Szemesi hétvége 1.

   Úgy tervezzük, hogy a nagycsalád szemesi nyaralóját idén még többet fogjuk szeretgetni. Igyekszünk havi egy hétvégét erre szánni. A naptárba rég beírtuk már ezt a március végi pár napot, nem számolva legkisebb Jancsink fogainak jövetelével.
   Csütörtökön ugyanis Erzsóval iskolalátogatásra mentünk, jobb híján Jancsistul. Reméltem ugyan, hogy Andris megkönyörül rajtunk, és otthon marad vele, de sajnos pont abban a három órában web-konferencián kellett ülnie, ami otthonról nem ment volna túl jól. Pláne babától zavartatva. Azért Misit felvitte az oviba, én meg Erzsót és Jancsit utánfutóban húzva felbicikliztem az iskolához. Megint hálát adtam az elektromos bicikliért, az út rövid, de emelkedik, két gyerekkel izzasztó.
  Jancsi az első órát még szépem bírta egy darabig. Aztán fulladni kezdett. Nem volt nálam az orvosság, de gondoltam, hátha abbahagyja magától. Kijöttem a matek óráról (a hatos szorzótáblát vették, Erzsó meg is tanulta hiba nélkül, pedig elmélyülten színezett közben), megetettem, próbáltam elaltatni, de csak egyre jobban sírt. A szünetre kicsit jobb lett a helyzet, a következő órát tartó tanító néni biztatására bemerészkedtünk az olvasásórára is. Erzsónak nagyon tetszett, hogy a hangok mellé oda volt rajzolva, hogyan tartjuk a szánkat, amikor mondjuk. A római számokat mutató táblázatot is végigböngészte, egyszer már elmagyaráztam neki, örült az ismerős jeleknek. Aztán Jancsival megint ki kellett mennem, bárhogy bizonygatta Éva néni, hogy maradhatunk, szerintem mindenkit zavart. Szegénykém csak nem akart megnyugodni, a maradék két órát végigbömbölte. Közben Erzsó néptáncolt az elsősökkel Csönge vezetésével, nagyon tetszett neki minden.
   Erzsót felvittem az oviba, Jancsival hazakarikáztunk, megebédeltünk, aztán irány az orvoshoz. Micsoda megkönnyebbülés, hogy végre van TAJ-kártyája! A vizsgálaton kiderült, hogy tényleg fogzik, a doktor úr szerint semmi baja nem attól van, de ez nekem mit sem számít, ha mégis minden új fognál ugyanaz játszódk le, spasztikus bronchitis (hörgőgörcs, hasonló, mint az asztma). Ehhez most még fülgyulladás is társult, attól sírt úgy. Kaptunk antibiotikumot, meg hozzá ami kell, és siettünk haza. Másnap nagyon próbáltuk siettetni a kicsi gyógyulását, hátha sikerül mégis eljutni Szemesre. Csönge kölcsönadott fél napra egy inhaláló-gépet, ami tényleg nagyon jót tett, persze nagyon nem szerette, de sokat használt. Újra beüzemeltem a házi fülmelengető-sapkát is, szinte egész nap rajta volt. Délutánra egész jó kedve lett. A nagyokat Andris vitte fel-le, Erzsó balettjára is.

   Végül úgy döntöttünk, szombaton ebéd után neki merünk vágni az útnak. Délelőtt összepakoltam, Andris összerakta a szerelvényt - tandem, utánfutó, két garnitúra biciklitáska, gyerekülés. Először Erzsó ülhetett fölül, aztán cserélgettük. A kompozás nagyon jó volt megint, utána az utat kicsit hosszúnak találták a gyerekek. Fél öt füröl értünk Szemesre, hatos misére készültünk, így csak gyorsan begyújtottam, Andris a kertben kezdett valami munkához, a gyerekek elmerültek a homokozóban. Jancsi kezdeti lelkesedéssel játszott a járókában, mondtuk is, hogy nem az apjára ütött, később kiderült, hogy csak az újdonság feledtette a járóka unalmas mivoltát.

