2014. július 22., kedd

Isten éltessen, Erzsó!

- Mama, hat éves vagyok!
-Igen, de jó, hogy felébredtél, Isten éltessen, jó reggelt!

   Nagyon várta már a születésnapját Erzsó, napok óta számolt, még négy nap, még három, kettő, másfél... Ma persze alig tudta kivárni az ünneplés egymás után következő részeit, egész nap a nyomomban volt, a "mikor már"-kérdéseivel. Mert azt, hogy mit vár, nagyon jól tudta. Olyan, mint én, érdemes a kis vágyait figyelembe venni, jó előre megtudni, és valóra váltani, attól a legboldogabb. Sokkal jobban örül egy kicsi ajándéknak, amire vágyott, amit emlegetett, mint egy hatalmasnak, ami eszébe sem jutott. Szerencsére ezt már kitapasztaltuk, és ennek tudatában készültünk.

  Az első meglepetés az volt, hogy ebéd az ő kedvencét készítettem, Wiener Schnitzel mit Pommes, vagyis rántott hús sültkrumplival került az asztalra. Ráadásul választhatott, hogy milyen gyümölcslé legyen mellé, ami nálunk mostanában ritkaság, egyáltalán nem szoktunk ilyesmit vásárolni. Boldogan nyugtázta, hogy "ezt csak az ő kedvéért sütöttem".

  Délután a titkos tortakészítésen kívül be kellett mennünk Füredre, mert az egyik fő ajándék az volt, hogy kilövettük Erzsó fülét, egy helyes kis fehér virágot kapott bele. Mukkanás nélkül tűrte, előtte párszor elmondta, hogy azért tart tőle, hogy milyen lesz, dehát az ujjbegyen szúrást is kibírta a gluténérzékenység-vizsgálaton, ez is menni fog. Az ölembe ültették, fogta a kezemet, és meg se mozdult. Az első szúrás után kicsit küzdött, hogy könnybe ne lábadjon a szép szeme, de halkan megköszönte, hogy szépnek neveztem. A másodiknál már erősebb volt a felszabadultság, hogy túl van rajta, és az öröm, hogy a tükörben ő is nagyon szépnek látta magát. Boldogan mentünk haza az esőben - a biciklim leeresztett kereke miatt hála Istennek, autóval.
Ezalatt Andris volt otthon a fiúkkal, még egy órácskára visszament utána dolgozni, de hat előtt hazajött, hogy ünnepelhessünk.

   Kicsit körülményes három gyereket lefoglalni úgy, hogy nem érek rá, mert tortát kell készíteni, ebédet főzni, ajándékot csomagolni. Mindezt a nyári szünet és az eső jócskán megnehezíti. Szerintem még soha ilyen hosszú mesenézős időt nem kaptak, mint ma. Még szerencse, hogy ezzel erre a hétre el is fogyott a számítógép-engedélyük. Azért játszottak is, Jancsit is kedvesen igyekeztek lefoglalni, neki persze nem tetszett, hogy nem jöhet-mehet a lábam és a lakás összes többi pontja között szabadon, a szokásos "ne mancsolj a wc-be", "ne pakold ki a konyhaszekrényt", "ne szedd szét a síneket" mellé most csukott ajtókat is kapott szegénykém, mert nem értem rá kivenni a kezét a wc-ből, és visszapakolni vele és utána a konyhaszekrénybe. A gyerekszobában a nagyoknak kellett alkalmazkodni, és a sínek ma meg sem épültek.

  Mire Andris hazaért, én is elkészültem az Erzsó által kívánt marcipános epertortával, százszorszéppel a közepén. A szív alakot a tavaly tortájánál kérte, de nem volt nálunk a forma, így csak idén valósíthattam meg.
  Az ajándékokat igen természettudatos módon (A.:"Ne vegyél csomagolópapírt, így sem jövünk ki a pénzünkből!") megint kendőkbe csomagoltuk, szerencsére a bontogatás örömén ez mit sem ront.
De Erzsó szeme a tortán akadt meg, és míg mi énekeltük, hogy Áldjon meg Téged az Úr, odasúgta, hogy nem ilyen hatalmas százszorszépre gondolt, ezt nem fogja tudni egyedül megenni, a sárga közepét megkaphatja a Misi. Egyébként megilletődve hallgatta, aztán boldogan elfújta az összes gyertyát. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ezután magában kimondott kívánság perceken belül teljesült.


