2015. március 31., kedd

Megáll az idő

Teljesen normális péntek reggel, bemegyek dolgozni, megnyitom az e-mailjeimet, ma Roni viszi fel a gyerekeket az oviba, utána Jancsit a körzeti orvoshoz viszi, mert megint kicsit nehezen lélegzik. Írogatok, intézem a dolgaimat, csörög a telefon, Roni az.
-"Jancsit kórházba kell vinni, fullad, nem elég neki az itthoni inhalálószer. Gyere ki, indulunk Veszprémbe, te fogsz vele ottmaradni."
Kikapcsolom a gépet, szaladok haza, mire megérkeznek már hátizsákban vannak a cuccaim, Jancsi tényleg elég furcsán sír. Azt mondják, a hideg levegő jót tesz neki, hátihordozóba rakom, sétálunk a kikötőparkban, amíg Roni összerakja az ő cuccait.
Pattanunk az autóba, irány Veszprém, én az alvó Oszival várok a folyosón, amíg Jancsit megvizsgálják. Branült kap a kis kezébe, tényleg bent kell maradnia, minimum a hétvégére (hétvégén egyáltalán nem engednek haza senkit), egy szülő ott lehet, Roni szoptatja még Oszit, nyilván akkor én maradok. Elköszönnek, elmennek, mi ott maradunk, csend.
Egy kétágyas szobában mi leszünk a harmadik szülő-gyerek páros, gyors bemutatkozás, minimál kipakolás, nézzük az ablakból Jancsival, ahogy Roniék kiszaladnak a kórházból, próbálom Jancsinak magyarázni, hogy mi vár ránk. Még soha nem voltam szülésen kívül kórházban.
Pörögnek a fejemben a dolgaim, amiket pénteken el akartam intézni, cikkleadás, sajtóközlemény, pályázat - nincs gép, nincs internet, nem lehet haladni, dolgozni, megállt az idő.
Lényeg, hogy Jancsi jól legyen.
Jancsi jól van. A hatóanyagos inhalálószer szépen rendbeteszi a hörgőcskéit, gond nélkül kap levegőt, négy óránként kell inhalálni. Kézen fogom, sétálunk a folyosón, nézzük a falra festett állatokat, növényeket, Jancsi már a szokásos mosolygós formáját nyújtja, bátran odamegy a szomszéd ágyon tüdőgyulladásos kislány mamájához, kedveskedik neki. Roni röviden előkerül, egy nagy szatyor ennivalót hoz, de már megy is.
Ólomlábon múlnak a percek, az órák. Van egy nagy játszós szoba, óriási, majdnem tégla nagyságú fa építőkockákkal. Jancsi pillanatok alatt akkora tornyot rak belőle, mint ő maga, nagyon meg van elégedve. A kezét időnként hozza pusziért, ha a branült beüti valamibe. A háttérben valami bárgyú rajzfilm megy a tévében. Felemelem, nézegetünk ki az ablakon Veszprém háztetőire, lassan esteledik. Visszaviszem a szobába, pelenkázás, inhalálás, vissza a játszós szobába. Inkább csak üldögél az ölemben, lassan elalszik, vissza a szobába, lefektetem. Közben egy újabb szobatárs érkezik a mamájával együtt, így már nyolcan vagyunk.
Eltelik néhány óra, nővérváltás, újra inhalálni kell (elvileg négy óránként). Jancsi eleinte együttműködik, de aztán nem akarja, sír, kalimpál, kőkeményen fognom kell. Megizzadunk, elfáradunk, de amint már nem szorítom és lekerül róla a maszk, megint teljesen békés és mosolygós.

Beteszem a hálózsákjába, odaadom neki a nyusziját, elénekeljük az esti procedúrát úgy, ahogy otthon bármikor. Persze a szobában a négy gyerekből Jancsi az első, aki aludni megy. Nagyon kedvesen lefekszik aludni, de valahányszor megszólalok, felkel, ki akar mászni. Ha leteszem és én is fekszem, akkor ő is, nyitott szemmel, amíg el nem alszik.
Az ágy, a szoba a legszebb turistaházas emlékeimet idézi, de amúgy minden rendben van. Naplót írok, próbálok a magammal hozott távérzékelős könyvből olvasni, beszélgetünk a szobatársakkal. Éjjel Jancsit még kétszer kell ébreszteni, hogy inhaláljon, semmi kedve hozzá, küzdeni kell vele. Egyszer a nővér ébreszt és csak odaadja a készüléket, a másiknál már egy ideje hallom, hogy valaki, valahol sír, de csak nagysokára jövök rá, hogy ez Jancsi hangja a maszkban. Felkelek, segítek a nővérnek lefogni..
Reggel a szomszéd ágyon alvó kislány ébred előbb, Jancsi addig mosolyogva nézeget az ágyban, amíg én is fel nem kelek, akkor kikéredzkedik hozzám. Fölöltöztetem, enni kér, kap sajtot meg kiflit a zsákból, amit Roni hozott. Mire a nővérek behozzák a reggelit, már rég a játszós szobában vagyunk.
Az inhalálás is jobban megy már, az első tíz percet éneklés vagy mese mellett teljesen békén tölti, csak utána kezd tiltakozni. Odaadom a nyusziját, kicsit üldögél az ölemben, aztán maga fogja meg és rakja az arcára a maszkot, folytathatjuk, semmi sírás.
 Ebéd után megérkezik Roni Oszival. Oszi frissen van megetetve, két és fél óra sétaidőt kapok, addig Roni van bent Jancsival. Felkapom a hordozót és irány a város.

