Sárba fulladt biciklitúra

    Gyönyörű napra ébredtünk szombaton! Szemerkélő eső, tavaszillat, a víz elmosta a szúnyogokat. Biciklitúrázásra persze a száraz idő jobb lenne, de legalább nem kapunk napszúrást. A csomagokat előző nap összepakoltam, csak fel kellett rakni a biciklikre. "Csak". Mert az is nehéz feladat ennyi gyerekkel, a rendes reggeli teendők mellett, amikor időben el kell indulni. Három bicikli, öt polifoam, négy oldalsó, egy felső és egy gyerek biciklitáska, hátizsákban, vászonzsákokban az étel - ezek az utánfutóba mennek majd. A sátor bírja a vizet, az esküvőre a szép ruha felülre kerüljön.
    Siófokra siettünk, Andris biológus évfolyamtársának volt az esküvője 11 órakor. Két lehetőségünk volt, vagy átkompozunk, és tekerünk Szántódtól Siófokig, vagy elég kicsit később indulni, és Balatonfüredről áthajózni, ez viszont drágább. Az összepakolás hosszú volt, az eső szakadt, gondoltuk, jobban járunk mégis a szárazabb megoldással, így Erzsó sem fárad el olyan hamar.
Gyerekek-felnőttek teljes esőfelszerelésbe: gumicsizma, kabát, esőnadrág. Indulás!

  Erzsó nagyon jól rátalált a táskákkal megpakolt biciklin az új egyensúlyra, jó tempóban haladtunk. 3/4 10-re be is értünk a füredi hajóállomásra, de a hajó sehol. A vízen sem láttuk. Bementem jegyet venni, és döbbenten tapasztaltam, hogy kis A5-ös plakátokon külön pünkösdi menetrend virít, mely szerint a tízes hajó fél tízkor elment. Mérges lettem, és elkeseredtem, mert annyira próbáltam jól megszervezni mindent, és arra nem gondoltam, hogy az interneten nyoma sincs egy ilyen változtatásnak. A hölgy a kasszánál elkerekedett szemekkel közölte, hogy már másfél hete kint a cetli a hajóállomáson, hogy lehet, hogy nem láttam?! A következő hajó 11:10-kor megy, délre ér át. Az esküvő 11-kor kezdődik, utána ebéd, de nem voltunk biztosak benne, hogy hol. Jó, azt rövid gondolkozás után eldöntöttük, hogy átmegyünk a következő hajóval, és megpróbálunk elérni valakit az évfolyamból, aki ott lehet, és el tudja mondani, hova menjünk. Addig pedig megnézzük a Vitorlázeumot, a frissen nyílt vitorlás múzeumot.
     A jegyvásárlás után a gyerekek mentőmellényt kaptak, Jancsinak a bokájáig ért. Az egyik irányban egy nagy légi felvétel volt a padlón a Balatonról, körben számok, a falon képernyők, ha valaki rááll egy számra, rövidfilm kezdődik az egyik képernyőn. A címek a papíron Erzsó kezében. De arra tömeg volt, mert egy osztály épp előttünk szabadult be a múzeumba. A másik irányban hajómakettek, csomók voltak kiállítva, aztán egy kis szobában ott várt a vihar-szimulátor! Kis gömb alakú, bársonyüléses fülke, körben az ablakon kinézve balatoni látkép villámlással, dörgéssel, a kabin rázkódott, hullámzott, Oszi békésen szopizott. Balatoni gyereknek mi egy ilyen álvihar, az igaziban tekertünk idáig!
     Az esküvővel kapcsolatban végül kénytelen-kelletlen magát a menyasszonyt hívtuk fel félórával a kezdés előtt, és megtudtuk, hogy a lakodalom hajón lesz, így pont jó helyre érkezünk, és időben ott is leszünk. Az esküvő üldögélős, csendben levős részéről így lekésünk, de az ebédről nem. És nagyon örült nekünk.

   Sikerült időben visszaérnünk a hajóhoz, fel is szálltunk, a sok csomagot és a bicikliket is felcipeltük. Útközben Erzsó és Misi bújócskáztak a székek alatt, Jancsi fel-le mászkált a lépcsőn.
A biciklitúra témája szerint végvári lovagok voltunk, Misi kapta a krónikás szerepét, a telefonomat diktafonként működtetve "jegyezte fel", mi történt. A hajón el is készült az első felvétel. 

    Kikötöttünk, már bent állt a Szigliget nevű hajó, készült a díszes teríték az asztalokra. Mire a bicikliket egymáshoz zártuk, meg is érkezett a násznép. Kedves, fesztelen ünnepség volt, a hajón mi is átöltöztünk vizes biciklistából elegánsba, Erzsó még a menyasszony kalapját is felpróbálta.