    A templomhoz érve a plébános kijött hozzánk megnézni, kik érkeztek ezzel a furcsa szerelvénnyel. Nagyon kedves volt, kérdezte, nem elég nagyok-e a gyerekek a ministráláshoz. Mondtuk, hogy még nem próbálták, és talán nem most kellene elkezdeniük, így is izgalmas az esti mise, egyszer voltunk eddig, az is évekkel ezelőtt volt. A délelőtti nem gond, de már fáradtak voltak eléggé. Andris nem is volt bent túl sokat, sírt a hasán a hordozóban Jancsi, a két nagyobb a legelső sorban próbált jó lenni, Misinek nehezebben ment, de nagyon igyekezett, Erzsó pedig igazán odafigyelt, tudta, ha a pap bácsi látja, hogy milyen jól bírja, nyáron ministrálhat majd a szemesi miséken. Énekelt is, jó hangosan, még a kántor nénit is túlharsogta, vigyorgott is a plébános. Hosszú mise volt, lelkigyakorlatos hosszú szentbeszéddel, betegen kenetével az időseknek, betegeknek. A végén megint odajött hozzánk a pap, megdícsérte az énekest, és megígérte, hogy ministrálhat majd.
   Vacsorázni a Kistücsökbe mentünk, nagyon jó volt, a gyerekek kaptak egy-egy színezőt, mindenki kibírta a várakozást, a vacsora is finom volt.

Otthon gyorsan beágyaztunk, a szoba már szépen felmelegedett. Andris még vágott pár hasáb fát, hogy éjszaka is legyen mivel fűteni, mire ő is lefeküdt, a fiúk már aludtak. Jancsi kocsi-zsákban, a többiek hálózsákban, matracokon a tűz körül.

   Reggel ragyogó napsütésre ébredt Jancsi. Én még nem akartam, jaj,de nagyon nem! Szombaton én keltem hozzá, hogy Andris alhasson, és most Andris volt olyan kedves, hogy azonnal ajánlkozott, elviszi sétálni. Misi is felébredt, gyorsan felöltözött, és megnézték a hajnali Balatont. A lányok pedig alhattak tovább... Aztán reggeli, és mnég kabátban, pulóverben mentünk kis a kertbe. Hamarosan megérkezett Mota és Toto is, négyesben még sokkal jobb volt dolgozni, a gyerekek eljátszottak magukban, Jancsi a járókábanfigyelte, ahogy Andris nyírja a füvet.

A fiúk megszabadították a diófát mélyre lógó ágától, én ráncba szedtem a gyalogfenyőt. Meg is bosszulta, tele vagyok karcolásokkal. Pedig nem vágtam belőle sokat, csak a ginkót szabadítottam ki, és a homokozó felöli oldalát vágtam vissza, hogy mozogni lehessen körülötte. Összegereblyéztünk rengeteg levelet, a zöld pont kétszeresére duzzadt.
   Mota és Toto hoztak hurkát, krumplit ebédre, jól teleettük magunkat, aztán még fagyiztunk is.
Indulás előtt Andris mlg kipróbálta, lehet-e Erzsóval tandemezni. Nagyon élvezték mindketten, de a pedált csak felső állapotában érte el a nagylány.

   Persze Miska is ki szerette volna próbálni, de ő még végképp kicsi hozzá, kárpótlásul tollasozni hívták.

   Tele vagyunk tervekkel, mi mindent teszünk rendbe a következő ilyen hétvégén. Olyan jó, hogy van Szemes!