[majd mesélek még, most reggel háromnegyed öt van és épp leadtam egy cikket megint]


2015. március 24., kedd

Csak egy hétvége

   A legutóbbi hétvégénk már egészen úgy működött, mintha lassan beleszoknánk a négy gyerekes létbe. Szombat délelőtt Erzsónak szertorna edzése volt Veszprémben, hogy lássanak igazi szertorna-csarmokot, igazi szerekkel, szivacsgödörrel. Hármasban mentünk Oszival, áldva a kölcsönkapott autót. Rengeteg gyerek volt, mert egy füredi iskola csapatával érkeztünk együtt. Erzsó ügyes volt. A végén volt egy kis bánat, mert ők csak a kis korláot próbálhatták ki, a Radnótisok meg a nagyot is, ami alatt a szivacsgödör volt. Ráadásul a többi gyerek beállt a Radnótisok közé, és kipróbálta, amit Marcsi néni pont Erzsónál vett észre, neki nem engedte.
Hazafelé vettünk egy csodálatosan lila cipőt, az egyetlent a boltban, amit én is, Erzsó is el tudtunk képzelni. Legalább nem villog, nem Disney-figurás, és bőrből van, ha a színe olyan is, amilyen. Muszáj volt, a sportcipőjét kinőtte, a csizmájának meg levált a talpa.
Oszi szépen kibírta az egészet boltostul.



Mire hazaértünk, már várt minket az ebéd, Nagymama, Nagypapa és Mota jöttek el, és hoztak sóskalevest és sonkás tésztát mindenki örömére. Még Jancsi is evett levest, pedig nem szokott, ilyen intenzív színűt végképp nem.   
Ebéd után pihentünk egy keveset, a nagyobb gyerekek pedig a nagyszülőkkel a Külső-tóhoz mentek kirándulni. Ébredés után mi is csatlakoztunk, együtt felmentünk a Kiserdő-tetőre. Gyönyörű napsütés volt, a mandulafák már rózsaszínűek. A gyerekek sziklát másztak, az alacsonyabbakról le is ugráltak, Erzsó Andris feje magasságából is le mert ugrani.
 


  Vasárnap Udvariba mentünk misére Miska kérésére. Jó nap volt, békés délutánnal.

Ersó kicsit megfázott, így hétfőn nem ment oviba, de mára már jól volt, csak az orrát fújja.
Ma pedig kipakoltam a kamrát, újra is kellett rendszerezni már, és a hangyákat is így tudom kiírtani. Vagy egy kis időre távolabb tartani. A két kicsi fiúval nem is olyan egyszerű feladat, se pakolni nem hagytak, se a rovarírtót nem akartam a jelenlétükben használni...

Jancsi Oszkárt következetesen Kár-kárnak hívja, nagyon édes. Minden nyikkanásnál jelenti, "Káá-káá síí"!

2015. március 20., péntek

Erzsó és a hajladozás

Erzsó szertorna-versenyre készül, ezért most esténként tornázom vele itthon is. Már amikor nem felejtem el. Az eredmény gyönyörű, egy hét alatt ennyit fejlődött a terpeszben előrehajlása:



2015. március 18., szerda

Szakmáról, talán közérthetően

Megpróbáltam leírni magyarul, mindenki számára érthetően, hogy mit és miért dolgoztam az elmúlt három évben. A bejegyzésnek alapot adó cikk a bécsi munkámnak is egyfajta lezárása, nagyon örülök, hogy végre elkészült. Itt olvasható:
http://okologiablog.hu/node/320