    A hajó négy körül kötött ki újra Siófokon, még előttünk állt aznap kb. 30 km bicikliút. Siófokon kicsit keveregtünk, mert építkeztek az úton, amin a bicikliút leágazását a Sió gátjára meg kellett volna találnunk. A bicikliút viszont szép volt, jobb állapotú, mint Tihanyban - nem nagy szó, mert itt borzasztó zötyögős, jól haladtunk. Mentek el mellettünk a falvak, az eső sem esett, később kicsit szemerkélt, akkor visszavettük a hajón szépen megszáradt kabátokat. Jól is tettük, mert egyszer csak elmúlt az út a lábunk alól. Eddig tartott a pénz, mondták később a helyiek. Az út nyomokban felfedezhető volt a térdig érő, vizes fűben. Erzsó fáradt, szinte csak állva lehetett tekerni, erő kellett hozzá. Fel-felborult, felsegítettem, nyafogott, ment tovább, megint feldőlt, alig bírta. 

    Végül kikeveredtünk végre valami halastavakhoz, onnantól "pocsolya-labirintus" volt ugyan, de aszfaltúton mehettünk tovább. Erzsó fáradt volt, a füves úton elkezdtem neki mesélni, ezt egészen az esti sátorverésig folytatnom kellett, a háta mögött tekerve, szinte kiabálós hangerővel. Sok kedves régi könyvélményemből összegyúrva, saját kútfőből kiegészítve alakult a történet, nagyon tetszett Erzsónak.
   Felsőnyékre beérve a temető sarkában találtunk egy szép zugot, ahol a sátrunkat felvertük. A temető régen sokkal nagyobb lehetett, a felhagyott részek nagyrészt sima füves területté váltak, a bokrok között néhol még álltak a régi kövek, keresztek. Muszáj volt már megállnunk, későre járt.
   

    Gyors sátorverés, biciklik összezárva, bent a polifoamok, hálózsákok kiterítve, jöhetett a vacsora. Még éppen beférünk a sátorba, de hatan azért már elég szűkös. Azért mindenki jól aludt, én néha visszapakoltam a gyerekeket a helyükre.

Este lett és reggel, a második nap.

    Lelkesen, mosolygósan indult a nap. Az eső sem esett, de felhős volt az ég, ideális a biciklizéshez. A gyerekek segítettek sátrat bontani, felfedezték a nyomós kutat, és azt, hogy nem működik. Aztán kicsit később visszaszaladtak a hírrel, ha ketten nyomják, akkor működik mégis, csak egyedül nem elég nehezek. Meg is töltöttük a palackokat friss vízzel, bekaptunk egy-egy műzliszeletet, és elindultunk. Reggelizni később akartunk, egy faluval odébb, Ozorán. A faluban meg is kérdeztük, hogy két út közül melyik van jobb állapotban, a gáton vezető, vagy kicsivel odébb, a földek közt vezető út? Egyik sem jó, mondták, menjünk inkább negyven km kerülővel Tamási felé! Na, azt nem, döntöttük el. A füveset már próbáltuk, menjünk most a földesen! Igaz, állítólag a traktor sem bír ott elmenni, mert benyúlnak a bokrok az útra, de a bicikli csak elfér... Ha meg nagyon rossz, majd visszafordulunk, vagy toljuk, tíz km-t úgy is túl lehet élni, gyorsabb, mint a negyven az aszfaltoson...
    Az út szép volt és vacak, a löszfalba vágva kis pincék sorakoztak, az aszfalt fogyott, aztán véget is ért. Pocsolyák, egyre lazább a föld, sáros az út, hiába, három napja esett már addigra. Kerülgettük egy darabig, aztán tolni kezdtük a biciklit. Nagyon nehéz volt, mert a kerekek felszedték a ragadós sarat, és fékeztek, Erzsóét is nekem kellett tolnom, aztán az út szélén hagytuk, és felváltva mentünk vissza érte. Jött egy emelkedő, talán vége a sárnak. Sok ideje jövünk, nem lehet már messze. Vagy elvétettünk egy elágazást? Közel, s távol semmi jele falunak, se egy villanyoszlop, se egy templomtorony a távolban. Az irányunk jó, szerencse, hogy Misi elhozta a kis iránytűjét.

