Erzsó zsúrja

   Szombaton tartottuk Erzsó 6. születésnapi zsúrját, ami élete első ilyen vendégsége volt. Bécsben voltak több hasonlón, persze a lehető legszélsőségesebb körülmények között, aminek a "szegény" vége egy hozzánk hasonló családnál otthon volt, a "gazdag" végén a család egy élményfürdőt bérelt ki, és harminc gyereket mulattatott a legidősebb kislány ötödik születésnapján. Erzsónak is voltak itthon kicsit túlzásnak tűnő vágyai, de meg lehetett beszélni vele mindent.

   Amikor kitűztük a zsúr napját, Erzsóval leültünk összeszedni, kiket hívjon meg, és egy kész tervezettel állt elő, hogy mikor mi történjen, milyen sorrendben következzenek a játékok, mikor legyen szabad játék, tánc, milyen torta és vacsora legyen, és persze legyen nagyon-nagyon hosszú, lehetőleg reggeltől estig. Ezt lefaragtuk kora délutántól sötétedésig tartóra.

   Nekem is voltak vágyaim, szerettem volna "pop-cake"-et készíteni (csokis süti pálcikán, mit egy nyalóka, Bécsben nagy divat), és persze a tortát, a rendet, dekorációt is szerettem volna tökéletesre. Andris pont ezen a héten Bécsben volt, aztán a Kutatók éjszakáján Budapesten, péntek éjjel hozták haza a szülei - örök hálám. De így, nélküle, kicsit nehezebb volt a három gyerek mellett felkészülni, nehezítésként már vagy két hete nem működik a mosogatógépünk, vissza kellett szoknom a mosogatásra, ami nem tragédia, de megint valami, ami elvesz pár percet minden napomból. Ráadásul nagyon jó könyvet olvastam éppen, Annemarie Selinkotól a Desirée-t németül, magyar kiadása is van, mindenkinek ajánlom. Nem könnyű felkelni mellőle, főleg egy szépen végiggyerekezett nap után, amikor kényelmesen befészkelem magam a nagy puha Nagypapi-fotelembe azzal, hogy van még 7 percem nyolcig, akkor kezdem a takarítást, sütést. Könnyen riadok aztán Andris este tízre időzített jóéjt-telefonjára. Ez történt kedden, szerdán, de még csütörtökön is, a renddel úgy-ahogy haladtam, de a kétféle piskóta, a dekoráció, és még sok apróság péntek éjjelre, szombat délelőttre maradt.

   Tehát péntek éjjel. Andris épp akkor futott be, amikor a pop-cake-et készítettem, már a csokibevonatnál tartottam. Elégedett voltam az eredménnyel, a gyerekek is, helyes kis csokor lett belőlük. Legközelebb talán megpróbálom színesben, vagy valami formával.
Szombat délelőtt Andris a fiúkkal elment játszóterezni, piacolni, mi pedig Erzsóval elkészítettük a dekorációt szalvétából, sok lufival. Közben alakult a torta, olvadt a mélyhűtött virsli, szépült Erzsó, persze az egyik legszebb ruháját választotta ki.

    Fél négykor kezdődött volna a buli, de már háromkor megérkezett az első gyerek, sosem hallottak még az udvariassági késésről. Pár perccel utána befutott a második is, és nagy játszás, autózás kezdődött a gyerekszobában. Andris is játszott velük, magukban is elvoltak, vártuk, hogy mindenki befusson, és kezdhessük a közös játékot. Végül majdnem négy volt már, mire az összes vendég ideért, volt, aki elfelejtette a szüret hevében az egészet, de őt is riasztottuk.
   Játék, ajándékozás, torta - epres marcipános, ezúttal nem lett túl édes, másik játék, tánc, szép sorban végigmentünk az Erzsó által összeállított programokon. Andris rengeteget játszott velük, dobálta a gyerekeket, két babzsák között szendvicset készített belőlük, persze mindent százszor egymás után, ahogy azt a gyerekek kérni szokták. A táncos blokkban ő rakta be a zenéket, minden kislányt megforgatott, megmutatta a fiúknak, hogyan kell felkérni a lányokat, volt, aki aztán szépen végig is táncoltatta őket. Én közben a vacsoráról gondoskodtam, néha az üldögélő anyákkal beszélgettem, a játékokat vezettem.
   Erzsó nagyon ügyes kis háziasszony volt, mindenkivel kedves volt, de nem ragadt le egy vendégnél, mindenkivel foglalkozott.