Látogatás minden mennyiségben

A múlt hétvégén volt egy kis elintéznivalóm Pesten, így a hétvégét is ott töltöttük. Már csütörtök délután el akartunk indulni, dél körül Roni még megtudakolta, hogy Jancsi TAJ-számát megtudhatjuk Veszprémben, úgyhogy ebéd után gondoltam, hogy felszaladok még oda. Autóval.
Igen ám, de az autó nem indult. Le volt merülve az akkumulátor, kicsit utánaszámoltunk, bizony másfél hónapja nem volt beindítva!
Kihívtuk az ilyenkor elérhető asszisztenciát, megjelent rövidesen a füredi Skoda-szerviz embere, bebikázta az autót, nem kért érte semmit, mehettünk. Roni otthon maradt összepakolni, Jancsit magammal vittem, hogy ne lógjon a mamáján, meg hogy szórakoztassa a kormányablakos kisasszonyokat. Így is történt, sorszámot kaptunk, volt egy kis hercehurca, de aztán a kezembe kaptam a bűvös számot, ami megnyitja majd számunkra a családi adózás hetedik mennyországát, Jancsi pedig learatta az ilyenkor szokásos babérokat.
Irány vissza Tihanyba, kicsit dolgoztam még, gyártottam nagy hirtelen kb. 10 GB adatot, azt még fel kellett tölteni a fájlcserélőnkre, hogy a lengyel programozó cimborám hozzáférhessen, szóval kicsit később jöttem ki a munkából, mint ahogy terveztem.
Mindenki pisiljen, fogja meg az alvós állatát, szálljon be az autóba, rakjunk be mindent, amit bármilyen céllal is Budapestre kell majd szállítani, indulás!
Az autó az első pöccintésre beindult, irány Veszprém, mert autópályamatricára sajnáljuk a pénzt. A naplemente valahol a Várpalotai halomsíroknál talált minket, a gyerekek nézelődtek békén, Jancsi aludt. Roni profin átnavigált engem Fehérváron, kedvenc utamra, a 811-esre.
Valamikor Nagypapával autóztunk erre sokat Szemesről hazafelé, ha vasárnap este várható volt, hogy bedugul az M7-es, ilyenkor nagy beszélgetésre volt kilátás, akár a jobb első ülésen is, ha Nagymama másik autóval ment.
Sokorópátka, Lovasberény, Vértesacsa, Alcsútdoboz, a kastélykert, ahol Ági esküvője volt, a fantasztikus platánsor, lassan éjszaka lett, sehol egy autó, csak a mi reflektoraink szántották a sötétséget. Misi és Erzsó ébren, meséltem nekik, hogy mi mindent láthatnak, őzekkel és nyulakkal találkoztunk. Etyek, Biatorbágy, tankolás. Szeretem az olyan benzinkutakat, ahol a pulton nem marcipánszívecskék meg rágók sorakoznak, hanem Stihl láncfűrészolajos ampullák. Páty, Budakeszi.
Budakeszi főutcáját újították, félpályás útlezárás, ráadásul három autóval előttünk egy úthenger vánszorgott. Megelőztem, nem örült. Kb fél óra és három lámpaváltás után túl voltunk az emelkedőn, este kilenc körül megérkeztünk a Svábhegyre.
Erzsó és Misi szaladtak a Nagymamához (Mamához), aki nagy vacsorával és rengeteg kedvességgel várt minket. Jancsi kipakolta a játékosdobozt, senki nem akarta abbahagyni a játszást, pedig késő este volt.