    A sár egyre mélyebb, bennemarad a gyerekek csizmája. Erzsó fűszálakkal bigyózik ahelyett, hogy menne, Misi direkt belelép minden pocsolyába. Erzsó beleragad a sárba, kirángatom a csizmáit, aztán lapulevelekből teszek elé utat, hogy átjusson a füves-csalános útszélre, ahol mégis elsüllyedés nélkül is lehet közlekedni. Andris tolja a biciklit-utánfutót, megy vissza Erzsó biciklijéért, addig a kicsk sírnak az utánfutóban. Jaj, még a nap is kisütött, megfőnek ott bent, hol van már Andris, ezt nem lehet egy három hónapossal csinálni! Nem lehet már egyedül tolni a nagy szerelvényt, csak úgy megy, ha én hátulról tolom az utánfutót, Andris elől tolja a biciklit. Hopp, ez a pocsolya térdig ért, Jancsi lába úszik. A nagyok vonszolják magukat, botokat szednek fel, még mindig direkt belelépnek mindenbe! Hihetetlen, hogy nem érzik, most tényleg baj van! De nem, nem értik, hiába mondjuk, hiába kérjük, hogy most csak azzal foglalkozzanak, hogy mennek, de úgy, hogy ne kelljen miattuk megállnunk, mert szaladva még van esélyünk, de ha lassan megyünk, elsüllyedünk. Néhol még volt füves sáv a keréknyomok közt, néhol a szántóföldről is odamosta a sarat a nagy eső, ilyen mély sárral még nem volt dolgunk soha.
   Andris nem eszik, nem iszik, csak tol, cipel, dolgozik. Közben sápad már, aggódom, mikor esik össze nekem. Közel kell már lennünk, de nem látunk semmit.
   Andris előállt az ötlettel, hívjuk fel Papiékat, kérjünk segítséget, ha kijutunk innen, menjünk haza Ozoráról. Bár ha már kijutottunk, akár mehetünk is tovább. De Ozorán csak egyetlen étterem van, ha lekéssük az ebédidőt, a vasárnap és a másnapi Pünkösdhétfő miatt sehol nem kapunk élelmet, a vonatunkat lekéssük, hiába várnak minket Baján szeretettel és vacsorával. Gyerekekkel nem lehet két napig éhezni.
   Papi jön, de javasolja, hogy hívjuk fel a 112-t, hozzanak ki minket a tűzoltók! A gyerekeknek persze tetszik az ötlet, mi leginkább azt tudtuk elképzelni, hogy gyalog tudnának segíteni, egy terepjárónyom van ugyan az úton már az eső utánról, de nagyon csúszkált, az is látszik.
   Nem találnak minket. Andris magyarázza, hogy lehet a Googlemaps-en megkeresni ezt az utat. A telefonunkon nincs GPS, a szolgáltatónk pont az, amelyiknél nem lehet bemérni a telefonok helyét. Jó, megvan az út, de aznem járható, nem mernek kijönni. Aztán mégis, maradjunk, ahol vagyunk, jön a Niva. A gyerekek addig boldogan építették a sárembereket, Oszi aludt az árnyékban.

   Megérkeztek értünk. Egy km-t kellett volna még haladnunk, és kint lettünk volna. Gyerekek be a Nivába, én ölbe kaptam Oszit, és kimentünk Ozorára. Csúszkált a terepjáró, de nem ragadt bele a sárba. Szemből már érkezett az erdész a platós terepjáróval, hogy Andrist és a bicikliket is kihozza.

   A közeli játszótéren vártuk a felmentő sereget. Fáradtságukat mintha elfújták volna. Ha ennyit tudnak rohangálni, az úton miért cammogtak csigalassúsággal?!
Papi jött, bepakoltak mindent az autóba, ami befért, Andrist és Erzsót másfél biciklivel és némi élelemmel hátrahagytuk, értük Papi fordul még egyet.

   Hazaérve Czirmos nagymama levessel, palacsintával fogadott, lecsutakoltuk, és lefektettük a gyerekeket. Este 9 körül érkezett meg a második szállítmány, Erzsó olyan fáradt volt, hogy enni sem tudott.

   Terveztük, hogy egy pihenőnap után elindulunk másfelé, de megint esőt mondtak. Így maradtunk itthon sármentesíteni a bicikliket, csomagokat.
  
   Túl vakmerőek voltunk. Nem akartunk nagy utakon menni, hogy Erzsót ne kerülgessék autók, de ezek az utak meg túl kicsik voltak. Pedig milyen gyönyörű a Tolnai-dombság, milyen jó lehetett volna, ha nem pont most van felázva a föld! De így volt. A gyerekek ma megkapták a lovagi kardjaikat, igazából kitettek magukért az úton.