  Este aztán volt egy kis szomorúság, Erzsó nem szereti, ha valaminek vége szakad, "most úgy érzem, mintha nem is lett volna zsúrom"... De a járékok megmaradtak, és felvidították. Azóta is tele van csillámporral a lakás, az egyik ajándék egy öntapadós szoknyájú hercegnős készlet volt, amit csillámporral kellett "kiszínezni". Jutott belőle mindenhova. Amikor Andris rászólt Erzsóra, hogy a ruháján mindenhova szétviszi a port, Erzsó visszaszólt: Papa, Neked még a fogadon is glitzer van, te is széthordod!

   Jancsi pedig rajzol, két kézzel, sokat.

Büszke voltam az intézetre

Eljöttek Tihanyba a volt bécsi kollégáim, mindannyian. Az ottani tanszék kétévente egyszer elutazik két napra, együtt pihenni, kirándulni, és átbeszélni az aktuális közös dolgaikat. Amikor ott dolgoztam, én is kirándultam velük; akkor Csehországban voltunk, most hívtam őket, hogy idén Tihanyba jöjjenek. Más javaslat nem lévén megszavazták.
Nagyon izgultam, szervezkedtünk sokat a titkár sráccal, túra, hajókirándulás, előadóterem, minden kialakult.
Aztán tegnap reggel tizenegykor bekanyarodtak egy nagy busszal az intézetbe, kiszálltak, hunyorogtak a napsütésben, csodálkoztak. Ilyen szép helyen még sosem voltak - mondták; szétszóródtak a vendégházba, aztán felvittem őket busszal a falu másik végébe a focipályához. Innen kirándultunk velük fel az Óvárba, le a barátlakások mellett. Nézték, fotózták a panorámát, kérdezgettek engem kőzettanról, tektonikáról, történelemről, mindenféléről. Lesétáltunk a kikötőparkon át vissza az intézethez, volt még idő ebédig, úgyhogy hatan-nyolcan (ahányan fürdőgatyát hoztak) be is csobbantunk az utolsó megmaradt stégről. Kiúsztunk a bójákig, jó friss volt a víz, irigykedve néztek a többiek. Én is velük ebédeltem, el is csakliztam a mi asztalunk számára az utolsó két megmaradt sütit, ha már szót értettem a pincérrel (az egyik portásunk vett inget és nyakkendőt, ő ugrott be az "alkalomra", alig ismertem meg). Tudtam, hogy ezután beszélgetés van nekik soron, felvittem a tanszékvezetőt, Wolfgangot az előadótermünkbe. Mi ott szoktuk tartani az intézeti röpgyűléseket, eligazításokat. Ez nem jó, mondta, ilyen széksorokból nem lehet jól beszélgetni. Tárgyalónk nincs?
Dehogynem, megmutattam neki a kis tárgyalónkat, de végül a könyvtárba telepedtek be nagy boldogan a hosszú asztalok mellé. Egy bevezető előadásban elmondta a főnök, hogy emberemlékezet óta ez a legjobb évük, mindenki büszke lehet magára, jól teljesítenek. Aztán elővett néhány fontos témát (globális trendek, munkaerőpiac az egyetem után, munka-magánélet egyensúlya, az egyetem céljainak változása és még valami), és kiscsoportokra oszlottak, ki-ki aszerint, hogy miről akart beszélgetni. A park különböző részein meg a toronyban telepedtek le, én meg mentem vissza a számítógépemhez, készülni a jövő heti konferenciára.
Roniékkal vacsoráztam, és fektettem a gyerekeket, utána visszamentem hozzájuk a vendégházba borozni. Megint kérdezgettek. -Tényleg itt dolgozom? -Melyik itt a kutatóintézet? -Ez?! -Itt lakom a faluban? -Itt, az utca túloldalán?! és végül -Hogyhogy kijöttem Bécsbe, ha már előtte is itt dolgoztam?
Aztán, ahogy egyre sötétedett, kiültünk a teraszra, vicceket meséltek a Belgákról, a Burgenlandiakról, a Mühlviertel-iekről, apácákról, ahogy kell. Fél tizenkettő körül mentem haza.

