Biciklitúra - utolsó nap

   Andris hajnalban ébredt, észrevétlenül kilopózott a sátorból, úszott egyet a kifolyóban (Hévíz), majd elindult reggelit keresni. Mire diadalmasan visszaért, Jancsi és én már ébren voltunk, a nagyok még aludtak, így én is rávettem magam a fürdésre. Nehezemre esett elhinni, hogy meleg lesz a víz "mint a fürdőkádban", és az igazat megvallva az én kádamban ennél valóban jópár fokkal melegebb víz szokott lenni, de azért kellemes volt. És egyedül voltam, ami luxus, nem is tartott sokáig, Misi is úszni vágyott, amint feleszmélt.

    Összeszedtük magunkat, megreggeliztünk, lebontottuk a sátrat, és útnak indultunk Keszthely felé. Hévíz határában még ki volt írva, hogy ez az út vezet a Festetics-kastélyhoz, de a város határában már csak azt tüntették fel, hogy egyik lakótelep erre, a másik arra. Bolyongtunk hát egyet a lakótelepek között, amiket még a Balaton közelsége sem tesz vonzóvá. Végül a klastély sarkától pár méternyire találtunk egy térképet, amin kiböngésztük, hogy már ott is vagyunk.

    A kastély-parkban először leszereltük a fagyira vágyókat egy-egy túrórudival és egy későbbi fagyizás ígéretével, aztán a gyerekek szaladgálhattak egyet. A szökőkút nagyon tetszett nekik, de kissé elkeseredve vették tudomásul, hogy nem, nem "vetkőzhetnek pucérra, és ugorhatnak bele". Még Jancsi sem, pedig nagyon igyekezett mégis bemászni. A víz amúgy is olyan messze volt, hogy még felnőtt karhosszúsággal sem lehetett belemancsolni.

   Amikor úgy éreztük, hogy kimozogták magukat eléggé, és képesek lesznek kicsit odafigyelni, bemerészkedtünk a kastély termeiben található kiállításra, amely részben eredeti, részben korhű bútorokkal, képekkel mutatta be a főúri életet. A gyerekek élvezték, meséltünk nekik, nagy hasznát vettük Andris bútortörténeti tudományának, persze emlegettük Amamit, akitől megtanulta. A teremőrök kedvesen meséltek a kiállított tárgyakról, melyik képen ki látható, és ő kinek a családtagja, miért készült márványszobor a kutyáról, és hogyan rejtették a 30 kg ezüstből készült angol lóverseny-trófeát a hévizi tóba, amitől ugyan megfeketedett, de mégis itt van. Elmesélték, hogy az utolsó tulajdonos, aki négyévesen kényszerült elmenekülni a kastélyból, még mindig visszajár, a fontos eseményeket megjelenik, szemmel láthatóan szeretik még mindig a nyolcvanéves "kis herceget".

     Indulás előtt meg akartuk tölteni az üvegeinket, megkérdeztem, hol van a parkban ivóvíz. Az oroszlános kút az egyetlen, hangzott a válasz, ha megnyitották már. Odasétáltunk, volt víz, megebédeltünk a kút mellett, jólesett a hideg víz is nagyon.

   Keszthely után strandolni szerettünk volna, eltekertünk Vonyarcvashegyig, a fizetős strandra bekönyörögtük a tandemet. Fagyiztunk - csavart fagyi volt, most először ettek ilyet, játszótereztünk, de fürdéshez szeles, hideg volt az idő, bár Andris bevitte volna az arra vágyókat, nem akadt jelentkező. A fénypont az volt, amikor Jancsi, aki felváltva kóstolgatta a jégkásáinkat, egy gyors mozdulattal mindkét szívószálat megkaparintotta, és egyszerre szürcsölt a két pohárból. Annyira édes volt, hogy megismételtettük vele fényképezőgéppel felszerelve is.

 

    Aztán csak tekertünk-tekertünk tovább, remélve, hogy pont vacsoraidőre érünk Szigligetre. A vár már jól látszott a vasúti átkelőnél, amely majdnem vesztünket okozta, no nem vasúti szerencsétlenségre kell gondolni, de a bicikliút szűk lassítókanyarján nagyon fennakadtunk, éppenhogy átfértünk, még az utánfutót is le kellett szerelnünk, hogy esélyünk legyen. A megpakolt szerelvény persze borzasztó nehéz, pláne a Misivel az ülésben, nehéz volt irányba emelgetni. Amikor végre átjutottunk, a gép nem ment tovább. Hamar rájöttünk, hogy amikor átküzdöttük magunkat, a bicikli sajnos nekidől egy fémoszlopnak, és éppen a fogaskereket védő fémlap viselhette a súlyt, csúnyán rányomódott a szélső fogaskerékre, így persze nem fért el a lánc. Andris nem sok reményt fűzött hozzá, hogy meg tudja szerelne, de némi imával megtámogatva mégis sikerült.
   Ezzel a kis időveszteséggel teljesült a vágyunk, hat óra volt, mire Szigligetre értünk. Megvacsoráztunk a Bakos vendéglőben, ami kedvenc helyünk, ajánljuk mindenkinek, aki az északi parton jár, érdemes kitérőt tenni érte. A csalános palacsinta nagy sikert aratott, kár, hogy én nem kóstoltam meg, így nehezebb lesz reprodukálni.