A kétéves, a tornász és a többiek

  Pénteken lett a mi Jancsink két éves. Nem volt túl lelkes az ötlettől, egész nap, ha szóba jött, hogy ma ő a születésnapos, vagy megkérdeztük, hány éves, tiltakozott. Főleg, amikor már nem mehetett be a konyhába. Vagy ki a gyerekszobából.
   Az ünneplésre meghívtuk Jancsi keresztszüleit is, persze gyerekestül, úgyhogy nagy tömegre számítottunk. Itt volt Mamácska is, a vendégek hatan érkeztek volna, és ők hozták volna a tortát. Sajnos egy betegség közbejött, így péntek délelőtt tudtam meg, hogy estére még egy tortát is el kell készítenem. Alig volt otthon ilyesmi, ráadásul a tojást is elfelejtette betenni a szatyromba a piacon a néni, hogy kifizettem-e, nem tudom. Maradt a babapiskótás megoldás, szerencsére épp ki akartam próbálni egy krémsajtot, amiből végül epres sajttorta készült.
   Az éneklés és a torta láttán már Jancsi is megértette, hogy most őt ünnepeljük. Boldogan fújta el a gyertyákat - kis segítséggel, mert még nem tud eléggé egy irányban fújni. Aztán bontogatta a csomagokat, egy rongybaba-kisfiú, egy kis autópálya-lejtő, és Mamácséktól egy gyerek-étkészlet került elő. Nagyon számon is tartja őket. Ma reggel úgy totyogott ki a hálózsákkal összekötözött lábaival, hogy a nyusziját, a rókáját és a babáját is szorongatta.

   Szombaton Erzsó szertorna-versenyére utaztunk, Mamácska vitt minket autóval. A Fradi tornacsarnokában tartották, meghívásos verseny volt, négy-öt egyesület tornászai mutatkoztak be. Erzsó a Balatonfüred egyes korcsoportú csapatában volt, heten indultak, talajon és gerendán. Erzsó nagyon izgult, egész úton alig szólalt meg, ami nem jellemző rá. Már korábban is nagyon sokat emlegette a versenyt, amire gyönyörűen készült. Talán emlékeztek a korábbi terpeszben előrehajlós képekre, mostanra tényleg le tud hasalni. Marcsi néni azzal bíztatta őket, hogy ha harmadikok lesznek, megdícséri őket, ha másodikok, akkor három gombócos fagyit kapnak, ha elsők, akkor tejszínhabot is. Erzsó el is döntötte, hogy elsők biztos nem lesznek, az ezüst úgyis szebb, sőt a legszebb a bronz. Így mindenki örülhet, az aranyérmesek annak, hogy győztek, az ezüstérmesek annak, hogy legyőzték a bronzérmeseket, a bronzérmesek pedig a legszebb színű éremnek. Arról szó sem volt, hogy ne lennének érmesek.
   Időben odaértünk, még egy kis játszóterezésre is volt idő. Aztán a lányok mentek átöltözni, melegíteni. Mi is elég hamar beültünk - Oszival a hasamon - az első sorba. Láttuk a készülő csapatokat, és bizony nem volt egyértelmű, hogy a mieink ügyesebbek-e.  A többiek gyakorlatai pörgősebbek, sokszor táncosabbak, látványosabbak voltak, viszont a legtöbb csapat előtt az edző is végigcsinálta a gyakorlatot, míg Marcsi néni csak tapssal segített. A pontozásról pedig fogalmunk sem volt.
   A gerenda a terem másik végén volt, kettesével mentek végig a kislányok, a gerenda feléig szép magasra emelgetett lábbal sétálva, a felétől magas lábujjhegyen, a végén szabályos leugrással. Erzsó ügyes volt, nem ingott meg, a leugrás az egész csapatnak ellépés nélkül sikerült. Itt pontozott a saját edzőjük, a csapatot az egyik anyuka vezette.
   A talajgyakorlatnál először el lehetett gyakorolni, a második gyakorlatot pontozták. Szerencsére, mert az első próbálkozásnál az egyik kislány kihagyott pár mozdulatot, Erzsó pedig pont rálátott, és hozzá igazodott, így ők ketten máshol tartottak, mint a többiek. A második próbálkozás viszont, az éles verseny, tökéletesen sikerült.
   A zsűri összeadogatta a pontokat, kitették a dobogót, felsorakoztak a csapatok. Először a kötött csapatok versenyét értékelték, a Balatonfüred szabad csapat volt. De ez senkinek nem volt tiszta, hogy mit jelent, együtt vannak-e az eredményhirdetésnél. Első a Fradi, második az UTE, harmadik a Fradi másik csapata. Erzsó már szomorodott, láttam a kis arcán a csalódottságot. De a szabad csapatok eredményhirdetésén kiderült, hogy ELSŐ A BALATONFÜRED CSAPATA! Erzsó volt a legkisebb, ő állt először a dobogóra, és kapta meg az aranyérmet! (Képek nagyrészt Czirmos Nagymamánál és a hivatalos fotósnál vannak, majd teszek fel abból is, ha megkapom)

 Volt nagy boldogság, az érmet Marcsi néni adta át puszi kíséretében.
Úgy volt, hogy volánbusszal megyünk hazafelé, de korábban is volt vége, meg fáradtak is voltunk, Mamácska végül úgy döntött, hogy lemondja az aznapi programját, és hazahoz minket. Ez hatalmas segítség volt. Itthon Andris azt tervezte, hogy menjünk ki a kikötőbe palacsintázni. Így is lett, utána még játszottak egy nagyot. Kicsit később lett vége a napnak, mint ahogy lenni szokott, de sebaj, annyi minden történt!