Ma délelőtt én megint dolgoztam, ők tovább beszélgettek, mindenféle fontos adminisztratív dolgokat veséztek ki egy nagy körben a füvön ülve. Ebédre megint csatlakoztam, terveket szőttünk Norberttel. Dicsérték az ennivalót nagyon. Ebéd után volt egy kis izgalom: öt laptop-ot hoztak magukkal, az egyik eltűnt. Eléggé aggódtam, tegnap éjjel a könyvtárban hagytak mindent, nem volt zárva.. Aztán persze előkerült, ott volt végig az ebédlőben. Néhány kollégát bevittem a laboromba, azt is megcsodálták, hogy milyen tágas meg napfényes, hogy erkélyem van meg "ülőgarnitúrám", hogy erős számítógépeim és műszereim vannak, meg hogy szépek a poszterek a falon. (Köszönjük, Mota!)
Ebéd után kisétáltunk a kikötőbe, sétahajózni. A Szántód nevezetű hajó volt a miénk, nagyobb volt a kelleténél, de ez volt állítólag a legolcsóbb. Mindenki felzsúfolódott persze a tetőre, ragyogott a nap. Megmutattam a főhercegi nyaralót, átmentünk Földvár felé a szoroson, ámultak-bámultak, hogy milyen nagy a Balaton.
Aztán kikötött a hajó, felzsúfolódtak a buszra, elköszöntek kedvesen, és kigurultak.

Azóta megint hiányoznak. Nagyon jó volt két napra megint látni őket, és hozzájuk tartozni. De még jobb volt látni, hogy jól érzik magukat itt, hogy komolyan veszik az intézetet. Nekik nincs ilyen szép, patinás épületük, nagy könyvtáruk, elegáns vendégházuk, tágas szobáik, ők (mármint a tanszék) legalább ötven évvel fiatalabbak, mint az intézet. Talán most voltam először maradéktalanul büszke arra, hogy itt dolgozom.
Amikor hazaköltöztünk, visszalépésnek tűnt "nyugatról" hazajönni a magyar valóságba. Most egy percig sem láttam a volt kollégáimon, hogy visszalépésnek tartanák azt, hogy én itt vagyok. Sőt.

Roni vett tíz túró rudit

Ki hányat kapott?


Egyet Erzsó


Egyet Misi















A többit Jancsi!
no comment
(Andris)

Pályázatleadás után

Leadtam.

