdnem teljesen készen. Pakoltunk, szereltünk. Roni főleg a gyerekszobát, én főleg a könyveket. Összeállt a gyerekszobai könyvespolc, felkerültek rá a könyvek, a fiókokba bekerültek a játékok. Behoztuk a kispadot, sorra tűntek el a dobozok. Késő délután Papácsék meghozták Erzsót és Misit, mindkettőt elég lázasan.
-Papa, ez a tihanyi házunk? -kérdezte Erzsó. Aztán beszaladt az éppen elkészült gyerekszobába, körülnézett, és azt mondta: -Papa, ilyen szép helyen én még sosem éltem!
Berámoltuk Papácsékhoz a kölcsön kapott szerszámok nagy részét (közben meglettek az én szerszámaim is, amiket végig kerestünk, az autónkban voltak egy dobozban). Erzsó izgult, másnap már óvodába akart menni, de nem lehetett, még beteg volt. Nagyon kedvesen játszottak a gyerekszobában, amíg mi pakoltunk, pakoltunk és pakoltunk. Jancsi teljesen kivirult, amikor lekerült a földre az ismerős szőnyeg és hazajöttek a testvérei. Bekerült az étkezőbe az asztal és a székek (az udvarról), végre lehetett ülve, asztalról enni!
Fektetés után még bementem dolgozni, és éjjel három óra tájban már majdnem kész volt a pályázat, már csak három dokumentum hiányzott három együttműködő partnertől.

Január 30, csütörtök: Mielőtt a gyerekek felkeltek volna, még gyorsan beszaladtam kicsit dolgozni, hogy a hiányzó papírok is meglegyenek. Roni felhívta az ovit, csak hétfőn mennek majd a gyerekek. Aztán folytatódott a pakolás: bekerültek a felnőttek ruhái is a szekrénybe, az üres dobozok felmentek a padlásra,  helyére került az akvárium, az íróasztalok, alakult a konyha, valami takarítás-féle is történt itt-ott. Az ágy körül eltűntek a földről a könyvek, megérkezett a végleges helyére. Erzsó és Misi elég lábadozósak voltak, sokat aludtak, és nagyon szépen viselték,  hogy nem volt túl sok idő játszani. Este nagy fürdés, végre sok vizet lehetett tenni a kádba, nem úgy, mint Bécsben. Esti mesének elkezdtük olvasni Erich Kästnertől a Der Kleine Mann-t, fejezetenként. Mint megtudtuk, szegény ártatlan vasárnapi segítőink nagy részénél is járt a vírus.

Január 31, péntek: Reggel összeszedtem az intézetben a maradék papírokat (egy hiányzott, de az már később sem került bele), és leadtam a pályázatot véglegesítésre. Aztán folytatódott, ami eddig: a pakolás. A nagyszobában átválogattam a fontos papírokat, kidobtam rengeteg mindent, ami 2007 óta gyűlt, de már nem volt érvényes. Mint utólag kiderült, ekkor dobtam ki a legfontosabb osztrák banki papírunkat is. A gyerekek is jobban voltak valamivel, tehát nem akartak már délutánit-délelőttit aludni. Délután Roni elment vásárolni, én pedig a két naggyal kisétáltam a Balaton-partra, törtem nekik jégcsapot, nyomokat kerestünk a hóban, otthon éreztük magunkat.

Február 1, szombat: Mama leutazott hozzánk egy napra Budapestről. Misit elvittem a szerelvényboltba, vettünk csavarokat, meg infralámpa izzót a kezdődő arcüreggyulladására, meg virágot a lányoknak. Mama festett, rajzolt a gyerekeknek, diavetítéssel mesélt, közben fogytak a dobozok, felkerültek a falakra a polcok, Roni selejtezte a kinőtt gyerekruhákat. Egyre telt a pince és a padlás, az udvaron viszont már alig maradt doboz. Ami maradt, arra centis jeget rakott az ónos eső.

Február 2, vasárnap: A gyerekek megint betegebbek voltak, Misinek is szívni kellett az orrát, Jancsi is szörcsögött, így nem jutottunk el a várva várt Tihanyi templomba. Felkerültek viszont a könyveink a polcra, beleértve azokat is, amelyek eddig dobozok mélyén lapultak. Fogyott a szennyes ruha, teregettünk a fregolin, a nagyszobában, még a padláson is. Ónos eső esett, így behoztunk az udvarról minden maradék dobozt.

Február 3, hétfő: Reggel hatkor keltünk, hiszen indulni kellett az óvodába! Erzsó teljesen be volt sózva, Roni is meglehetősen izgatottan szedte össze a benti alvós cuccot, a tornacuccot, a fogkeféket, a papírokat. Lekapartam a jeget az autóról, valamivel nyolc óra után elindultak felfelé. A pályázatot határidőre szépen leadta az intézet. Ez volt az első munkanapom Tihanyban, végleg véget ért Bécs. A nap persze papírmunkával telt. Misi csak néhány órát töltött a kiscsoportban, vicces volt a bécsi vegyes csoport után csupa kicsi között látni. Erzsó egész nap bent volt, nagyot játszott, tornázott, rajzolt, nagy volt a boldogság. Én este kimenőt kaptam, és betekertem Füredre, egyedül parkour-ozni. A Tagore sétányon a csillagok alatt tornáztam a padokon, ugráltam a szökőkút jeges kövein, egyensúlyoztam a padok jeges hátán, próbáltam emlékezni a bécsi gyakorlatainkra. Nagyon más volt persze, mint csapatban, de jól esett a tiszta levegő, a csönd, a Balaton.

Február 4, kedd: Erzsó megint belázasodott, Misi sem volt még jól, nem mehettek óvodába. Roni készre pakolta és takarította a nagyszobát. Szép lett, tágas és napfényes, új, de mégis otthonos. Estefelé Erzsónak felszökött a láza negyven fok  fölé, hűtőfürdőbe raktuk, amíg megérkezett az orvos. Az injekciótól nagyon sírt, de egy pillanatra abbahagyta, hogy udvariasan elköszönjön a doktor bácsitól, aztán folytatta tovább. Én siettem, hogy még elérjem este hatkor a patikát, aztán lezavartam a vásárlást, már csak esti mesére értem haza. Misi már jobban volt, csak az orra szörcsögött még mindig, viszont Jancsi köhögött, sokat ébredt éjszaka.

Február 5, szerda: Reggel megmondtam Roninak, hogy ha estére készre pakolja a konyhát, megnézek vele egy filmet. A konyha elkészült, Erzsó sokkal jobban lett, délután azért még az összes gyerek nagyot aludt.
Ezt a filmet néztük:
http://www.westwind-film.de/