      Misi rögtön tervezgetni kezdte, hogy ő majd futóversenyen fog érmet, sőt kupát szerezni. Nem irígyelte Erzsó eredményét, de nagyon szeretett volna ő is valami ilyesmit elérni. Remélem, megtaláljuk majd azt is, amiben ő lesz jó, amiben ügyesebb tud lenni, mint Erzsó, akkor is, ha kisebb...
 
   Ma a gyönyörű napsütésben elbicikliztünk Udvariba misére. Adalbert atyát már megkértük, hogy majd ott keresztelje meg Oszit. Most örömmel látta, hogy ott vagyunk, és bemutatta a közösségnek a kis katekument, jó magasra felemelte, hogy mindenki lássa.

   Mise után Füredre mentünk megnézni az oldtimer autókat, amik a hétvégén voltak ott kiállítva. Egy kedves osztrák bácsi be is ültette a gyerekeket a csillogó-villogó autójába - amiről már fogalmam sincs, mi volt, de Andris biztos tudni fogja (Bugatti a húszas évek végéről). Nagyon szeretem az öreg autókat, de megjegyezni sajnos nem tudom őket.
   Ezután kavicsokat gyüjtögettek, ebédeltünk, és hazafelé megint játszótereztünk egy nagyot.
 Fáradtak is voltak, bár ágyba bújni ettől nem lett nagyobb kedvük. Ránk pedig még várt a mosogatás, mert a mosogatógépünk már megint elromlott, látszólag megint ugyanaz az alkatrész, ami már kétszer, fél éve és három hónapja is. Holnap jön a szerelő.  Csak, hogy egyszerűbb legyen az élet...

 

Mindeközben itthon

 Míg Andris az Eltén tartott tömbösített félévet, nekünk itthon folytak a hétköznapok. Voltam már egyedül a gyerekekkel, de ez mindig kihívás. Reggel mindenkinek fel kell öltöznie, Erzsó haja legyen rendben, reggelizzenek rendesen, közben maradjon jó hangulat. Végül induljunk el időben az óvodába az emeletes babakocsival, kétoldalt a két nagyobbacskával. Szerencsére végig gyönyörű idő volt, így mindenkinek nagyobb kedve volt elkezdeni a napot.
   A délelőttök a két kicsivel békések, sokat vagyunk kint. Kedden az intézetparkba mentünk homokozni, és Wettstein Andris jött velünk szembe, aki egy EKG-okosításon volt Tihanyban. Megörültünk neki, váratlan meglepetés volt. Délután már a nagyokkal együtt megint kimentünk, reméltem, hogy megint találkozunk. Meg is érkezett, és nagyot beszélgettünk, elaltatta a vállán Oszit, jó volt együtt.

   Szerdán és csütörtökön volt az óvodában a két anyák napi köszöntés. Illetve csak a nagycsoporté volt az oviban, négykor, amikorra máskor is menni szoktunk a gyerekekért. Nagyon vártam, Erzsó beharangozta, hogy nagy szerepet kapott, büszke volt nagyon. Indulás előtt Oszi három nap összegyűjtött adagját juttatta a pelenkájába, át is kellett öltöztetni tetőtől talpig. Ez pont elég volt arra, hogy bárhogy siettem, késve érjek az óvodába. Már az utolsó kanyarban tartottam, mikor telefonáltak, hogy jövök-e, mert csak rám várnak. Szaladtam, ahogy a lábam bírta, meredek az a hegy... Megvártak kedvesen, bevágtattam a két kisfiúval, Jancsi mögém ült egy kisszékre, Oszi az ölemben. Izzítottam a fényképezőgépet, de a használatban levő SD-kártyát Andris véletlenül magával vitte a laptoppal együtt, amit otthon találtam, az meg le volt zárva. Hogy miért, és hogyan, arra nem sikerült rájönnöm, itthon sem tudtam megnyitni, pedig tele van képekkel. Sebaj, a gépre is fért még pár kép. 