Másnap reggel az ELTÉ-n kezdődött a napom, a Geofizika Tanszéken. Ide mindig szeretek jönni, mindig tanulok valami újat, ez most is így volt. A másik tervezett szakmai találkozóm elmaradt, így tizenegy körül már otthon voltam. Gyors ebéd, Roni és Jancsi álmosak, a két naggyal felszaladtunk a Normafára addig is, amíg Nagymama hazakerült.
Volt időnk kisétálni a játszótérig, csúszkálni Magyarország legbénább drótoncsúszó hintáján, megmászni minden mászókát, libikókázni. A többi gyerekes család tíz-tizenöt perceket töltött a játszótéren, volt, aki fél órát is, mi három órát. Fára másztunk, Erzsó felegyensúlyozott egy elég magas íves ágra, végigkúszott rajta és lemászott a lehajló végén a földig, segítség nélkül. Misi is ügyes volt, próbáltam neki mutatni, hogy hova kapaszkodjon, de sokszor jobb ötletei voltak, én csak csodálkoztam. Játszottunk csapósat, birkózósat, oroszlán-vadászatot. Megnéztük a keresztet, elolvastuk a Normafa márványtábláját. Megnéztük a bronzból kiöntött hegység-makettet, letekintettünk a Parlamentre és a Dunára. A gyerekek már nem ismerik meg Budapest épületeit, amiket korábban az Anna-Peti könyvekből kívülről fújtak. Misi kibetűzte, hogy "Martinovics-hegy". Megsimogattuk a leánykökörcsineket a sípályán.
Visszaautóztunk a Svábhegyre, Erzsó és Misi szaladtak Boróval és Adolffal játszani (Adolf egy óriási kutya, aki hasábfákkal szeret visszahozósat játszani), Roni és Jancsi felébredtek.
Mama hazajött a munkából, és bevállalta MIND A HÁROM gyereket estére. Ilyen már nagyon régen nem volt, hogy Budapesten, délutántól késő estig kettesben elszabaduljunk!
Persze volt elintéznivalónk (Roni kedvenc ruhaboltjában), de aztán megvacsoráztunk (ráksalátát, lévén nagyböjt péntek :~) és még sétálni is volt időnk. Mire hazaértünk, mind aludtak.

Szombat reggel Jancsi fél nyolcig hagyott minket aludni, kicsit sietnünk kellett, három vendégség volt betervezve, Roni három nővérénél.
Eszterék Magyarkúton laknak, egy házat újítgatnak a falu szélén, hozzájuk mentünk először. Ragyogott a nap, a kertben egy takarón sütkéreztünk és sütizünk, megcsodáltuk a bogárgyűjteményt és Magyarország legszebb budiját (Mota műve a festés!). Párban jártak a hollók a kert fölött, röpködtek a lepkék, olyan volt, mint a mesében.
Nem időzhettünk sokat, ebédre már Virágék vártak minket Gödön, Roni Nagypapájával együtt. A három gyerek hangos loccsanással tűnt el a várva várt unokatesók birodalmában, mi meg jóízűen megebédeltünk. Roni Nagypapája repülőmérnök professzor, mindig jókat szakmázunk vele, ha már kicsit én is repülős embernek tekintem magam.
-Én az első turbinámat ötvennégyben lelőtt liberátor turbófeltöltőből készítettem, talán 10 kilowatt teljesítménye lehetett- mesélte Nagypapa
-Lelőtt liberátorból? Ötvennégyben? Ahhoz csak úgy hozzá lehetett jutni?- kérdeztem.
-Persze, mi a légcsavarokat is gyűjtöttük, abból csináltunk mindent!
-Mi mindent? Hogyhogy mindent?
-Hát, fantasztikus anyaga volt azoknak a légcsavaroknak. Ha kellett valami alkatrész, légcsavar-agyból esztergáltunk a tanszéki laborban. Olyan anyaga volt, mint az acél, pedig alumínium volt!