   A vacsora végén a gyerekek kifejtették, hogy szép és jó ez a túrázás, meg vándorlás, de nekik semmi kedvük megint várni, hogy mikor találunk végre sátorhelyet, aztán ott még egyszer sátrat verni, menjünk inkább haza! Fél nyolc volt, amikor Andrissal nagyot sóhajtva nekivágtunk a 45 km-es utolsó szakasznak Tihany felé. Az út gyönyörű volt, a naplemente csodás, az emelkedők meredekek, Andris pedig egyre feszültebb. Időbe telt, mire kiderítettük, mitől: az útvonal itt már teljesen a Balaton-szupermarathon vonalát követte, amit Andris párszor lefutott, de a sok testi-lelki szenvedés, amit a hosszútávfutás küzdelmei okoztak, nem múltak el nyomtalanul. A futást nagyjából abbahagyta már, de az út visszacsempészte a feszültséget. Milyen jó, hogy tandemmel voltunk, és midnent megbeszélhettünk útközben! Mire besötétedett, már elég fáradtak voltunk, jó volt megállni kicsit, hogy átvariáljam a csomagokat, Az elülső lámpánk ugyanis nem volt elég magasan, nem világított át a polifoamok felett, mi talán láthatóbbak voltunk tőle, de az út sötét maradt, amin Andris fejlámpája is csak keveset segített.
   Útközben Misi aludt egy keveset mögöttem, igyekeztem két karommal hátranyúlva középen tartani, mert ijesztően dőlt oldalra, persze emelkedőknél muszáj volt kapaszkodnom, dehát végül nem tört félbe szegény gyerek. Aztán felébredt, és végig szóval tartott, a katonaságról kérdezett, mert tankot akart vezetni nagy korában. A tihanyi parkolóban beszélgettünk egy katonával, aki Misinek ajándékozta a régi, törzsőrmesteri vállszalagját, azóta vágyott Misi katonai pályára. Az engedelmesség nem az erőssége, most is kifejtette, hogyő ugyan tankot fog irányítani, de egészen biztos, hogy nem lő sem házra, sem emberre, akkor majd megmondja a parancsnoknak, hogy ez rossz parancs volt. Azt hiszem, nem lesz hosszúéletű ez a karrier...

   Fél 11 körül értünk haza, megállapítottuk, hogy jó erőben vagyunk. A gyerekeket az ágyukba tettük, és boldogan gondoltunk arra, hogy az esti sietség egy szabad, munkamentes otthoni napot eredményez - már ha nem számítjuk a kipakolást, és az elmaradhatatlan mosást.

   Ami a túrából kimaradt, az a zánkai harcijármű-kiállítás, amit az utolsó napra szántunk. Andris másnap kényelmesen felült az elektromosan segítő biciklire, és visszament Misivel Zánkára. A kiállítás zárva volt, de a kerítésen át megnézték, amit csak tudtak.

Biciklitúra 1,

2014 június 13 péntek reggel, Tihany

Utolsó nap az óvodában! Igazából mindenki a biciklitúra lázában ég, én viszem fel a gyerekeket az oviba, hogy Roni elkezdhessen pakolni, meg összerakhassa a lakást. A terv az, hogy holnap indulunk, de estére minden összecsomagoltatik, a lakás kitakaríttatik, és hajnalban nekivágunk. Szombatra Tapolca a cél a tavasbarlanggal, vasárnapra a Sümegi várat néztük ki (bár szombat este van lovagi torna), hétfőn a Zalaszentgróti fürdő a tervezett mérföldkő, esetleg a Keszthelyi kastély.

dél

Kiugrom az intézetből, Roni már összeválogatta a dolgokat, amiket viszünk, valami nyárias könnyű ebédet főzött, ragyog a nap. Felmerül az ötlet: induljunk el már ma! Legfeljebb, ha nem jön össze, már úgy alszunk, hogy a holmik a biciklin vannak. Felszaladok az oviba, elhozom a gyerekeket, akiknek ma csak délig tartott a "tanítás". Kihozom a Tandemet meg az utánfutót az udvarra, összekapcsolom. Nekem még vissza kell ugrani az intézetbe elintézni ezt-azt, kettő órakor még van egy megbeszélésem, türelmetlenül várom, hogy elkezdődjön.

három óra

Vége a munkanapnak, kiszabadultam! Hátha ma még el tudunk indulni! Erzsónak még el kell jutnia balettra, viszem az összes gyereket, hogy Roni addig pakolhasson békén. Balett alatt a fiúk játszózereznek, megvesszük a kenyeret, kifliket az útra.
Ami hazaéréskor az udvaron vár, az minden várakozást felülmúl: A biciklitáskák felrakva, az ennivalók és a felnőtt hálózsákok az utánfutó mögött várják, hogy bekerüljenek, a gyerekek indulásra készek, Roni sürög-forog. Felhozom a sátrat a pincéből, összerakom az úti szerszámost (teljes imbuszkulcskészlet, 6 villáskulcs, kétféle belső a biciklihez és az utánfutóhoz, gumileszedővasak), kihozom a pumpát. Maximumra fújom mind a négy kereket, kit érdekel a kényelem, vesszen a gördülési ellenállás. Kicsit töprengünk, velünk jöjjön-e a műhelypumpa. Nincs kisebb, jönnie kell.
Elindítjuk a mosogatógépet, összerántjuk az udvarról a kevésbé esőálló játékokat (pl kint maradt volna a nagy becsben tartott távirányítós autó), bezárjuk a lakást, indulunk!
Erzsó és Jancsi az utánfutóba, Misi az ülésre. Az első feladat: kilavírozni az udvaron álló két autó között. Dudálunk egyet a bámuló kollégáknak, és ráfordulunk a 711-es útra.