Ezt a pályázatot már megírtam és leadtam egyszer, nagyjából tavaly ilyenkor. Akkor az anyag nagy részét egy Potsdam-i ökológus konferencia előadásairól ellógva raktam össze laptopon, négy évre és kb. az itteni közalkalmazotti fizetés duplájára lőttem be a terveket. Az nem nyert, de nagyon pozitívan lett elbírálva.
Azóta leadtam még egyszer ugyanezt a pályázatot máshova, egy magyar kutatási alaphoz. Három év, az átlag fizetésnél valamivel több pénzért. Akkor a Bécsből hazaköltözésünk utáni héten volt a határidő, szekrényszerelés és beteg Roni mellől, éjszaka jártam ki megcsinálni az utolsó simításokat. Nem nyert az sem, kapott hideget-meleget. Leginkább azt kifogásolták benne, hogy minek a Balaton, a Fertő és a Tisza-tó mellett még a Bodeni-tavat is vizsgálni.
Most meglátjuk megint. Változtak a feltételek, már csak két évre pályázom, gyakorlatilag a bécsi fizetésemnek megfelelő feltételekkel. Nagyon készültem rá. Még tavaly novemberben, kint Bécsben voltam egy pályázatíró szemináriumon, emlékszem, onnan már úgy jöttem ki, hogy tudtam, nem nyer az aktuálisan beadott anyagom. Most részletesen áttekintettem az akkori útmutatásokat. Hetekig csak jegyzeteltem, cikkeket olvastam, aztán leírtam a projektet, először egy oldalban, aztán négy oldalban, aztán elkezdtem kitölteni a tizenöt oldalas űrlapot, apránként. Színes ceruzával, papíron megterveztem az ábrákat, két-három változatban, mire véglegesítettem nagyjából. Hétfőn (éjjel kettőkor) készült el az első olyan változat, amely már megfelelt a formai követelményeknek. Körbeküldtem gyorsan kollégáknak, barátoknak, köztük egy projektmenedzser hölgynek, aki a bécsi együttműködésünkben volt benne. Ő nagyon részletes visszajelzéseket küldött: kinyomtatta az anyagot, tollal a margóra firkált, azt szkennelte be, és küldte át. De nagyon hasznosnak tűnt.
Javítgattam, csiszolgattam, formázgattam szépre, olvashatóra, igazra, bíztatóra. Túl hosszú lett: ma reggel még a tíz oldal helyett tizenkettő volt.
Végigmentem rajta, és minden mondatból szigorúan kihúztam egy-egy szót. Tíz és fél. Megnéztem azokat a bekezdéseket, amelyek rövid sorral végződnek, itt még egy-egy szó eltüntetésével, átfogalmazásával egész sorokat lehetett nyerni. Végre stimmelt az anyag, ma délután egykor (ötkor volt a határidő, mint kiderült, másodpercre). Feltöltöttem a rendszerbe azzal, hogy ha még újabb változatot nyújtok be, az majd felülírja.
Kinyomtattam otthon (az intézetben aktuálisan nincs pénzünk nyomtatópatronra), bevittem, leültem vele meg egy piros ceruzával. Torkig tele lett piros átfirkálásokkal, és eltelt még egy óra. Átírogattam az űrlapban az anyagot, zölddel pipálgatva a papíron a javításokat. Eltelt fél óra, és három sorral hosszabb lett az anyag a kelleténél. Egy órával a vége előtt találtam még egy etikai problémát, amit nem érintettem az ezzel kapcsolatos beszámolómban (nem elég, hogy védett területeken tervezek dolgozni, de nyilatkoznom kellett, hogy nem gyűjtök védett növényeket). Fél órával a határidő előtt telefonáltam a magyar projektirodán egy kedves hölggyel, nem volt egyértelmű, hogy az egyik űrlapon hova kell tenni az x-et. Két másik kollégát hívott fel, végül az Akadémia nemzetközi osztályán valaki tudta. Az utolsó tíz percet azzal töltöttem, hogy kivastagítottam a kitöltési útmutató által javasolt kulcsszavakat, hogy könnyű dolga legyen a bírálóknak. Öt perccel a vége előtt észrevettem egy hibát az egyik ábrában, nosza, elő a powerpoint-ot, amiben csináltam, javítsunk helyesírást, mentés képként, beszúrás Word-be, mentés, konvertálás .pdf-be.
Feltöltöttem az anyagot, még volt két és fél perc, elolvastam még egyszer. Az egyik táblázatcímben hiányzott egy kettőspont, kijavítottam, elmentettem. Átalakítottam .pdf-be, feltöltés - és itt elakadtam, már vége volt.

Szóval a végső változat a 7.11-es verziószám (az első a 0.1-es volt), ez került fel, ez megy majd a bírálóknak. Ha nyer, fantasztikus kutatói blogot leszek kénytelen írni, beutazni fél Európa nádasait, igazi világmegmentő biológussá kell válnom. Ha nem nyer, megpróbáljuk legközelebb.