A gyerekek boldogan futóbicikliztek, aszfaltkrétáztak, Mamácsék is beugrottak, hoztak Roninak málnacsemetéket, együtt volt a család, de mennünk kellett tovább.
Réka és Vince vártak minket vacsorára a Kuruclesi úton. Nemsokára babájuk lesz, jó volt látni Rékán Roni régi kismamaszoknyáját. Ronival szétszedték és összerakták a babakocsit, megcsodáltuk a hárfákat és a mellettük lógó boksz-zsákot. A gyerekek az óriási, felfújható malac-pókerrel játszottak, mi pedig ismét el voltunk látva mindenféle finomsággal. Amikor vége lett a napnak, Roni szépen hazavitte a gyerekeket, mi pedig Vincével célba vettük a Városmajori parkour-játszóteret

Jó meleg volt, a parkban fiatalok poharaztak (vagy inkább üvegeztek), mi pedig sorra vettük az egyre nagyobb ugrásokat, hintáztunk a mászókákon, kerestük a határokat. Nagyon jól van kitalálva a pálya, szerintem a bécsiek is élveznék. Estére nem volt hiány izomlázban, és hátra volt még a vasárnap.

Vasárnap a Svábhegyi templomba mentünk misére. Zsúfolásig volt telve, elöl padokon és párnákon a gyerekek, a kóruson gitáros zenekar. Jákob kútja, a víz világnapja.. Jancsit kenguruba raktam, el is aludt szépen.
Ebéd előtt még alhattam is egy kört, Roni addig összepakolt. Megérkezett Apapi, Mota és Totó. Mama paprikás szeletet sütött, ami a kedvencek közül is a kedvencem. Apapi autóskártyázott Misivel, valami '80-as évekbeli kártyával. Erzsóék kikönyörögték, hogy még Boróval játszhassanak egy kört, amíg az autóba berámolunk, aztán vettünk egy nagy levegőt, és hazafelé fordítottuk a szekér rúdját.

Az utolsó megálló Páty volt, Roni nagyszülei laknak itt a Levendula otthonban. A gyerekek egyenest rávetették magukat az aprósüteményes tálakra, időnként szólni kellett, hogy ne ugráljanak a díványon, de különben minden rendben volt. Elmondták mindketten a farsangi versüket Nagypapiék kedvéért. Nagypapi építészmérnök volt a vasútnál, régóta kértem, hogy szedje össze nekem, hogy melyik tervei épültek meg.

Felsorolta nekem, meglepően sokat ismertem közülük a balatoni vagy a bécsi vonalról (egyszer majd egy másik blogon talán írok róluk részletesebben is). Búcsúzóul még egy óriási zsák túrórudit is kaptunk.

Visszafelé ugyanígy Páty, Biatorbágy, Herceghalom, Lovasberény, sőt Várpalotánál már sötétben a 8-as útról is letértünk Berhida és a Balaton felé, csak hogy szép legyen. A gyerekek aludtak békésen.
Egyszer csak csörgött Roni telefonja: Mama hívott, Budapesten hagytam a kabátomat, benne az összes iratommal és a telefonommal. Nem fordultunk meg, abban maradtunk, hogy Motáék lehozzák a következő hétvégén Szemesre.

Jancsi ügyességek

   Szegény Jancsi naplójához egyszerűen nem jutok hozzá. Igyekszem legalább ide leírni, mit is tud ez a drága, hogy később majd átvezethessem a naplóba.

    Harmadik gyerek, húzzák a nagyok fölfelé, nagyon szeretne velük játszani. Múlt héten Erzsó kapott egy cipőt, a dobozát meg Misi kérte el. Tele is tömte kisautókkal, és a kispadon hagyta óvodaidő alatt. Jancsi meg szépen egyesével kipakolta őket a radiátorra. Aztán felmászott az asztalkára, és felcsoportosította őket az ablakpárkányra. Leesés nélkül lemászott, és mire legközelebb a szobába értem, a kisautók újra a dobozban voltak. Jancsi még kipakoló-korban van, ezért csodákoztam úgy, hogy visszatette őket.

   Kezd beszélni is, mondja, hogy "enni", mostanra üzembiztosan akkor, amikor enni akar. Azt is tudja, hogy inni, leginkább szoptatásra gondol. A kedvencem, hogy ha nem érkezem gyorsan, amikor sír értem, elkezdi kiabálni, hogy "deje, deje ideee". Annál is gyakrabban hallhatom ezt, mert sokszor, ha felneszel alvás közben, ha pár percig hagyom, békén visszaalszik. Ezt ki szoktam várni. De a "deje ide" már azt jelenti, hogy ébren van, nem fog magától visszaaludni.