nyolc óra

Lassan ránk esteledik, táborhelyet kéne keresni. Mögöttünk van Füred, Tihany, Aszófő, Udvari, Örvényes. A járműszerelvény egész jól vezethető, Roni rutinosan veszi a sebességváltásokat és a zökkenőket, az utánfutóból Jancsi kacagása hallatszik, Erzsó bolondítja valamivel. Misinek mutatjuk a látnivalókat, a két templomot és a temetőt Udvariban, a madarakat, a Balatont. Ronival ábrándozunk az eladó telkek kapcsán. Ismerem ezt az útszakaszt, ahogy a kedves Olvasók is: a Balaton szupermarathonon számtalanszor futottam.
Udvariban egy nagy kaptató visz fel a 71-es úthoz, össze kell szedni magunkat. Két nagy domb (ezekre lendületet kell gyűjteni a majd' fél tonnás szerelvénnyel), aztán feltűnik az Udvari csárda. Hű, ott lenne jó vacsorázni! Vagy reggelizni! Megvan még egyáltalán? Tavaly égett le, nagyon sajnáltuk, ismertük a gazdáját. A csárda áll, új a nádtető, látványosan zajlik az építkezés, de még nincs nyitva. A 71-es túloldalán kis bekötőút nyílik, épp egy traktor fordul ki rajta nagy kaszával. Hátha ott van egy jó táborhely?

este fél kilenc

Még világos van javában, de ilyenkor már minden gyerek aludni szokott. Gyönyörű kis sziklás gyepet találunk a bekötőúton, betoljuk a Tandemet a mezőre, kiszállhatnak a gyerekek. Jancsi csodálkozva nézi a nála is magasabb fűszálakat. Erzsóval sátrat verünk, megtanul cöveket berakni, Misi is segít sátorrudakat összeszerelni, rákampózni a belső sátrat. Az egyik rudat ő tolja, amikor felállítjuk, utána a kész belső sátorba berakjuk a három gyereket, tekerjék ki a polifoam-okat. Van nagy négykézlábazás.



Jancsi legszívesebben állandóan sétálna a mezőn, de csak kézenfogva tud. Megkönyörülünk rajta: Roni ballag vele, amíg a sátorba behurcolkodom a nagyokkal, aztán én veszem át, amíg a vacsora összeáll az asztalnak nevezett konyharuhán. Még mindig nem sötétedik. Fogy a mini parenyica-sajt, a házi kenyér, Jancsi mindent akar enni, csak pépet nem. Roni kis cetliken megfeliratozta a biciklitáskákat: gyerekruhák, felnőttruhák, pizsamák, meleg holmik. Nincs keresgélés, minden rettenetesen gördülékeny.



fél tíz

A Balaton irányából feljön a telihold, még mindig nincs sötét. A Tandem egy fának támasztva várja a holnapot, megpróbálunk elrendeződni a sátorban. A nagyok már kiosztották mindenkinek a helyét, csak Jancsi mászik szünet nélkül keresztül mindenkin. Esti mese (egy legényről, aki elindult, hogy megkeresse a legkedvesebb lányt a világon, de aztán a falujában találta meg), esti ima, vége a napnak. A nagyok alszanak, Jancsi rendületlenül mászik, kukackodik, tekereg. Aludt ő már sátorban, de akkor három hónapos sem volt, szemlátomást elfelejtette. Végül félig egymás tetején tényleg elszenderül a család. Halkan kopog az eső a sátron, három óra felé rettenetesen ugat egy őz, úgy hallom, mintha ott állna mellettünk. Mikor kezd világosodni, az órára nézek: négy óra sincs.

Június 14, szombat reggel 7

Ki más ébresztené a társaságot, mint Jancsi? Befészkelte magát a Mamája karjaiba, de most újra útnak indul. Nyílik a sátorajtó, gyönyörű, napsütéses reggel, sehol egy felhő, az esőnek nyoma sincs.



Lerántjuk a sátrat, eltűnik minden a biciklitáskákban, egy óra múlva minden készen áll az indulásra. Még Erzsó is meg van fésülködve. Nagyon nem akart mesekönyv és maci nélkül fésülködni. Ilyenkor azt szoktuk mondani neki, hogy akkor Roni helyett én fésülöm majd, ebből most nagy kergetőzés lett, de végül elkészültek a copfok is. Indulás!



reggel fél kilenc

Nem megyünk messzire, reggelizni is kell. Az Akali fizetőstrand és a kemping közötti pár méteres ingyenes partszakaszon állunk meg. Az idő felhős, a hangulat nem. Továbbra is a mini-parenyica a király, úgy kell küzdeni, hogy kenyeret is egyenek azért. A büfés néni nem ad vizet a csapból, de az nincs ellenére, hogy beszökjek rajta keresztül a fizetőstrandra a kb. 100 méterrel arrébb levő csaphoz. Jancsi mászik, próbáljuk szórakoztatni, még sok üldögélés vár rá ma.