A gyerekek énekeltek, ketten verset mondtak, közben a csoport tévéjén megható pdf-eket vetítettek. Végül Erzsó kipenderült középre, háttal fordult a közönségnek a képernyő felé, a következő vetítés szövegét ő olvasta fel. Gyönyörűen, érzékenyen, meghatóan. Nekem is nagy élmény volt, de volt más szülő is, aki felhívott este, hogy mekkora hatással volt rá Erzsó felolvasása. A műsor végén csupa kisírt szemű édesanya mosolygott egymásra és persze a gyerekekre.

   A másnapi előadást a középsősök a hajóállomás kávézójában tartották, amit az egyik óvodás kislány családja vezet. Énekeltek, verset mondtak, aztán kávéztunk, beszélgettünk. Miska kicsit féltékenyen kérdezte, hogy az ő előadásukon is sírtam-e, de szerencsére igen, így őszintén válaszolhattam megelégedésére. Némi játszóterezés után a csoport visszaindult az oviba, Misi nagyon nem akart, de muszáj volt szegénykémnek. Gondolkoztam, hogy hazaviszem, de három gyerekkel felmenni Erzsóért nagyon sok lett volna.

Oszi meg aludt... Egyre többet mosolyog, békés, boldog baba. Már bőven hat kg fölött van két és fél hónapos korára. 

   A hétvégére Réka és Zsiga jöttek el, jó volt, mint mindig. :) Erzsó vasárnap is edzésre ment Veszprémbe, Teréz vitte, ezen a héten mindhárom edzésre ő fuvarozta nagyon kedvesen.

   A múlt hétvégén Balázs unokatestvérem esküvőjén voltunk, készült családi kép:

 
 
   

Parkour Budapest

Hurrá, végre megint nyár van! És ha nyár, akkor edzés, és ha edzés, akkor jönnek a bécsi parkourosok! Jönnek bizony, és mivel Budapest a helyszín, semmi szükség autóra, jöhetnek akárhányan, alhatnak akárhol, edzhetünk rengeteget és talán még bulizni is mehetünk.

Hát így kezdődött. Először azt gondoltam, leszünk hárman-négyen, majd alszunk a Svábhegyen, ilyen kevesen Mamáékat csak nem zavarjuk. Aztán egyre népszerűbb lett a dolog, elkértem Pátytól a Fecske utcai lakásukat, de amikor tízre bővült a létszám, az is kicsinek bizonyult, a Klauzál téren viszont befogadtak minket.
A héten hétfőn leadtam egy pályázatot, kedd reggen felutaztam Pestre előadást tartani az egyetemen, ebbe szerencsére belefért egy fél délután helyszínelgetés is, kiderült például, hogy a Gül Baba türbéje alatti rózsakert korántsem olyan alkalmas edzésre, mint ahogy azt a videók hirdetik.
Csütörtök este utaztam haza, pénteken mindketten elég fáradtak voltunk Ronival és rengeteg volt a feladat, bepakolás, vásárlás, húspácolás, munka, munka, munka.
Szombat hajnalban keltem, biciklire pattantam, a nagyhátizsákkal a hátamon egy komoly sprinttel elértem a 6:50-es vonatot, és igyekeztem aludni Budapestig. Mondanom sem kell, hogy nagyon izgultam. Vincéék Kuruclesi úti címét adtam meg nekik, mert autóval jöttek, kivéve egy leányzót, aki az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy jön. Őt felküldtem a várba, amíg vártuk a többieket Vincével.
Kb. egy óra késéssel meg is érkezett előbb az egyik autó, aztán a másik. Csodálták a házat, a kertet, leraktuk a hátizsákokat, indulás!

A Bécsi kapunál kezdtünk, a várban, előkerült Meike, aki vonattal jött, Leander és Michie tartották a bemelegítést, futottunk köröket, kimozgattuk kezünket-lábunkat, talicskáztunk, lekentük magunkat alaposan naptejjel.

Aztán fel a falra, ismerkedni kezdtünk a magyar parkour egyik legnépszerűbb helyszínével. Nem is olyan könnyű várfalra kapaszkodni, pont annyira domború a párkány, hogy ne lehessen jól megfogni. Meg persze magasabbak is a falak, mint amihez otthon, Bécsben szokva voltak-voltunk, szóval eleinte elég óvatosan ugráltunk, kerestük a határokat, aztán persze belejött a társaság, jöttek az izgalmasnál izgalmasabb figurák, de aztán mikor egy turistacsoport ellepte a kaput, akkor összeszedelődzködtünk és mentünk tovább, a régi Boldogasszony-templom romjához.

Elfelé menet találtunk még egy pénztárcát az egyik padon, úgyhogy elszaladtam rendőrt keresni (a kapitányság zárva szombaton, a Sándor-palota előtt találtam legközelebb), addig a többiek élvezték a jó kis terméskő falakat, kisebb-nagyobb távolságokat, meg a napfényt, az árnyékot, a vízcsapot és a társaságot.