    A csőrös poharából már egyedül is tud inni, kifigyelte, hogy ilyet is lehet, amikor Barnus itt volt. Evésben pedig nagy áttörés, hogy főtt almadarabokat egyedül eljuttat a tányérjából a pocakjáig, méghozzá leejtés és félrenyelés nélkül. A mutatványban nem sokat segít még a két kis foga, de igyakszik már a következő kettő, úgy már könnyebb lesz. Egyébként még főleg pépeket eszik, de ha nálunk kenyeret lát, hamar elkezd fintorogni, és ahelyett, hogy jó gyerek módjára továbbra is nagyra nyitná a száját, és mondaná, hogy "hámm", mert azt is tudja, addig nem hajlandó tovább enni, amig meg nem kapja a jól megérdemelt kenyércsücsköt. Másik kedvence a nagyok mandarinjának héja, amiért lélekszakadva rohan a gyerekszobába. Pedig citrusfélét még nem lenne szabad ennie, főleg nem a héját, pláne mosatlanul.

   Már egy ideje kezdeményez kukucsolós és ledobálós-visszakérős játékot, hóc-hóc katonát, hopp, Juliska, hopp Mariskát. Az utóbbi a kedvence, ha fullad, és szippantania kell az arcmaszkos spray-ből, ezzel az énekkel rá lehet venni, hogy kibírja.

   Tegnap állt meg először egyedül, kicsit több, mint 10 másodpercig álldogált.

Tavasztúra

Még október vége körül Roni faggatott engem egy alkalommal, hogy mit kérek a születésnapomra. Valami olyan dolgot szerettem volna, ami nem kerül pénzbe, ami nincs minden nap. Azt kaptam, hogy megszervezett nekem egy túrát: egyenként egyeztette a barátaimmal, hogy mikor érnek majd rá a tavasszal, vállalta, hogy bepácol egy csomó tűzön sütni való húst, sőt szállást is szervez nekünk.
És lőn.

Aki ismeri a Balaton déli partját Földvár vagy Szemes körül, az tudja, hogy a látóhatárt az északi part hegyei uralják: a Tihanyi-félsziget, a mencshelyi Halom-hegy, a monostorapáti Fekete-hegy, és hátrébb, magasabban a Kab-hegy az adótoronnyal. Innen adódott a régi vágy, hogy Tihanyból indulva megmásszuk a Balaton-felvidék és egyben a Balaton-vízgyűjtő legmagasabb pontját, a Kab-hegyet.

Péntek délután én vittem Erzsót balettra. Amíg tartott az óra, a szomszéd péknél megvettem az összes maradék kenyeret, meg a boltban egy egész kocka sajtot és egy rúd párizsit, meg két ötös csomag túrórudit. Ennyi fért a biciklitáskákba, egy cseppel sem több, sajnos (mint utóbb kiderült, szerencsére), így más ennivalót nem is vásároltam tíz embernek a hétvégére. Roni már leírta, péntek este megérkezett Dani, Dorka és Barnabás, valamint Páty, úgyhogy egy-két sörrel azért már pakolás közben rámelegítettünk a túrára.
Másnap hajnalban keltünk, rendesen bereggeliztünk, és nyolcra már itt is volt Tomi, Szabi, Berci, Fegyi, Jankó és Andris (ő Bécsből jött). Három osztálytárs, összesen öt piarista, két cserkész, hét regnumi.
Nekiindultunk a tihanyi hegynek az ovi felé, sütött a nap, kicsit fújt a szél. A faluból a bicikliúton ki Aszófőig, ahol megemlékeztünk a Balaton első mederfelméréséről. Az egyik szintezési szelvényt ugyanis 1895-ben az Aszófői templomtól indították, a templom falán egy bronz plakett őrzi a magassági jegyet, de ezt a gondos felújítók lefestették a fallal együtt sárgára. Most itt volt a pillanat, előkerült egy Leatherman, és lekapartam a festéket a "Vizrajzi Magassági Jegy" feliratról.