11 óra

Elhagytuk a Balaton körüli turista-bicikliutat, nekivágtunk a Káli-medencének. A dimbek-dombok jócskán megizzasztják a szerelvény motorját. Jobb kéz felől felbukkan és eltűnik a Hegyestű, biztos, hogy most nem tekerünk fel rá. A Köveskáli piacon állunk meg tízóraizni. Összeszaladnak a kofanénik és a magyart törve beszélő jól szituált fiatal családosok: ilyen biciklit még senki sem látott. Roni jár standról standra, bezsebel egy kiló ingyen cserit, néhány epres süteményet és egy 1949-ben írt "Repülőműszaki ismeretek" tankönyvet (csak szolgálati használatra!). Jaj, de fiatalok vagyunk, jaj, de aranyosak vagyunk. A gyerekek szépen köszönnek mindenkinek, nem volt hiába a sok Haribo fél éven keresztül :~). Van hinta, homokozó, toi-toi WC.



13 óra

Tapolca, tavasbarlang. Nagy az izgalom, a gyerekek még sosem voltak barlangban. De miért van a barlang? A föld alatt van? De mi lesz, ha leesnek a kövek a fejünk fölül? De miért ástak kutat? Csónakázni akartak? Kerül csónak, család bepattan, evezgetünk, ringatózunk.



Tényleg vannak halak, tényleg nagyon átlátszó és jó meleg a víz, itt-ott végtelenül mélynek tűnik, máshol leér az evező. Bejárjuk a gyalogos részét is, a gyerekek szörnyeket keresnek, ijesztgetik egymást. Kiérünk, nagy a forróság, jól esik a fagyi és a jégkása. Csodálkozó nénik és unottságot tettető kabrió BMW-k közöt indulunk tovább, de merre is?
Egy tömbház földszintjén bolt és kocsma, ahogy kell, Roni betér a boltba naptejet meg ezt-azt venni, a kocsmából meg sorban szállingóznak ki az emberek.



Egyikük angolul próbál megszólítani, mint kiderül, biztos volt benne, hogy nem magyarok vagyunk. Biciklis postás volt az úriember évekik, elbeszélgetünk vele a tandem műszaki dolgairól, útbaigazít Sümeg felé. Kijön még két cimborája, faggatnak, hogy mennyibe került, hogy van-e autónk. Az egyikük tudja, hogy Devecseren nemrég száznyócvanér' kelt el egy ilyen. Ronit is legalább annyira megnézik, mint a biciklit. Tekerünk tovább.

14:30

Tapolca és Sümeg között van egy-két domb. Lassan araszol felfelé a Tandem, általában kettes sebességfokozatban. Erzsó kedvesen bíztat minket a gyerekülésből. Megállnánk ebédelni, de a fiúk alszanak, így csak a cseresznyét pusztítjuk. Sűrűsödik kétoldalt az erdő, valami árnyékot is ad. Néha egy-egy percre nekieresztem a gépet a lejtőnek, aztán újra csak kapaszkodunk felfelé. Jancsi megkönyörül rajtunk, felsír, egy erdészháznál kihúzódunk ebédelni. Az erdészeti területnek vastag akácrönkökből van a kerítése, mindhárom gyerek boldogan kapaszkodik és tornázik rajtuk, már hiányzott nekik a mozgás.
A Tandem felborul csomagostul-mindenestül, szerencsére nincs alatta senki. Víz már nem sok van nálunk, viszont reálisnak látszik, hogy elérjük a lovagi tornát Sümegen: már csak valami tíz kilométer, és délután ötre kellene odaérnünk. Hátha sikerül!

16 óra

sincs még, amikor a láthatáron feltűnik Sümeg vára. Újult erővel tekerünk, pillanatok alatt megérkezünk a vár alatti parkolóhoz. Mit nézzünk meg a lovagi torna előtt? A várat, a múzeumot, a malmot? Végül a játszótér nyer: nagy szaladgálás kezdődik, Jancsit bedobjuk a hintába, aztán "lövünk" neki az ágyúkkal (nagyon kacag, ha kiabálunk, hogy BUMM!), kergetjük a nagyokat a mezőn, tanulunk fejenállni.