Újabb váltás, a Hadtörténeti Múzeum előtt lerakott ágyúkat vettük célba. A csúszós bronzfelületeken a jól begyakorolt ugrások is elég technikásnak bizonyultak, azt is megnéztük, hogy átfér-e valaki az ágyúk alatt, volt mit gyakorolni. Szólt a zene a téren a kávézóból, készült egy csoportkép a Kapisztán-szobornál, aztán ahogy egyre több lett az üldögélés és egyre kevesebb a mozgás, elindultunk ebédelni.

A nemrég megnyitott Várkert Bazár egyik teraszát néztem ki erre a célra, ehhez át kellett sétálni a palota előtt, ahol valami fesztivál volt, gyorsan vettünk is lángost meg husis-zöldséges lepényt, aztán elfoglaltuk az Ágyúöntő udvar nekünk rendelt részét, és ettünk, ittunk, jól mulattunk. Michie és Peter hoztak Spanyolországból valami spéci kolbászt, Ella a teszkóban vett valami furcsa magyaros zöldséges kencét, körbe jártak a kiflik, zsömlék, a vizesüvegek, aztán lassan mindenki elaludt.

Az arra vetődő turisták ijedten fordultak ki az udvarról, ahol a tréningnadrágos, izzadt csapat heverészett a köveken, de nem is nyújtottuk túl hosszúra a sziesztát, megtöltöttünk a vizesüvegeket, és mutattam, hogy erre, fölfelé, a lépcsőn. Annyira sóhajtoztak, hogy végül szégyenszemre fellifteztünk az udvarról, úgy ballagtunk tovább a következő spot-ra, az Alagút tetején lévő parkba. Ez nem egy komoly hely, egy-két lépcső van benne, meg beton virágágyások, amiken ugrálni lehet, de árnyékos, szép a kilátás, így ebéd utánra pont megfelelt.

Innen pedig a várva várt városmajori parkour-parkba mentünk tovább, át az épülő Moszkva téren. Bizony, Bécsben még csak most folynak az előkészületek, hogy valahova kifejezetten parkour célra építsenek valamit, nálunk pedig a Városmajorban már tavalyelőtt óta áll egy ilyen mászókarendszer, azóta már jócskán meg is lazultak az illesztései. Külön hoztunk magunkkal imbuszkulcsot.
A parkourpark tele volt játszadozó háromévesekkel. Bécsben minden játszótéri edzésen újra és újra elmondjuk, hogy a játszótér a gyerekeké, vigyázzunk rájuk, hagyjuk őket játszani, itt mi vagyunk a vendégek. A Majorban fordított volt a helyzet, ha kellett, udvariasan elmagyaráztam a gyerekeknek vagy a szüleiknek, hogy ez bizony egy felnőtt játszótér, maradhatnak nyugodtan, de hagyjanak minket mozogni. A bonyolult gerendarendszeren mindenféle hintázós figurát próbálgattunk, az ügyesebbek majom módra lendültek egyik rúdról a másikra (amit a kicsik rögtön utánozni próbáltak), egyszóval tomboló sikert aratott a park a nagy tömeg dacára is.
A következő programpont a számháború volt. Ők még sosem hallottak ilyenről, nem is volt könnyű németül elmagyaráznom a szabályokat. Játszottunk egy-két próbakört a parkourpályán, aztán bővítettük a játékteret, belevettük a park fáinak, bokrainak egy jó részét, a magyar tábori vadászezredek emlékművét (fantasztikusan mászható domborműves kőfal és kiváló fedezéket adó szobrok), és így már dinamikusabb lett a dolog. Rohantunk, küzdöttünk, olykor birkóztunk is; cselesen nem azt a fát védtük, ahol a zászló volt, "áldozatokat" küldtünk előre, hogy eltereljük a figyelmet a nagy támadásról; a legszebb regnumi emlékeimet idézte a játék, mindez nem gyerekek, hanem sportos, jól ugró-mászó, ötletes felnőttek között, szóval kőkemény volt.

Ezzel tényleg az utolsó energiatartalékokat is kifacsartuk a társaságból, nem volt más hátra, mint hogy együnk is valamit, irány vissza Vincéékhez. A szép kuruclesi úti kertben pillanatok alatt tűz rakódott (volt, aki nem tudta, hogy nem csak faszénen lehet sütni :~), asztal terült, saláta készült, sörösdobozok szisszentek, lekerültek az edzőcipők, és sisteregtek a pácolt húsok a boronatárcsában.