  Nagyon örült a Czirmos Nagymamától és Papitól érkezett csomagnak, és a benne rejlő apróságoknak egyenként. A nagy ajándék megint Lego volt, azzal is telt az este, felült vele az ágyába, és elkezdte teljesen egyedül összerakni.
- Mama, ne segíts!
- Jó, nem segítek, ügyesen rakod egyedül is.
- De akkor ne is nézd, mert biztos, hogy valami segítés-féle fog az eszedbe jutni!


 A nap legszebb része az ünneplés utáni szabad óra volt, Erzsó boldogan építkezett, Andris a két fiúval küzdött, persze Misi kezdeményezésére, de már Jancsi is veszi a lapot, most szabad csipkedni, rávetődni keresztbe, még talán megharapni is a Papát, aztán lehet menekülni, és kacagni, amikor elkapja. Én pedig ültem a díványon és gyönyörködtem.

  

2014. július 18., péntek

Táblánál, kapásból

Nyílt nap volt ma az intézetben. Rengeteget készültünk. Kicsinosítottuk a labort, felraktunk egy csomó régi konferencia posztert Zsófival, aki geofizikus, és nyári gyakorlaton van itt; kértünk kölcsön monitorokat, gyártottuk a szebbnél szebb színes adatokat, füstöltek a processzorok, ragyogott a rend, vártuk a látogatókat. Hogy ez még mind ne legyen elég, ismeretterjesztő előadással is készültem, két előadóból az egyikként, kb. negyven percben.
Arra gondoltam, hogy elszakadok a hagyományos, powerpoint diás, egyszerű sémára felépített előadástól, és valami izgalmasabbat, provokatívabbat nyújtok, ami közel hozza a kutatók mindennapjait a hallgatósághoz.
Nyers pontfelhőt akartam mutatni három dimenzióban, meg nádas térképeket térképi nézetben, meg domborzati modelleket, mindenféle csodát. Hozzá még arra is gondoltam, hogy a magyarázatot táblánál, kézzel rajzolt ábrákon fogom megmutatni, az mennyivel izgalmasabb és interaktívabb. Csináltam már ilyet, két éve a kutatók éjszakáján egy szál tollal bilincseltem le fél órán át a fiatalokat.
Aki ismeri a laboromat, tudja, hogy számítógépem is van, táblám is van. Leírtam az előadás szövegét, elpróbáltam, hogy mikor melyik szoftvert kapcsolom ki-be, videó, élő légifotó georeferálás, pörgö-forgó pontfelhő, minden volt. Még direkt ki is aludtam magam előtte.

Reggel kilenc és tíz között nem nagyon volt érdeklődés a nyílt napon, tíz után viszont tódultak a látogatók, tele volt a labor, sorban tették fel az izgalmasabbnál izgalmasabb kérdéseket, Erzsó és Misi is bejöttek (bár legjobban a forgó szék tetszett nekik), telt az idő. Negyed órával az előadás előtt elkezdtem áthurcolkodni. Átvittem ugyanis az intézeti asztali számítógépemet az előadóba, hogy ne csak powerpointban vetítsek az előadóterem laptopjáról, hanem azt a sok izgalmat a nekik megfelelő ravasz szoftverekben tudjam megmutatni úgy, ahogy dolgozom velük.
Odaértem időben, még tartott az intézeti filmvetítés, összeraktam az asztali PC-t a pulpituson, bekapcsoltam, rákötöttem a projektorra. Semmi.
Jó, ez nem egy ritka helyzet, keresgélni kezdtem a beállításokban, néztem ide, kattintottam oda, beírtam a súgóba, hogy "projektor", nem találtam semmit. Megjött egy kollégám, beállítottuk a táblát, de a projektort csak nem sikerült összehangolni a számítógépemmel, és már vészesen kezdett fogyni az idő. Na jó.

Vettem egy nagy levegőt, feltöltöttem egy régi konferencia előadás powerpoint diáit a laptopra, odaálltam a táblához, és elkezdtem mondani, mesélni, rajzolni. Onnan kezdtem, hogy mi az, hogy mérés. Meg hogy hol és mennyi mintát veszünk, ha az egész tóra kíváncsiak vagyunk. Levetítettem egy videót, amit Stephanie csinált, a Balaton klorofill-térképe egy éven át, tíz naponként vett műholdképekről. Elmagyaráztam nekik, hogy a légifotó is mintát vesz, csak sokkal többet, és hogy olyan, mintha lenne egy laboránsunk, aki minden tíz mintából kettőt elront, és nem tudni, melyik kettőt. Hatezer mintánál nem olyan rossz.