Közben Roni próbál utánajárni, hogy hol és mikor lesz a lovagi torna, a szabadtéri pályán időnként érdekes öltözetű lovasok járatnak feltűnően jól fésült lovakat, de a kassza zárva. Megnézzük az állatsimogatót, Jancsi először rettenetesen fél a nagy kecskéktől, aztán tíz perc után nagyon megszereti őket, alig lehet eljönni vele. Öt előtt pár perccel kiderül, hogy lesz lovagi torna, de a titkos föld alatti lovardában, és hogy egy középkori vacsora is jár a jegyhez.
Igazából pozitívan csalódtam a lovagos műsorban. Nem volt olyan nagy a handabandázás mint egy átlag cirkuszban, tényleg szépen, fegyelmezetten jártak a lovasok körbe, sorba, keresztbe(Erzsónak nagyon tetszett, hogy lányok is voltak). Egy tizenkét éves körüli kissrác teljes végvári öltözetben, de focicsukára húzott lábszárvédőben gyakorlatozott egy pónilovon. Aztán nagy dobolással bevonult vagy tíz gyalogos, én meg kézbe vettem a kukackodó Jancsit, aki leginkább a csarnok falára rögzített csatabárdokat akarta mancsolni. Csatacsillag- és lándzsa hajítás után kardvívás kezdődött. Nem volt egyértelmű, hogy előre megírt koreográfia-e mindenesetre tényleg szikráztak a pengék, zengett a csarnok, győzött a jobbik. Íjászkodás is volt, magasra feldobott hungarocell korongokat lőttek le a levegőben, aztán előhúztak két számszeríjat. Nekem az volt a műsor tetőpontja, amikor az egyik számszeríjász a hetven méter hosszú csarnok egyik végéből a másik végen felállított céltáblán az ujjnyi vastag vonalaknak pontosan a kereszteződésébe talált hosszas célzás után.
Kivonultak a gyalogosok nagy dérrel-dúrral, jöttek a lovasok. Egyenként bemutatták őket, elvileg az ország nyolc különböző pontjáról jöttek, őszintének tűnt a versengés, ahogy futó lóról lőttek és dobtak célba, vívtak és végül lándzsát törtek. Látszott, hogy a lovak is élvezik a játékot, igyekeznek követni a fél kézzel vagy azzal sem adott irányítást, szépen sorakoznak, büszkén vágtáznak fel-alá.
Elvonult a hadnép hosszú, tömött sorban, kiültünk a teraszra, kaptunk vacsorát. Biztos, hogy még életemben nem ízlett így nekem szalonnás sárgaborsó leves, mint akkor, a hosszú nap után. Nagy szoknyás selyemruhás hölgyek és lobogó inges, fura öltözetű legények szolgáltak fel (mint kiderült, a lovaskaruszel lovasai), óriási tál libacomb érkezett hajában főtt krumplival. Jancsit nem érdekelte a krumpli, sem a babapiskóta, a libacomb annál inkább. Aztán rájövünk, hogy át kell pelenkázni, majd arra is, hogy szörnyű baleset történt, tetőtől talpig át kell öltöztetnünk, Roni rohan a parkolóba a biciklihez tiszta ruhákért, addig én próbálom fogni a félig pelenkás gyereket. Talra állítjuk, letörölgetjük, persze eközben ő vígan pisil, ahogy Misitől látta :~)
Teli pocakkal kászálódtunk fel a Tandemre, szent elhatározással, hogy az első alkalmas táborhelynél tovább semmi szín alatt nem megyünk.



este kilenc

Átzörögtünk Sümeg óvárosán (a macskakő romatikus, de nem csoda, hogy feltalálták az aszfaltot), az utolsó pillanatban észrevettünk egy leesni akaró táskát. Felraktuk a lámpákat, irány Nyugat felé Mihályfa. Sok szántóföld, erdő és nádas között megintcsak egy bekötőút súgott, két szántó és egy nemesnyáras mezsgéjén a mellig érő fűben letáboroztunk. Rövid esti mese után Jancsi is megtalálta a boldogságot, kukackodás nélkül elaludt. A fű puha volt a sátor alatt is, eső sem esett, kakas sem kukorékolt.



június 15, vasárnap reggel 7

Ragyogott a nap, csuromvizes volt minden a harmattól, a gyerekeket kb. ki sem vittük a sátorból, amíg minden fel nem került a biciklire. Eltűnt Jancsi fél pár cipője, az egész cuccunkat át kellett túrni érte. Misi kabátjába keveredett véletlenül bele. Útnak indultunk Türje felé nyolc óra tájban.



Mint kiderült, Mihályfán pont lekéstük a misét (fél kilenckor kezdődött), de ki volt írva a környék több falujának miserendje is, Türjén, a szomszéd faluban tízkor kezdődött. A türjei templom valaha premontrei apátság volt, nagy birtokkal, a tizenkilencedik században felújított kolostorépülettel. Ma már öregek otthona van az apátságban, a templom kissé düledezik, a faluban kopott szobrok és uradalmi épületek emlékeztetnek a múltra. Megreggeliztünk a templom melletti parkban.