Egy hónapos Oszi, és a többiek


Oszival ma voltunk egy hónapos vizsgálaton. A védőnőnk 55 cm-nek mérte, ami kettővel kevesebb, mint amit születésekor mondtak. Viszont hízott már egy csomót, növesztgeti a tokáját, most 4 és fél kg.
Íme:

o





Az orvosnál Jancsi is megkapta az utolsó korábban elmaradt oltását, hősiesen, egy hang nélkül tűrte. Még gyorsan megetettem Oszit, és szaladtunk Tücsökzenére. Ezúttal Oszi végig ébren volt, de szerencsére volt más is, aki szívesen fogta, így a legtöbb dalt, mondókát Jancsival játszhattuk végig. Ez a mondókázós heti egy óra még Jancsié, szeretném is, hogy egy darabig még az maradjon.
    Jancsi egyébként gyönyörűen viseli a kistestvért, simogatja, puszilgatja, hozza utána a kutyusát. Ha azt látja, hogy Oszi alszik a kezemben, akkor elmutogatja-magyarázza, hogy tegyem már le az ágyába! Ma meglátta a kis harisnyás lábát, és - gondolom, engem utánozva, csak jóval erősebben - beleharapott, amitől persze nagy sírás kerekedett, és Jancsi bűnbánó pofival adott vagy tíz puszit a kárvallott lábacskára.

    Misi nehezebben viseli a helyzetet, nem tudni, hogy igazából mi a baj, de nagyon sokat rosszkedvű. Ilyenkor csak morog, mérgeskedik, de ha megkérdezzóük, mi a baj, a válasz: "nem mondom meg"! Nekem az a sejtésem, hogy már a baba születése előtt nagyon megviselte Misit, hogy kivontam magam egyre több általában együtt eltöltött foglalatosságból, Andris átvette az óvodába vivést, majd a hazahozást is, a ásárlást, az esti rendrakást, a mesét, hogy pihenhessek. Most lassan hódítom vissza ezeket a területeket, ahogy bírom, ahogy erősödöm, és remélem, Miska szíve is egyre könnyebb lesz megint. Amúgy ő főleg annak tudja be, vagy azt mondja ki leginkább, hogy Bécsben akar lakni megint. Ezen jóízűeket vitatkoznak Erzsóval, aki viszont itthon maradna.

     Át is térek Erzsóra. Mostanában jobb neki az óvodában, és boldogan várja az iskolát. A héten két délelőttöt is az iskolában töltöttek, egyszer a csoport iskolatáska-mustrára ment az elsősökhöz, felpróbálgatták a táskákat, megnézték, mi kell bele, megismerkedtek az iskolában tanulható hangszerekkel. Ma délelőtt nyílt nap volt, én nem tudtam menni, de Erzsót rábíztuk egy csoporttárs mamájára, aki jó barátunk. A másodikos tanítónő lesz Erzsóék tanítója szeptembertől, megkérdezte Erzsót, hogy amit az elsősök tanultak, azt ugye ő már tudta - valami kisebb-nagyobb, nehezebb-könnyebb becslést tanultak. Erzsó öntudatosan felelte, hogy persze. És amit a másodikosok? Az ötös szorzótábla volt a tananyag, Erzsó kicsit búsan felelte, hogy igen, azt is.  No igen, senkinek nem lesz könnyű, hogy a tananyagban ennyivel előrébb tart, de talán ezt kevésbé lesz nehéz feldolgozni, mint ha túl korán, kicsiként, fáradlkonyan ment volna iskolába már az idei tanévben. Remélem...
  
  Még egy Oszi, külön Nagymaminak és Nagypapinak, nézzétek, milyen jól illik a kicsi gyerek a nagy fotelbe! Köszönjük! :)



2015. március 14., szombat

Segítőkkel könnyű

Már három hete itthon vagyunk Oszival, meg a másik három gyerekkel, zajlanak a hétköznapok. Az első héten még szabadságon voltam, hoztam-vittem a gyerekeket, mostam-takarítottam, úgy viselkedtem, mint egy anyuka, leszámítva a főzést, mert bizony minden napra komatálat kaptunk valakitől a faluban. A gyerekek is nagyon élvezték a finomabbnál finomabb ennivalókat. Oszi hízott, két nappal azután, hogy hazajöttünk, már három és fél kiló volt (most már majdnem négy és fél). Azért persze intenzív volt (minden tiszteletem az anyukáknak), pláne úgy, hogy közben azért napi egy-egy órákat dolgozgattam is, meg próbáltam cikkeket olvasni esténként, meg ilyesmi.
Szóval megváltás volt, mikor Papi szombat este megérkezett. Ez már egy bejáratott dolog, vissza lehet nézni a bécsi blogunkon, akkor is jött segíteni.
Többször megállapították pl. Ronival, hogy milyen jól megférnek egy konyhában (ilyet nekem Roni sosem mondott még :~), a gyerekek (különösen Jancsi) nagyon oda vannak érte, és Papi nem zavarja a szoptatást, nem akad ki, ha sír a gyerek, csak segít, segít, segít. Elbiciklizett velünk az űrhajókörhintás játszótérig (Misi a saját biciklijén ment, pedig az nem csak messze van, de fölfelé is), vigyázott a három nagyra este, amíg mi elmentünk vacsizni a szemtelenül csinos fiatal anyával és a kis újszülöttel, hozta-vitte a gyerekeket az oviba, meg vásárolt mindenféle finomságot. Gyönyörű idő volt a héten, a gyereknap keretében rózsákat meg retket meg ilyesmit ültettünk a veteményesben.