Aztán rátértem a légifotózásra, lézerszkennelésre, táblára rajzolva, látványos, három dimenziós, színes-szagos ábrák nélkül. Aztán amikor elmagyaráztam nekik, hogy hogyan működik, akkor fájó szívvel behúztam a két évvel ezelőtti EGU-ra készült diákat, megmutattam nekik a nádastérképet, elmondtam, hogy ezt mire lehet használni, és megköszöntem a türelmet. Azt is elmondtam, hogy akit az is érdekel, amit mutattam volna, az jöjjön le a laborba, előadás után megmutatom.

Voltak kérdések, utána ketten jöttek le a laborba.

Hát így hoztam közel a kutatók mindennapjait a hallgatósághoz.

2014. július 8., kedd

Andris megírja

Tényleg nagyon vártam. Körülbelül azóta vártam, hogy Bécsben, még költözés előtt utoljára egy jót edzettünk a fiúkkal-lányokkal. Minden alkalommal vártam, amikor rászántam magam, hogy itt Tihanyban vagy Füreden kimenjek edzeni: meg kell ismernem, ki kell próbálnom ezeket a helyeket, hiszen majd jönnek a barátaim!
És jöttek. Húsz embernek írtam meghívót majd' két hónappal ezelőtt, hat helyünk volt (a Daciában), három nap alatt jelentkeztek is hatan. Később egy görög geológus leányzó lemondta, a témavezetője kitalált neki valamit arra a hétvégére.. Szóval a csapat:

Tom, aki a bécsi parkour atyja, aki az egész webes fórumot kitalálta és üzemelteti, aki a legtechnikásabb parkouros az összes ismerősöm közül, amúgy halk szavú, szerény és nagyon segítőkész. Civilben programozó, nálam három évvel fiatalabb.
Leander, aki szintén a legjobbak és legkeményebbek közé tartozik. Ő az, aki hat kilós súlymellénnyel nyomta végig azt a bizonyos utolsó éjszakai edzést, majdnem két méter magas, járt valami artista iskolába is. Most végzett az egyetemen, matek-fizika szakos tanár.
Miriam, aki egy kacagós mosolytündér, alacsony, gömbölyűcske alakjáról nem is sejteni rögtön, hogy feketeöves dzsúdóedző, most készül a második dan-ra, és naggyon húzós edzéseket szokott volt tartani nekünk is Bécsben. A múlt héten, két harminc centi magas tuskó között átugorva elesett és eltépett minden szalagot a könyökében, ennek ellenére gipszestül eljött a hétvégére. Nem meglepő, hogy ő Tom sweetheart-ja. Amúgy biotechnológusnak tanul a BOKU-n.
Kitkat, egyik legrégibb parkouros barátnőm, mellesleg modern tánccal, testfestéssel és más ilyesmi játékokkal is foglalkozik. Ő sem az a hangos egyéniség (kivéve, ha a Föld megmentéséről van szó), viszont a bécsi lányok közül az egyik legerősebb, együtt végeztünk az instruktortréningen, ott volt Linzben is. Környezetmenedzsernek vagy minek tanul, és komolyan is veszi, pl vegetáriánus :~)
Ella talán tizenhárom lehetett, amikor én parkourozni kezdem 2011-ben most végezte a tizedik gimis osztályt, félig rasztahajú, félig rövidre nyírt, szeplős, fogszabályzós, viszont deltákért ő sem megy a szomszédba. Szintén régi motoros, vannak különleges technikái, a legcsúszósabb falon is felhúzza magát, ha a tetejét elkapta ugrásból. Nem sokat beszél.