Elvonultak előttünk a misére menő nénik, mi is gyorsan emberi ruhát öltöttünk, Jancsit babahordozóba dobtuk, és besorakoztunk az első sorba. Fiatal premontrei szerzetes misézett, de olyan dörgedelmet kaptunk a prédikációban a borvizező emberiségről, hogy még a lehátsó sorban is fáztak tőle a nénik. Erzsónak utólag el kellett magyaráznunk, hogy a Jóistent nem lehet kitiltani az iskolából, ő akkor is ott van, ha nem rakják ki a keresztet. Olyan sem volt emberemlékezet óta, hogy Misit ki kellett volna vinni a templomból rosszalkodás miatt.
Utána viszont békében végignéztük a festményeket és szobrokat, egy helyi néni büszkén mesélte, hogy bizony a templom déli fala tizenkettedik századi, és Szent László és a kun vitéz küzdelmét ábrázolja a híres freskómaradvány. Végignéztük a gyerekekkel apróra a tegnap Sümegen látott fegyvereket, megbeszéltük a történetet az elrabolt és kiszabadított lánnyal, bekukucskáltunk a mennyezetre festett mennyországba, megnéztük, ahogy Szent Anna szentírást olvas Máriával. A templom előtti Szent Flórián szobornál kiderült, hogy Erzsó egész idáig úgy tudta, hogy a szobrok azok először élő emberek voltak (például Szent Flórián), csak amikor meghaltak, akkor lettek ilyen merev, kemény szobrok..

dél

Türjéről Zalaszentgrót felé egy fantasztikus tölgyfasor maradványai között vezet az út, a Kisalföld és a Zalai-dombság között. Zalaszentgrótot vasárnap déli kihaltságban találtuk, az interneten olyan egyértelműnek látszó strandfürdőnek nyoma sem volt. Gyönyörű a Batthyány-kastély (ma árvaház), a régi kő Zala-híd zsákutca, a Zala már odébb folyik. Útbaigazítást kértünk: át kell menni a Zalán Tüskeszentpéter faluba, ott megint jobbra vissza, és látni fogjuk a fürdőt, de legalább három kilométer. Jó.
Tekertünk, tekertünk, át a Zalán, észak felé végig a folyó árterén, aztán vissza jobbra a mondottak szerint Tüskeszentpéterre. Fürdő sehol, viszont a kenyérliszt zacskójáról jól ismert malmot megnézhettük. Töviről hegyire átkutattuk azt a pici falut, amiben egyébként a Naturaqua palackozóüzemét működteti a Coca-cola, amely a tábla szerint erre kétszáz millió forintot kapott a Széchenyi tervből. Két másik embertől kaptunk útbaigazítást, átkeltünk a rettenetesen magas és meredek vasúti töltésen oda és vissza, majd visszamentünk a Zala hídján és kicsivel tovább ránk mosolygott a hőn áhított strandfürdő.

14 óra

Hamburger, palacsinta és Jancsinak sült krumpli került ebédre, a szél miatt a csarnokban lévő gyerekmedence köré telepedtünk, hagyva a szabadtéri játékokat a helyieknek. Jancsinak nagyon jó vízfekvése van, folyton tekereg, de ha egy pillanatra abbahagyja, háton fekve szépen tud lebegni és levegőt kap. Misi karúszóval mély vízben is tud közlekedni, Erzsó nem. A vízicsúzda viszont századszorra is érdekes, és végül is tíz percekre egy szülő is féken tudja tartani a három manót, amíg a másik a buborékos medencében fekszik vagy úszik pár hosszt odakint. Fagyiztunk, játszótereztünk, aztán összepakoltunk megint.


este 8

Táborhelyet keresünk. Visszakerekeztünk Szentgrótra, érzésre kiválasztottuk a Zala bal partján dél felé menő országutat (egyes falvak között bicikliutat), már visszakapcsolás nélkül, nekifutásból vesszük az emelkedőket. A holnapi cél Keszthely. Erzsó cserfel a gyerekülésben, Szent Erzsébet, a barbi-babák és a varázspónik meg a lovasbemutató a téma. Kustány és Felsőpáhok között át kell tekerni a hegyoldalon. Éppen aszfaltozzák az új útszakaszt, jó széles és forró, két nagy szerpentin-kanyarral vezet fel a "gerincre". Kettes fokozatban jó fél óra tekeréssel fent vagyunk. A túloldalon még nem a falu vár minket (pláne nem a táborhely), csak egy meredek lejtő és egy újabb emelkedő. Egyes fokozat, utolsó lélegzeteink, felkapaszkodunk, Felsőpáhok szélén vagyunk. Egy földút vezet a hegy tetején kukoricaföldek között, elég sokat gurulunk rajta táborhely reményében, de csak egy tarlót találunk. Nem az igazi, veszünk egy nagy levegőt és tekerünk tovább.
Itt viszont már Hévíz közvetlen szomszédságában vagyunk, szőlők, présházak, nyaralók váltják egymást a falvak között is, rálátunk a Balatonra. Hol lesz itt táborhely? Ráadásul azt terveztük, hogy este tűzün megsütjük a Köveskálon vásárolt szalonnát, kolbászt, szóval nem alhatunk ahárhol.