Idekívánkozik egy régi plakát valami túlélőtúrát lehetett egy üdítővel nyerni ( "Ha nem nyersz, azt túléled! És ha nyersz?!") de sajnos nem találtam róla képet, ez még az internet előtti időkben volt.

Andocsi zarándoklat

   Tegnap több tihanyi barátunk buzdítására részt vettünk az andocsi zarándoklaton. Kicsit utánanéztem, sok faluban szokás ez a zarándoklat, Tihanyban 12 éve vették fel a régi szokást, évről évre megrendezik a kétnapos menetet, pár éve egyre több és több kisgyerek részvételével.

   Háromnegyed hatkor indultunk az Apátság elől. Persze teljesen sötét volt még, amikor felkeltünk, gyorsan összeszedtük a gyereket, és elindultunk. A hegy alján voltunk még, amikor Andris főnöke felvett minket az autójába, ő is jött a zarándoklatra. Andris feltolta Jancsit a bicikli-utánfutóban a hegyre, az nem fért az autóba. Mi így hamarabb értünk föl, és a két nagy rögtön árnyjátékozni kezdett a templom falán, meg kergetőzni a téren. Kérdezték is, hogy hogy bírok ezzel a két "csendes és visszafogott gyerekkel", mire mondtam, hogy ők tényleg, igazából csendes és visszafogott gyereknek számítanak a többiekhez képest.
   Kis késéssel kezdtük a hajnali útnak indító imát, szinte szaladni kellett a kompig. Útközben sorban csatlakoztak hozzánk azok, akik azért a hegyre nem akartak felmászni, ha utána úgyis lefelé megyünk. Volt velünk egy kisbusz is, így a bokatörés után lábadozó Teréz, és a sok kisgyerekes biztonságban érezhette magát, bárki beülhet egy-két órára, ha akar. A csomagjainkat is vitték.
   Lefelé menet Misi egyik ovis társa is mellénk szegődött, nagyon édesek voltak, rögtön kézenfogva szaladtak tovább, a kis szőke göndör Misi, és a koromfekete szöghajú Berci. Az előttük menetelő Andrist próbálták megcsípni, aki csapkodta a kis szúnyogokat, akik persze hatalmasakat kacagtak. Közben énekeltünk, az útszéli kereszteknél megálltunk egy-egy imára.

   A kompra már fáradt gyerekekkel érkeztünk. Andris is nyűgös volt, három órát sikerült aludnia aznap éjjel, de ez a hajtás már csak csütörtökig tart. Szitáló esőben reggeliztünk, töpörtyűs pogácsát sütöttem, sajnos éppen fektetés közben tettem be sülni, és ez túl hosszú időnek bizonyult, nagyon finom volt, de morzsolódósra száradt. Szántódra érve egyre határozottabb eső nehezítette utunkat, fröcskölő autók, "nemszabadbelelépni"-pocsolyák. Andris előreszaladt Erzsóval megnézni a Szt. Kristóf-szobrot, akinek a legendáját még múlt héten láttuk a gyerekszínházban. Misi már a komp után beült az utánfutóba, legalább nem lett vizes.
   Kőröshegyen a templomban a plébános a "Boldogságok" részt olvasta fel, és beszélt is róla, aztán a kedves falusiak szervezésében hatalmas reggeli várt ránk szendvicsekkel, süteménnyel, teával. Amikor végre továbbindultunk, már nem esett úgy az eső, ébredeztek a népek, körülöttünk egyre több autó, a kertekből érdeklődő, mosolygó vagy csak meglepett arcú nénik-bácsik bukkantak elő. Volt egy nyolcvan év kötüli bácsi, aki öltönyben nyakkendőben állt kertjében, szemmel láthatóan miattunk öltözött így fel, teljesen meg volt hatva.
   Kerekiben újabb sütemény-áradat várt, pedig onnan már csak egy falu Pusztaszemes, ahol ebéddel és további süteményekkel vártak minket. Ráadásul még egy-két család is velünk tartott Andocsig.