Pénteken délután tehát bepattantam a jó öreg Skodába, felautóztam Solymárra, ahol Mota éppen Pátyék kislakását rendezgette, és átvettem a Daciát a ropogós forgalmival együtt. Fél hatra értem Bécsbe, leadtam az utolsó kulcsaimat, merevlemezeimet, kölcsönlaptopomat az egyetemen, és irány a kijelölt benzinkút. Ott várt a társaság, messziről ordítottak a jellegzetes bő melegítőnadrágok (ld. a filmen). Behajtogattuk magunkat, Ella került egyedül leghátra a csomagok mellé, mint legkisebb, Leander mellém, mint legnagyobb. Odafelé már láttam, hogy óriási dugó van Budapest felé a pályán, a derék Google már eleve olyan útvonalat tervezettt nekem hazafelé, hogy elkerüljem. Mit tesz Isten, épp arrafelé, amerre az első Fertő-tavi biciklitúránk vezetett. Gurultunk faluról falura, ugrattuk a BOKU-s két lányt (náluk az a "parasztegyetem", ahol békamentésért is kreditet adnak), beszéltünk a borvizező emberiség megmentéséről.
Győr mellett elhaladva meg akartak állni, kiderült, hogy egész Bécs parkourosai az itteni Decathlonból szerzik az olcsó és könnyű futócipőket, szerencsére rajtam kívül mindenkinek olyan volt, mehettünk tovább. Messziről megnéztük Pannonhalmát (igen, ott van Habsburg Ottó szíve), Zircet, (jaj, de gyönyörű, mondták kívülről), Csesznek várát (mi? az osztrákok robbantották fel a magyar várakat?), naplemente tájban értünk Veszprém köré. Szó szót követett, mondtam, hogy az északi parton nem nagy esemény a naplemente, ahhoz a déli partra kellene mennünk, vagy a napkeltét kéne néznünk. Jó, nézzük meg a napkeltét! Jó.
Roni frissen sült darázsfészekkel várta a társaságot, meg voltak ágyazva a matracok, jóllakva, izgatottan feküdtünk le úgy tizenegy körül. Fél ötre beszéltük meg az ébresztőt.

Csörgött a vekker, gyorsan magamra kaptam a Tibortól és Zsuzsától kapott parkournadrágot, benéztem a szomszéd szobába, hát már ott is kászálódtak. Kihoztam egy tál meggyet, már világosodott, leültünk a stégre. Csend volt, alig hullámzott a víz, köptük a meggymagokat, feljött a nap. Amikor már egészen fent volt úgy hat körül, azt mondták, hogy kár lenne visszafeküdni, induljon a bemelegítés. Jó.
Kiálltunk a parkban a fűre, átmozgattuk az ízületeinket, ahogy tíz évvel ezelőtt salsa style órán tanultam, ugráltunk a betonjárdán egy kőlapnyit, kettőt, hármat és így tovább hatig, meg ennek az összes lehetséges kombinációját. Amikor már mindenkiről folyt a víz, beugrottunk a fürdőcuccunkért, és irány a Balaton. Még melegebb volt a víz, mint a levegő.
Utána egy hang nélkül megterítettünk, Roni akkor ébredt, amikor már szinte minden az asztalon volt, a gyerekek még később. Wie im Hotel, mondták a müzlire, friss kenyérre, jó magyar gyümölcsökre.

Reggel nyolckor már a Tagore sétányon voltunk. Turisták még sehol, valami fesztivál készülődött, rendezgették a színpadot. Ugráltunk a Tagore szobor és a virágágyás széle között, egyensúlyoztunk a padok hátán, a szökőkút körüli köveken, átugráltuk a kőkorlátot és előtte-mögötte a virágágyást.

 Az emberek kedvesen mosolyogtak, a hattyúk fehérek voltak, a vitorlások színe-java sorakozott a rajthoz, Füred gyönyörű volt. Amikor már kezdtek sokasodni a bámészkodók, hátrébb mentünk egy utcával, egy mélygarázs támfalához. Jó rücskös terméskőből épült, egy lejtős utcán, úgyhogy mindenki kiválaszthatta a kedvére való magasságot, ahol éppen fel tud ugrani-szaladni, aztán apránként emeltük a tétet. A terméskő nem csúszott, (nem úgy, mint Bécsben a beton) sőt, egy sarokban még jól be is lehetett támasztani a két fal közé (tic-tac névre hallgat ez a mozdulat), elég sokáig teszteltük a határainkat rajta.