Kicsit hűvösebb lett, nemsokára letértünk az aszfaltról, és vitézül dagasztottuk a sarat Pécsely irányába a völgyben. Egy forrásnál az éhesebbek reggeliztek, a többiek ittak a vályúból, aztán mentünk tovább. Pécselyről a Zádorvárat ostromoltuk meg. A vár alatt tábla magyarázza, hogy a 13. században kezdte el egy püspök építeni, amolyan vadászkastélynak, de aztán ő meghalt, valami királyi kegyenchez került, aki összeveszett rajta az örökösökkel, végül az állandó jogi hercehurcák miatt el sem készült a vár sosem, bár a falai most is állnak. Van ilyen napjainkban is.

Zádorvár fölött a borókás mészkőfennsíkon, a gerincen találtuk az első néhány leánykökörcsint. Szépen kitisztult az idő, aztán elfogyott az erdő, és nemsokára már látszott a Nagyvázsonyi torony. Vázsony előtt, a kálvária kápolnájának szélárnyékában ebédeltünk, szalonnát, kenyeret, hagymát, fokhagymát, kolbászt. Kiderült, hogy több ennivalónk van, mint gondoltuk, sőt innivalóval sem állunk olyan rosszul. Kinizsi vára alól már látszott a Kab-hegy, ráadásul onnan szinte nyílegyenes az út fel a csúcsig, előbb a földeken át, majd az erdőn keresztül egy nyiladékon. A térképen az erdei útnál az szerepelt, hogy "csak nappal járható", talán azért, mert az út és a nyiladék egyben a patakkal is egybeesett. Egyre meredekebben mentünk felfelé, egyre kevesebbet beszéltünk, és egyre többet néztük, milyen közel van már a torony. Kis fából tákolt kilátó van a csúcson, leraktuk a hátizsákokat, körbeadtuk a csúcs-csokit, nyújtogattuk lábainkat.

Hiába a fáradtság, menni kellett tovább, igyekeztünk elkerülni, hogy éjszaka érjünk a táborhelyünkre, már csak egy falu volt hátra addig. Persze a Kab-hegy és Úrkút között bőven van kilométer. Az út nagy ívben a hegyet kerülve vitt, az estére bekészített pácolt hús már erősen húzta a vállamat, Daniék a transzplantációs sebészet etikai vonatkozásait vitatták. Az erdészeti útról rátértünk az egykori Zichy-uradalom gazdasági vasútjának a megmaradt töltésére, ez legalább nem volt sem kemény, sem meredek. Úrkút szélén, a kútnál tartottunk egy rövid pihenőt, aztán a Kék Túra kocsmában megtöltöttük vizespalackjainkat, meg szereztünk egy-két üveget estére. A falu másik szélén az őskarsztot még világosban láttuk, aztán ránk ereszkedett a nagy magyar éjszaka. Fegyi ment elöl a térképpel és a lámpával, telihold volt, többre nem volt szükség. Egy picit tévelyegtünk a kihívás kedvéért, aztán este hét körül megérkeztünk a sátorhelyünkre, a Főnök-rétre (ami egyébként a Fokhagyma-hegy alatt található). Elvileg forrás is lett volna, amiben a söröket reméltük hűteni, de így is elég hideg volt.