9

Beérünk Hévízre, bicikliút kerül ismét a széles abroncsok alá. Nagyon komoly emelkedők választják el egymástól a város egyes részeit. Csillogó betonkocka-szállodák és üresen tátongó szecessziós szanatóriumok között keresek egy ismerős pontot. Megvan a tó, megvan a kemping, Roni már azt hiszi, hogy ott akarjuk tölteni az éjszakát. De nem. A bicikliút ismét földútba fordul, a Hévízi-tóból kifolyó zsilip mellett vagyunk. A csatorna mellett, a gát oldalán itt-ott lekaszálták a füvet, a nádat, itt el lehet helyezni a sátrat. A kifolyó kedvelt fürdőhely, az utolsó látogatók cihelődnek, amikor megállunk a Tandemmel. Roni semmi perc alatt tüzet rak, a gyerekekkel rőzsét gyűjtünk, előkerül a szalonna, a kolbász. Erzsó tudja, hogy tábortűz mellett népdalokat szoktunk énekelni, sorban kérdezi az oviban tanult dalokat, melyik a népdal? Éneklünk velük, óvodai néptáncos dalokat, azokat a kedvenceinket, amikkel régen altattuk őket, vicces és szomorú nótákat sorban. Lassan kezd sötétedni.
Nagy lármával megjelenik egy csapat fürdőgatyás siheder, egy robogón egy trambulint hoznak. A nagy lármához képest illendően köszöntenek, kérdezik, hogy nem zavarnak-e. Az a játék, hogy a trambulint leteszik a csatorna partján, és arról ugrálnak a vízbe.
Jancsi teljesen rákattan a sült kolbászra, nem lehet elég gyorsan sütni és adni neki ahhoz, hogy ne kiabáljon. Erzsónak főleg a szalonna jön be. Az utolsó kolbászt a lármás fiatalok kapják, nagyon örülnek neki. Fejlámpával felállítjuk a sátrat, és mire lefektetjük a gyerekeket, a trambulinosok is hazamennek.
Később, éjjel három körül valakik nagy vígan fürdenek, de ez a gyerekek álmát nem zavarta.

A mi szép világítótornyunkban

   Az utazás kicsit kalandosan kezdődött. Elindultunk szépen időben, másfél-két óra ráhagyással számoltam - de az autópálya-lezárással nem. Az előző hetekben itt is hatalmas viharok voltak, az egyik alagút lehetett lezárva, mindenesetre az autópálya kétszer két sávja egy kis egysávos úton próbált elférni. Viszont a táj gyönyörű volt, a kis falvak kedvesek, a városokon áthaladva nagyot beszélgettünk a közelmúlt történelméről, a házak sarkain még ott virítanak a lövésnyomok. Ráadásul már kezdtük felfogni, hogy kettesben vagyunk, ami nagyon jó volt.
    Persze a kompot lekéstük. Szerencsére már akkor világos volt, hogy nem érjük el, amikor még jó volt az autónk, így nem siettünk. Aztán kigyulladt a motorelektronika/kipufogó hibajelző lámpa, Zadar határában gyorsan és hatékonyan megtaláltuk a nekünk megfelelő szervízt. Kis várakozás után a műhely főnöke beültetett minket az autóba, és szó nélkül elhajtott velünk, mégpedig őrült módon vezetve, láthatóan minél többször el akarta érni a maximális fordulatszámot, hogy lássa, hogyan reagál az autó. Én nagyon féltem, a város szélén voltunk, forgalom azért akadt, ő pedig számomra túl vagányul előzgetett, kanyargott a többi autó között. Végül jó hírt kaptunk, a jelzőrendszer katalizátorhibát jelentett, de a szerelő nem talált semmi komoly bajt, mehettünk tovább.

   Volt hát egy napunk a szép Zadarban. A napi két kompból az első nélkülünk indult el, a következő este nyolckor ment csak. Megebédeltünk, beszereztünk némi gyümölcsöt, aztán aludtunk egy nagyot az autóban.

   Este szépen átértünk a szigetre, Dugi Otokra, aminek a csücskén áll a veli rati világítótorony. Az aljában régen két toronyőr-család lakott, most már csak egy, így a másik lakást apartmanként kiadják. Meglepetést okoztunk, mert ugyan a szállást már jó fél éve lefoglaltuk, az információ nem jutott el a szállásadóinkhoz. Azért egy gyors takarítás után beköltözhettünk.

    Miután kialudtuk magunkat, kicsit sétáltunk a parton, és kerestünk egy laposabb szakaszt, ahol búvárkodtunk. A hátam még mindig vöröslött a batátás leégés miatt, jól esett a hideg tenger. Nem volt nagyon meleg, a búvárkodást félóránként meg kellett szakítanunk, hogy kicsit átmelegedjünk a parton. Újra megállapítottam, hogy nagyon félek a hullámoktól, alig mertem bemennia  vízbe, pedig onnantól, hogy benne voltam, már alig éreztem őket.

     A következő reggelen Amndris elment futni, és nagyon lelkesen jött haza: talált nekünk egy magányos kis öblöt legalább két km-re minden mástól. A part mentén futott a sziklákon, a sziget közepét kitöltő törpefenyős bozót szinte áthatolhatatlan. Arra indultunk együtt is, Andris eléggé alábecsülte a távolságot, vagy egy órát gyalogoltunk, mire odaértünk. Az út néhol nagyon meredek volt, a tenger fölött a függőleges fal tetején, de gyönyörű volt. A kis öböl fölött a sziklák egy kis beugrójában helyezkedtünk el, ahol minden napszakban találtunk árnyékos részt, és kicsit kellett csak mászni, hogy búvárkodni is lehessen.  