Amikor már tényleg elfáradtunk, a fal tetején megosztoztunk egy zacskó őszibarackon, aztán irány a tér a szívkórház előtt! Itt a forrás oszlopai között ugrándoztunk, meg a nagy kő aknafedlapok között, később valaki rájött, hogy az egyik lépcső kőkorlátja nagyszerűen csúszik, meg hogy a mozgássérült felhajtót határoló falak között is át lehet ám ugrani. Miriam közben fáradhatatlanul nyomta az egylábas guggolásokat korlátokon meg padok hátán egyensúlyozva, meg az ép kezével a félkezes fekvőtámaszokat, csak hogy ne unatkozzon.
Már majdnem dél volt, amikor a kiserdőben lévő játszótérre mentünk át, ez is a kedvenc edzős helyeim közé tartozik. Itt már főleg egyensúlyoztunk, meg azt gyakoroltuk, hogy ketten, majd négyen egyszerre ugrunk ugyanarra az ingatag rugós játszótéri játékre (a filmen látszik). Amikor már végképp végünk volt, hátramaradt a kiserdei tornapálya. Semmi kőfal, semmi játszótér, itt igazi húzódzkodórudak meg hasizompad meg párhuzamoskorlát vártak ránk. Háromszor tíz mély fekvőtámasz a korláton, harminc felülés és harminc hátfelhúzás a padon, kétszer harminc felugrás a térdmagas kiskorlátra, háromszor át törpejárásban a függeszkedő gerendákon, négyszer öt húzódzkodás, egy kötélmászás (láb nélkül or dead), és jó alaposan lenyújtottunk. Itt már végem volt, ez bármelyik szupermarathonnál több.
Lebicegtünk a sétányra, leültünk-lefeküdtünk a parton, néztük a kacsákat, napoztunk, beszélgettünk. Volt még egy óránk a hajóig.

A hajó visszavitt Tihanyba, gyakorlatilag az asztalon várt a tésztasaláta (külön tálban a zöldevőknek), fecerunt magnum áldomás, úgy éreztük magunkat, mint az élet császárai. A fiatalok lefeküdtek aludni, Erzsó és Misi az udvaron játszottak békén, kivittem Jancsit egy órára sétálni, hogy Roninak legyen egy perc nyugta. Elég lassan sétáltam, de Jancsi egy angyal volt. Nagyon szereti a kutyákat.
Pihentem én is egy fél órát Misi ágyában, aztán biciklire pattantam, hogy elhozzam Füredről az ottmaradt Daciát. Bizony be kell vallanom, hogy letekertem az ablakot és feltekertem a zenét :~)
A társaság ébredezett, kászálódott, amikor visszaértem, Roni a parkban fürdette a három gyereket, bekapcsolódtunk. Szikrázó napsütés, hűvös víz, jégbe hűtött dinnye, lassan oldódó ízületek, lassan homokozó gyerekek, mi kell még? Estefelé kigurítottuk a grillsütőt, a fiúk-lányok rettentő háziasan segítettek kihordani a húsokat, juhtúrót tölteni a gombákba, vágni a cukkinit, szóval pillanatok alatt összeállt a vacsora. Erzsó közben fáradhatatlanul beszélt németül a lányokkal és nagy csokor virágokat szedett nekik, Misi meg biciklizett, biciklizett, biciklizett. Kinyílt egy üveg somlói juhfark, kerültek borospoharak, minden hihetetlenül finom volt. Este lett és reggel.

Vasárnap nem keltünk korán, én már gőzölgő kávéval ébresztettem ezeket a bécsieket, Roni addigra már misére készen volt öltözve-sminkelve, igazi vasárnap reggeli volt, a gyerekekkel együtt ettünk. Elég jóllakottan és merev léptekkel érkeztünk a Mádl Ferenc térre a posta mögé, szúrtak az UV-sugarak, égetett a kövezet, indulhatott a bemelegítés. Jobb híján körbe mentünk és mindenki egy gyakorlatot mondott. Hogy jut valakinek eszébe egy lábon ugrálás közben a két karjával ellentétes irányban körözni? Lehetetlen feladat. Vagy ismeritek a "Twister" nevű játékot? A kezünket-lábunkat sorban véletlenszerűen kijelölt járdalapokra kellett letenni anékül, hogy elesnénk. Ropogtak az ízületek, kattogtak a japánok kamerái. Németül beszéltünk, a Tihanyiak csak csóválták a fejüket.
Itt is a mozgássérült feljáró vaskorlátja volt a király, nem is beszélve a virágágyások falairól, meg a művház lépcsőjéről. Nem is tudtam, hogy ilyen jó parkouros helyek vannak Tihanyban.