Szép lassan ránk esteledett. Kipróbáltuk, hogy lehet-e tűzön csokis banánt sütni (lehet), milyen a namíbiai fűszerezésű marhasteak (nagyon finom, kicsit rágós), a mézes-mustáros pácba mártott és megsütött kifli (hmm!), minden elfogyott, elcsöndesedett a társaság. A terv az volt, hogy rendbe szedjük magunkat, és elmegyünk valami szórakozóhelyre, de mint kiderült, ők nem erre vágytak, edzeni akartak másnap is, viszont sajnos nem lehettem biztos benne, hogy a kulcs nyitni fogja-e a lakást, ahol aludni terveztünk, így nem maradhattunk akármeddig a tábortűz mellett, még pótkulcsszerzős időben el kellett indulni.

Így is éjfél lett, mire megköszöntük Vincének a vendéglátást, összeszedtük a csomagokat, és átvonultunk a Klauzálra. A metrót a peronon a földön körbe ülve vártuk, végigvonultunk a zajos Akácfa utcán (szerintem akkor ment el a bécsiek kedve végleg a bulizástól), és megérkeztünk. Én utoljára tíz éves korom körül aludtam a Klauzálon, Nagymamáéknál, és nagyon régóta nem is jártam ott. Érdekes egyveleg fogadott, Nagypapáék régi emlékei és a most ott lakó vidám egyetemista unokák díszei vegyültek, hamisítatlan Wohngemeinschaft-hangulat. Leterültek a matracok, előkerültek a hálózsákok, megmutattam, hogy működik a háború előtti időkből származó gázbojler, lassan egyre kevesebb lett az izzadt füstszagú melegítőnadrág és egyre több a jólfésült, álmos, pizsamás-hálózsákos fiú és lány.
Másnap reggel egész normális időben talpon volt a csapat, átballagtunk a legközelebbi pékségbe izomlázasan és farkaséhesen.

Kaptak sütit, kiflit, kávét, szendvicset, aztán visszamentünk a lakásba meleg ruhákért (minek?) és utána majdnem találomra elindultunk a Deák tér felé, hogy valami jó kis edzős helyet keressünk. Nekem több ötletem már nem volt, azt hittem, ilyenkor még nem leszünk ébren, de szerencsére a felújított Madách tér tökéletesnek bizonyult a betonfalak közé ágyazott gyepfoltjaival, kő ülőbútoraival, óriás virágládákban álló fákkal. Elég ímmel-ámmal kezdett mozogni a társaság, úgyhogy én vezettem a bemelegítést, hadd izzadjanak! Egy salsa-órán tanult nyújtó-melegítő mozdulatsorral kezdtünk, a vége pedig 30-20-10-5-3-2-1 fekvőtámasz volt, innentől a tegnapról maradt fáradtság el volt felejtve.

Kedvencem a nagy kőkockákból álló szökőkút volt, amin elegánsan át lehetett libbenni száraz lábbal, csak kézzel támasztva, másoknak a virágládák tetszettek inkább, vagy az Örkény Színház oszlopain ugráltak. Jöttek-mentek az emberek, kicsit néztek, de nem voltunk útban, ők sem zavartak minket - ez egy jól sikerült tér, máskor is jövünk ide.
Néhány óra után azért új helyre vágytak, megnéztünk egy játszóteret a Gödör túloldalán, de itt már a többség csak napozott, úgyhogy megkérdeztem, nem megyünk-e fürdeni? A Veli Bej-t néztem ki, de volt, aki szabadtéri helyre vágyott, így a Széchenyi felé indultunk, ami viszont még nekik is sokba kerül, így végül csak üldögéltünk a Vajdahunyad váránál és beszélgettünk.

A tóban nincs víz, ez azért sokat vont le az élményből, de jól esett tízóraizni a fák alatt, pihenni és sebeinket nyalogatni (nem volt túl sok seb). Átvonultunk a Liszt Ferenc térre ebédelni ( a 360 teraszon akartunk, de nem volt hely), boldogan pusztították a paprikás csirkét meg a mentás limonádét, nekik még ezek a helyek is milyen olcsók. Aggódva néztem az órát, nekem már a hazautat kellett terveznem, de végülis mindenki jóllakott, a bátrabbakkal a Moszkva téren még felsétáltunk az álló mozgólépcsőn, aztán elköszöntem a csapattól a villamosnál.

A Déli pályaudvaron még volt egy kis időm. Ültem a váróban a hatalmas ablak mögött, néztem a Várat, meg az autókat, a nagy sürgés-forgást a városban. Megint egyszer itt voltak a bécsi barátaim, és megint egyszer csodálkozva nézték azt a sok szépet meg izgalmasat, amihez hasonlót otthon nem találnak. Bizony szép ez a város, és bizony mi, magyarok, ha egy dologhoz tényleg értünk, az a vendéglátás.
Talán még nyár vége előtt eljönnek egyszer Tihanyba?