A következő napon a másik irányba indultunk el. Útközben találtunk egy irdatlan hajókötelet, amit Andris nagy munkával kicsomózott, kiteregettük, de végül beláttuk, nem tudjuk hazahozni, túl nagy volt.

 

     Hazafelé is elég sietős utunk volt, Andris el akart jutni Fegyi legénybúcsújára, ráadásul időben. A reggel 6-os kompon teáztunk, Zadarban még gyorsan felfedeztük a halpiacot, aztán gond nélkül hazajutottunk az azóta megnyílt autópályán.

   A gyerekeket kicsit náthásan, de nagyon lelkesen találtuk, jól érezték magukat. Jancsi először nem is akart visszajönni hozzám, még egy pár napig többet sírt, és persze sokkal ragaszkodóbb lett, de ez természetes.

   Nagyon jó volt újra felfedezni, hogy ha kettesben maradunk, akkor ugyanaz a fiatal pár vagyunk, mint gyerekek nélkül voltunk, hatalmas beszélgetésekkel, sok nevetéssel, nagy-nagy szeretettel. Nem mintha ezek nem lennének jellemzők ránk így is, de fontos és nagyon jó volt újra egymásra találni.

  

Annyi jó dolgot műveltünk!

   De annyit, hogy nem maradt miattuk időnk írni. Egy perc sem.

   Május 23-án indultunk Budapestre, akkor már látszott, hogy nagyon izgalmas kis időszak következik. A Svábhegyen aludtunk, másnap pedig gyerekeinket hátrahagyva Dabasra utaztunk, hogy besegítsünk a családi batáta-ültetésbe, amitől a visszakapott kúria fenntartásához szükséges hasznot reméljük. Aznap kicsit több, mint húszezer kis palánta várta, hogy a földbe kerülhessen, mégpedig centisre visszavágott gyökerekkel, és gyorsan megöntözve, mert forróság volt, a homokos föld még cipőn át is égetett. Nem vagyunk ilyen munkához szokva, de jópáran összegyűltünk, így elég jó tempóban haladtunk. Közben kis unokák rohangáltak körülöttünk, Apapi is ki-kinézett ránk, jelenlétével is lelkesíteni minket. Este nyolc körül vöröslő hátakkal, de elégedetten szemléltük a kész munkát, még egy kis esőt is kaptunk, hogy ne égjen ki azonnal a vetemény. Ünnepi hangulatban ültünk asztalhoz, finom gulyáslevest kaptunk.
    A gyerekek mindeközben felébredtek a Nagymamánál, délelőtt még nála játszottak, aztán átmentek Solymárra, ahol Fanni és szülei vigyáztak rájuk, Zokni kutya felbecsülhetetlen segítségével. A gyerekek nagyon élvezték, Jancsi is, pedig ő még nem volt sokat nélkülem.

    Másnap persze misére mentünk, a Kápolnába, ahova "kiskorunkban" is jártunk, ahol Andris megkérte a kezem, és ahol mindenkit ismerünk. Az idő mintha megállt volna, szinte pont ugyanolyan volt, mint régen. A szentbeszéd alatt a gyerekeknek kis hittanóra volt - ez újdonság, Erzsó boldogan csillogtatta tudományát.
   Utána két választani szaladás közé bepréseltük a jutalom-fagyizást, majd békésen odaértünk az étterembe, ahova Réka és Vince hívtak meg minket. Ők is el tudtak jönni, és Zsiga-baba szépen végigaludta az ebédet. A mieink bezzeg nem, kicsit szaladni is kellett néha utánuk, főleg Jancsi nem maradt nyugton, már ki tud mászni bármilyen etetőszékből, ha nincs bekötve - és most sajnos nem volt nálunk plussz öv erre a célra. Nagyon jó volt látni őket, együtt lenni!

   Hétfőn már indultunk a nagy utazásra, úgyhogy délelőtt igyekeztem minél többet játszani a gyerekekkel, ennyi időre ritkán válunk el egymástól, Jancsi még sosem volt egy éjszakánál többet nélkülem. Most öt éjszaka várt rá a Vadkörte utcában, láthatóan fel is fogta, amikor elmagyaráztam neki. Andris még aznap dolgozott, aztán indulhattunk is.
   Először még el kellett intéznünk egy banki ügyet, hát mondhatom, nem voltunk elragadtatva, amikor majd' egy óra várakozás után kiderült, Andris a banktól kért hivatalos papírt valamilyen oknál fogva csak a szüleim címére küldve kaphatja meg. Soha nem lakott ott, nem is értem, mi kavarodhatott össze, de elég bosszantó, hogy ilyenekkel kell terhelnünk a szüleimet, magunkat az utazássl, hogy végre kézhez kaphassuk, és a posta sem érkezik meg biztonságosan, hoszen a Zlinszky név sehol sem szerepel azon a házon. Miután kibosszankodtuk magunkat, vásároltunk nekem egy parádés szandált - vagyis egy olyat, ami ugyan járásra csak félig alkalmas, de Andris nagyon büszke, ha hordom. Megvacsoráztunk gyorsan, aztán végre-végre elindultunk ki Budapesről.
   Az első éjszakát Szemesen töltöttük, hogy onnan viszonylag kipihenten indulhassunk tovább kora hajnalban.