Továbbálltunk egy házzal, az apátság feljárója alatti terecskére, ahol a szökőkút volt a fő attrakció. Kegyetlenül csúszós mészkő peremén csak úgy sorakoztak a darazsak, a vízsugarak magassága ritmikusan változik, de át lehet ugrani, nem is egyszer. A hétvége legdurvább ugrása a felhajtó út kőfaláról a tér szökőkútjának kőtömbjére történt, a filmen látható. Legalább másfél méter szintkülönbség lefelé és három méter előrefelé a tükörsima kőre. Tom megugrotta többször is, én nézni is alig mertem.

Fáradtak voltunk már, irány a sétány, de hol készüljön a csoportkép? Bizony az apátsági látogatóközpont teteje kínálkozott leginkább alkalmasnak, hiába tiltják az elveink, hogy háztetőkön tornázzunk. A miséről épp áramlott ki a nép (a lányok hálásak voltak, így elmaradt a tervezett négykézláb hátrafelé felmászás a Kossuth utca és a templom tér közötti lépcsőn :~), emiatt nem sokáig maradt rejtve a gerilla akció, kedvesen le lettünk parancsolva, de a kép elkészült és önmagáért beszél:

Innen már csak egy kérdés maradt nyitva: elférünk-e mind a hatan a sétány kútján, ami egy kb 30*20*160 cm-es kőhasáb. Elfértünk, sőt még a lányok is elegánsan ugrottak át a kútról a kőfalra. Irány a fagyizó, hajrá Erzsike!
Itt találkoztunk a gyerekekkel és Ronival, volt öröm. Ki kellett próbálni a visszhangot, de persze nem a kis kő cölöpről, hanem az ovi kerítésoszlopára felpenderülve (egyébként onnan tényleg sokkal jobb), aztán már csak tessék-lássék edzettünk egy kicsit, és még csak le sem nyújtottunk rendesen. Na ezt viszont még most is bánom..

A szerpentin vaskorlátja volt az utolsó állomás, lehetett egyensúlyozgatni az eleinte meredek, aztán egyre vízszintesebb vascsövön, hurrá.
Búcsúfürdés, összepakolás, sült csirkecombok (oder rántott cukkini) ebédre, és indult a Dacia. Nagy volt a csönd az autóban, ki jobbra dőlt, ki balra.

Három órával később a Schwedenplatz benzinkútján kiszálltak, nagyon röviden elbúcsúztunk, és ennyi volt.
Grinzingben bevánszorogtam az este hatos misére, a Maly nevű Heurigerben utána bedobtam fél liter szőlőlé-fröccsöt, egy fasírtot meg a híres tepertőkrém-körözött kombinációjukat, és újra ráálltam az autópályára. Egy Joan Baez CD-volt az autóban, azt hallgattam álmosság ellen. Fél tizenegy tájt Solymáron autócsere, jól esett a kicsi, pörgős Fabia a nagy hosszú kerregős dízel után. Átvezettem a városon, ráálltam a pályára, aztán a teliholdban a Balaton-partra. Egy órára otthon is voltam.

A film

http://www.youtube.com/watch?v=CqY7P74IoVM

Így ugrálnak ők. A többit majd Andris megírja, ha végre hozzájut. A filmet Leander, a szőke srác készítette.

2014. július 6., vasárnap

Kiszolgálós hétvége

   Ezt a hétvégét Andris nagyon-nagyon, még annál is joban várta. Eljöttek Bécsből a Parkouros barátai öten, és egész hétvégén edzettek, fürödtek, grilleztek, aludtak. Nagyon jó volt, de majd ezt Andris megírja. Kedvesek voltak, barátságosak, elég fiatalok - 16-tól 28 évesig.

   Én kicsit nehezen szabadultam fel, vagy mondhatni nem is. Pedig igyekeztem nagyon, de sok volt a nyüzsgés, a hétvége Andris félig-jelenlétében, az időpontok, amihez tartanom kellett magam, mert 6 ember számított a pontosan elkészülő ebédre. És mindegy, hogy a három gyerek alszik, játszik vagy zokog éppen körülöttem, pár dolognak meg kellett lennie.