Ledobtuk a hátizsákokat, egy pillanat alatt állt a négy sátor, fellobbant a tűz, megfaragtuk a nyársakat, letelepedtünk. Szabi valahonnan a semmiből óriási rönk fákat varázsolt elő, de a csapat szakértelme ellenére is várni kellett, amíg használható parázs lett belőlük. Énekelgettünk, beszélgettünk, melengettük a talpainkat. Előkerült a vödörből a pácolt hús, elkezdtük sütni, nagy csend lett. Daninál volt egy üveg gin meg egy üveg tonic, szóval nem volt hiányunk semmiben. Amikor már azt hittük, hogy elfogyott a kenyér, a tisztesség kedvéért magamba tömtem az utolsó szelet húst és már nem találtuk az utolsó üveg sört, akkor Berciék egy pocsolyából megtöltötték sárral a vödröt, és nagy professzionálisan eloltották a tüzet. A sátor felé menet vettem észre, hogy a száradni kitett kabátomat belepte a dér.

Végülis alváshoz felvettem az összes meleg cuccomat, még az orrszarvú sapkámat is, így nem nagyon fáztam az éjszaka, csak kényelmetlen volt párna nélkül. Reggel fél hét körül már mindenki ébredezett. Tominál volt egy nagy termosz tea, amit idáig sikerült megőrizni, Jankó előkapta a híres gázfőzőjét, és szintén teát főzött. A nap még nem jött fel a hegy felé, a sátrakat is dér lepte, veszett hideg volt. A legszebb pontja egy ilyen reggelnek, hogy miután a sátorponyvákból úgy-ahogy kiráztuk a havat (a kép ezt a pillanatot ábrázolja), össze is kellett őket szépen tekerni. Kesztyű persze nem volt senkinél.

Eltakarítottuk a romokat, kisütött a nap, szedtük a lábunkat Városlőd felé. Elég zsibbadtak voltak azok a lábak. Városlődön felhívtuk Dorkát, aki elindult Tihanyból, hogy a csapat első felét hazavigye, és addig is megreggeliztük a maradékot a patakparton. Ahhoz képest, hogy este azt hittük, minden ennivalónk elfogyott, egész bőséges reggeli volt. A csomagok nagyját ott is hagytuk az autónak, vigye vissza Tihanyba, így aztán jelentősen megkönnyebbülve mentünk tovább, a tervek szerint a Kőris-hegy felé. Városlődtől sokáig megint mezőkön, legelőkön vezet a kék jelzés, úgyhogy ma is jutott bőven napsütésből és szélből, hogy aztán az erdőben elfogyjon mindkettő. A jelzett út környékén valami fakitermelés lehetett, elég sokat kellett egyensúlyozni meg botorkálni a kidőlt törzsek között, aztán később rájöttünk, hogy az erdészeti út is ugyanoda vezet, csak hát jelzés nélkül. A tervek szerint Tomi vitte volna haza délben Németbányáról a csapat második felét, és az utosó maradékkal én még estig túráztam volna, de végül mindannyian megvártuk az autót a faluban, nem mentünk tovább. Németbányáról annyit kell egyébként tudni, hogy nincs térerő, sőt kocsma sem, így máig sem tudom, Tomi hogyan talált ránk.

Babázós hétvége

   Ezen a hétvégén Andris elment túrázni a barátaival. Ez még a 30. születésnapjára szervezett ajándék, amit nagyon várt. Majd ír róla biztos.

   Péntek este megérkezett Petyó, Dani, Dorka és Barnus, aki tudvalevőleg egy pár órával fiatalabb Jancsinál. Egyforma méret, majdnem egyforma tudomány, nagyon kedvesek voltak. A fiúk szombaton elmentek, mi a babákkal és a gyerekekkel maradtunk. Annyira örültem Dorkáék jöttének! Jó is volt nagyon! Beszélgettünk egy csomót, Dorka fáradhatatlanul játszott kicsikkel, nagyobbakkal, amíg én ebédet főztem, a kertben szaladgáltak. Igazából nekem egy nagy pihenés volt ez a hétvége, remélem, Dorka sem fáradt el nagyon. Szombat estére pedig még Czirmos is ideért.