   A nagyobbak a nap második felét már szinte végig a kisbuszban töltötték, így volt lehetőségünk kicsit részt venni az imákban, éneklésben, és nem utolsós sorban csöndben lehettünk a csöndes szakasz alatt.
     Sajnos Andocson mogorva plébános várt minket, akitől túl sok kedves szó nem származott, kár, hogy pont az úticélban vártak ilyen kedvetlenül. A templom viszont szép még mindig, Jancsi lelkesen szaladgált szoborról szoborra, próbálta őket lecsábítani a helyükről, deje ide, deje, deje kiáltásokkal biztatva őket (mint most engem, biztos nem találja a nyuszit).
  
    Andris meglepően jól bírta a napot a szűk három óra alvás után. A végére azért elfáradt, és a szokásosnál jobban nehezményezte, hogy a gyerekek nem voltak nyugton a lépcsőn elfogyasztott vacsora közben. Ideje volt hazaindulnunk, a kisbusz a kompig vitt vissza minket, és a többieket, akik nem tudtak ottaludni, és másnap visszazarándokolni. A kompra várva Misi elővette a végig magánál hordott két rendőrautóját, aztán az egyiket Erzsóra bízta, a másikra ő vigyázott nagyon, be ne essen a Balatonba! Persze az, amelyikre Erzsó ügyelt, juszt is beleesett. Szerencsére Misi nagylelkű hangulatában volt éppen, kifejtette, hogy még úgyis több ezer autója marad, de örülne, ha valamikor kapna egy ugyanolyat feketében. Erusót még napokig nyugtatgatta, hogy semmi baj, nem is hiányzik a rendőrautó. Azért abból, hogy hányszor felhozta a témát, úgy láttam, mégis...

   Tihanyban családtagok várták az érkezőket, egy kedves barátunk a kisbuszával minket is hazaszállított, ne kelljen még háromnegyed órát sétálnunk a parton. Kimerülten, de boldogan feküdtek le a gyerekek, és mi is, amint sikerült mindenkit elhelyezni a saját ágyában a saját alvós állatával.
  

A, B ... na jó, C

"Egyszer régen, nagyon régen,

zúgó erdő közelében,

három nyulak összegyűltek..."

   Az alvósállatok könnyen elbújnak, hiszen mindenhova viszik őket a kicsik. Akkor aztán kezdődik az állatot hangosan és egyre határozottabban követelő gyermek körül a keresés, volt már, hogy az egész Vidra-csapat a Macit kereste, vagy csak mi, de napokig, nem túl jó móka. Bár vicces, amikor pár órán át egy másféléves szemszögéből próbáljuk átkutatni a lakást, merre mehetett, onnan mit láthatott, mit érhetett el, hova fér be a jószág, mit gondolhatott ez a kölök...

   Jancsinak éppen ezért Andris kapásból két nyuszit vett, az "A"-nyulat, és a "B"-nyulat, őket váltogatjuk, ami nagyon praktikus, mert így akár naponta moshatom az ágyból asztalra, homokozóba, fürdőkádba, szájba, láb alá kerülő aktuális nyuszit, ott a másik. Ráadásul biztonságban is érhezhettük magunkat, a "B"-nyúl helye stabil, a szekrényben mindig ugyanott, legrosszabb esetben a teregetőállványon megtalálható, ha az "A" bújkálna. 

   A múlt héten, aznap, amikor a nagyszülők hazahozták Erzsót és Misit a Zlinszky-táborból, még mindkét nyuszi megvolt, az egyik Jancsinál, a másik törelmesen várta a mosást a szennyeshalmon, ami a többhetes mindenefelé utazás miatt elég tekintélyes méretűre nőtt. Jancsi egyszercsak mindkettővel a kezében jelent meg, amit nem szeretünk, tartunk tőle, hogy ha sokat van nála egyidejűleg a kettő, akkor követelni fogja, hogy mindkettő nála maradhasson, és akkor már nem biztonsági tartalék, hanem plussz odafigyelnivaló lesz a "B". Andris el is vette a fölösleges piszkosabbik nyulat, és visszatette a szennyesbe. vagy mégsem?