    Az első a takarítás volt megint. Elég fáradékony vagyok mostanság, teljesen örömteli okból, de nekem este kilenckor végem. Andris segít hetek óta, ahogy csak tud, hogy ne dőljön össze a rendszer. A lakás úgy-ahogy rendben is van, de ha arra gondoltam, hogy osztrák fiatalok jönnek hozzánk, akkor nem találtam olyan apróságnak a polcok tetején a porréteget, a felületeken lerakódó könyvkupacokat, a rendetlenséget a csukott ajtók mögött a számítógép körül. Nem, utolsó nap, amikor Andris már úton is volt, hogy Bécsből házhozszállítsa a barátait, én tisztaságot AKARTAM teremteni. Aztán csak kimentem a három gyerekkel a parkba, ahonnan sosem jövünk haza időben. Jó is volt nagyon. De amikor végre lefeküdtek a kicsik, nagyon intenzíven haladtam. A végeredmény: tiszta lakás - csak felporszívózva, nem felmosva; üres felületek, de kit érdekel a számítógép környéke; a húst elég lesz holnap bepácolni; huh, megszáradt a harmadik duplalepedőis, de jó; gőzölög a darázsfészek és a vaníliahab, jöhetnek.

    A gyerekek teljesen oda voltak, hogy a sokat emlegetett nevekhez tartozó arcokat is megismerhetik! Erzsó boldogan ábrándozott (németül), alig várja, hogy reggel hallja, hogyan ugrálnak a nagyszobában a parkourosok! Elmagyaráztam, hogy csak ők szoktak a szobában parkourozni, a felnőttek ehhez kimennek a házból.
    Reggel a lelkes banda felkelt napfelkeltét nézni, aztán rögtön edzettek egyet, jöttek reggelizni, újabb edzés, ebéd, és jó hosszú délutáni alvás következett. A gyerekeket megpróbáltam a lehető legcsendesebb üzemmódba állítani, hogy a nagyszobában alvásra alkalmas hangerő legyen. Mi átköltöztünk ugyanis a gyerekekhez, hogy a felfújható matracokon és a mi ágyunkon kényelmesen lehessenek a vendégek, ha cipőkanállal is, de befért minden a nagyszobába.
Én délelőtt az ebédet és az esti sütögetést készítettem elő, a gyerekek drágák voltak, alig zargattak, még Jancsi is boldogan játszott a nagyokkal órák hosszat. Andris ebéd után elvitte Jancsit sétálni, a nagyok pedig körülöttem játszottak, de én is alhattam egy kicsit. Aztán Andris elszaldt Füredre az otthagyott autóért, mi kimentünk a gyerekekkel a parkba, s nemsokára megjöttek a vendégek is, a délutánt, estét együtt töltöttük. Közben felfedeztük, hogy van egy boldog párocskánk is, meg egy alakulóban lévő, akik sajnos másnap kicsit fancsali képpel, és külön mászkáltak, nem sikerülhetett túl jól a beszélgetés a csillagos ég alatt... 

   Vasárnap egyedül mentem a három gyerekkel misére. Így csak a kiskápolnába mertem menni, Jancsi nem mindig bírja csendben végig a misét, és ha nem csak vele foglalkozom, akkor Misi sem. A kiskápolnában viszont meghatóan jók voltak. A többi játszadozó gyerek között ültek a helyükön, mondták a szovegeket, figyeltek. Drágák voltak tényleg. Fagyiztunk is nagyot, a nagyok két gombócot kaptak, Jancsi  meg egy tejszínhabbal töltött tölcsért, amit nagyon kedvesen pont a pereméig töltött fel a fagyis néni, megkímélve ezzel a frissen mosott hajamat a hátamon utazó, tejszínhabot még kissé felelőtlenül kezelő Jancsitól.
  Otthon megint hatalmas ebédfőzés, persze időre, ha nem készülök el, nem érnek időben vissza Bécsbe, és Andris nem jut el az esti grinzingi misére, ráadásul haza is még később jut.  Ezt már a gyerekek sem viselték túl könnyen. Ráadásul a délelőtti edzésről hazatérő csapat nem vitte át őket a parkba, amikor csobbanni mentek - amit meg is értek, de ettől még nagyon jó lett volna...

   No, de mindennel együtt nagyon örülök, hogy itt voltak, tényleg kedvesek voltak, örültek mindennek, segítettek, ahol tudtak, és Andris úgy örült nekik! A gyerekek is azt mondták, hogy minden megérte, "sokkal jobb úgy, ha itt vannak". Egy-egy lyen túlterelt hétvége után megint tudom értékelni az eseménytelen hétköznapokat, várom a holnapit... És Andrist, aki még nem ért haza.