Végre megint elkezdhettem rendesen dolgozni.
Voltak fejlemények, a tavalyi pályázataim nem nyertek, viszont a cikkem átment a bírálaton, szóval tanakodhattam eleget. Pénteken Papi még előadást is tartott a kollégáimnak az intézetben, teljesen hivatalosan, törték is eleget a fejüket utána.

Szombaton elbúcsúztunk, kivittem a buszhoz, ránk hagyta a Daciát, amíg ki nem tavaszodik.
Vasárnap jött Réka és Zsiga, értük már autóval mentünk, Erzsót és Mist vittem, Jancsi otthon aludt. Hát Réka is nagyon kitett magáért, nemhiába főbarátnők Ronival. Néha ettől éjszakába nyúltak a beszélgetések, ami neki nem volt könnyű (Zsiga kb. annyiszor kelt éjszaka, mint Oszkár), és néha én is kókadoztam az intézetben a számítógép előtt.. De így már öt gyerek volt a háznál, Zsiga megismerkedett a mi rengeteg kisautónkkal, meg a sátor alakú utazúággyal, sőt egyszer fürdött is együtt a mi három nagyunkkal. Hatalmas homokozás meg biciklizés volt a parkban, én újrakezdtem a kötéltáncolást, amit még ősszel a hideg miatt hagytam abba, meg egyik este parkour-ozni is elszabadultam, új rekordot ugrottam távolságban a kikötőparkban, pedig már nagyon régen nem edzettem rendesen. Réka és Roni mindent rendberaktak, a lakás ragyogott, minden ruhácska a helyére került, és továbbra is válogatott finomságokat ettük, én pedig megint tudtam haladni a dolgozós dolgaimmal. Csütörtökön Papács és Mamács begurottak hozzánk és elvitték Rékáékat, pénteken már a nagybetűs élet kezdődött, ketten voltunk a négy gyerekre. És örömmel jelentjük, hogy működik, de azért ma is volt segítőnk.

Ja, még közben az egyik gyerekszobai szekrény vészesen dőlni kezdett péntek este. Aki járt nálunk, tudja, hogy ikeás polclábakba vannak belecsavarozva a fiókos meg polcos szekrények, és szemfüles olvasóink talán arra is emlékeznek, hogy ezeket nagyon betegen és dolgozósan, sietve raktuk össze tavaly februárban (egy másik segítővel). Bizony nem volt az rendesen rögzítve, mostanra szekrényeket a lábakkal összekötő elemek adták meg magukat, elég ijesztően nézett ki, ahogy a szekrény felső része kifelé dőlt a szoba felé.
Ma reggel tehát először kipakoltam, aztán szétcsavarozgattam nagy nehezen a meggörbült rögzítőket, így aztán az egész szekrényrendszer szétesett és előrefelé bedőlt a szobába (a szekrények csak hátul voltak összefogatva egymással, én meg elöl fogtam :~). Szóval össze kellett tákolni előlről, immár híven követve a használati utasítást, most már sokkal stabilabban néz ki. Közben Mamács is megérkezett, pudingot főzött a három nagy gyerekkel a konyhában, akik már nagyon nehezményezték, hogy sem a gyerekszobában, sem a nagyszobában nem szabad játszani (itt a szétszedett szekrény, ott meg a belőle kipakolt holmi foglalta a helyet).
Délután pedig Misi gyerekzsúrba volt hivatalos. Mamács tehát otthon maradt Jancsival és Erzsóval, mi pedig kidobtuk Misit a zsúrban, Ronival és Oszival pedig cukrászdába mentünk. Oszi szépen átaludta az egészet, mi kitalálhattuk, hogy mit hogyan rendezünk át a napirendünkben a négy gyerek mellett.
Szóval segítőkkel könnyű.