   A nap ment tovább, éjszaka megvolt a nyúl, a másikra nem is gondoltunk. Délután sétáltunk a parkban, játszottunk a kertben, a lakásban, az alvás után még biztosan megvolt, emlékeim szerint még a park után is, de aztán... aztán eltünt, és nem is került elő. És a másik sem, amiért magabiztosan nyúltunk a feltételezett helyére. Hiába borítottuk ki a szennyestartót háromszor, kutattuk át a lakást, az összes csukható dobozt, a wc-t (Jancsi néha oda is bedobja, ha valaki nyitva felejti az ajtót), a szemetest (amibe naponta bedob valami játékot, résen kell lenni), a lakást újra, a szennyest újra, nem jött elő egyik nyúl sem. Jancsi sírt, rimánkodott, próbálta kimondani, hogy nyuszi, kaparászott maga körül az ágyban, többször álomba sírta magát, de félálomban újra kereste maga körül, és újra sírva fakadt, hosszú este volt. Éjjel még kimentem az esőben a parkba, hátha megtalálom, de nem sikerült, sötét is volt, rejtő színűek ezek a nyulak, és meg is lepődtem volna, ha ott találom, mert a park felé úgy indultunk, hogy Jancsi egyik kezét én, a másikat Erzsó fogta, vagyis logikusan semelyikben sem volt nyúl. Nem lett meg. Az én szívem is szakadozott, Andris is mérges volt már, Jancsi lassan tartósabban elhallgatott, elaludtunk. Andris még megjegyezte, hogy akkor fogom megtalálni a nyulakat, amikor már megrendeltem a pótlást. 

   Másnap rengeteg keresés és némi sírás után (Jancsi sírt, én azért ennyire nem akadtam ki) meg is rendeltem a "C"-nyulat. Egye kánya, ha ettől kerülnek elő, én kifizetem, csak siessenek, mert még egy ilyen éjszakát nem akarok. A nagyobbaknak beígértem egy tábla csokit, ha megtalálják, ezt lealkudták egy kinder-tojásra, mert abban játék van, belementem, mert csoki viszont kevesebb van benne. Titokban reméltem, hogy igazándiból tudják, hol vannak, akár azt is el tudtam képzelni nagyon nehezn, hogy ők rejtették el, bár mindketten tudják, hogy ez mennyire fáj, és Misi olyan kedvesen ajánlott fel a maga kedvenc kutyusát Jancsinak a nyúltalan-nyugtalan éjszakán. 

  A piszkosabbik végül alőkerült. Kétségbeesésemben a legvalószínűtlenebb helyeket is átnéztem, azokat, amiket csak felnőtt ér el, még Erzsó ágyából dobva sem tehette oda gyerek a nyuszit. És ott volt, két társasjáték között a legmagasabb polcon. Andris emlékezett is, hogy abban a pillanatban a két nyuszit látva csak az volt a fejében, hogy az egyiket eltüntetni, lehet, hogy felfelé hajította...

   A nagyok közt gyász, hogy nincs Kinder-tojás, de ugye adok az én jutalmamból? Adtam. De még a másik nyusziért folyt a küzdelem.

   Pár nap múlva ázva-fázva, még koszosabban, de épen találtuk a küszöbünkön. Hol lehetett, ki hozta vissza, azóta sem tudjuk. Csak azon gondolkoztunk el Papival egy sms-váltásban, hogy akkor ők most Kaninchen, vagyis üregi nyulak, vagy Hasen, vagyis mezei nyulak. A gyártó szerint Hoppel Hasen, ami a magasra ugrást magyarázza is...

  A "C"-nyúl pedig ma érkezett. Ki sem bontjuk, ha többet nem vész el a két használatos egyszerre, akkor eredeti csomagolásában várhatja, hogy odaajándékozzuk majd egyszer a messzi jövendőben Jancsi menyasszonyának. Vagy neki magának.

"...Ezalatt a nyusziházban,

fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen,

összebújva békességben"
  (Zelk Zoltán)