2015. június 25., csütörtök

Ami azóta...

   Nehezen kezdek újra írni. Nehezen lépek vissza a hétköznapokba. Pedig muszáj, mert vasárnap lesz Oszi keresztelője, és addigra el kell készülnöm mindennel. De még nem múlt el a lelki bénultságom, amivel a nagy megrázkódtatásokra reagálok, amikor nincs időm rendesen helyretenni a dolgokat a fejemben. Például sírni egy nagyot. Gyerekek, és lehetőleg Andris nélkül. Vagy vele, de akkor még több idő kell. Kellene.

   Múlt héten még nem volt semmi baj. Aztán hirtelen meghalt Mátyás, Andris közvetlen főnöke. Akit szeretett, akivel még mindig a legjobban lehetett beszélni az intézetben. Mi lesz most, ki lesz helyette, vagy ki veszi át a futó projektet, nem tudni. Még több bizonytalanság. Nagyon igyekeztem ott lenni Andrisnak, hogy elmondhasson mindent, ha van olyan, amin nem egyedül akar töprengeni, lehessen velem. És lehessen egyedül is, mert arra is szüksége van ilyenkor.

   Másnap, 18-án volt a születésnapom. Reggel Andris kiment a szobából, de nem sejtettem, hogy mire utána megyek, a terített asztal mellett pizsamában fognak pislogni az ébredező gyerekek, és már kezdődik is az ünneplés. Nagyon örültem neki! Kaptam egy tábori gázfőzőt hozzá illő lábosokkal, egy pöttyös ruhát, és egy igazi Sacher-tortát, az igazi Sacherből. Növelendő a honvágyamat, vagy mit, Bécs-vágyamat. Erről tudtam is, mert Andris csak az egyik intézeti portással beszélte meg, hogy ne árulja el nekem, a másik annak rendje és módja szerint a kezembe nyomta a csomagot.


   Mire a reggelit befejeztük, csörgött a telefon. Czirmos volt az. Apapi meghalt.
 Andris előző nap volt nála, akkor még semmi baja nem volt. Elaludt. Szép ez így. És mégis nagyon nehéz. Nem is tudok erről sokat írni. Nagyon szerettem, nagyon sokat kaptam tőle, a legelejétől kezdve.
    Már jóval több, mint tíz éve, hogy Andrissal és Bélával filozófia-órára jártunk hozzá. Amamival kicsit nehezen fogadtak be a családba, vagy legalábbis én így éreztem. De az, hogy így egy kicsit a tanítványa lehettem, sokat segített. Később, már Amami nélkül, amikor Apapi egyedül látogatott meg mnket Bécsben, sokatbeszélgettünk ezekről az időkről is, és Apapi elmesélte, hogy ők rögtön betájolták a családomat, melyik felmenőnk volt rokon, ki volt az ő társaságuk tagja, meg voltak elégedve Andris választásával. Csak Andrist féltették, hogy túl korán választott. Ez némileg jogos.
    Mesélt nekem arról is, ők hogyan nevelték a gyerekeiket. Sok korábbi görcsöt eloszlatott. Nem volt az annyira más, mint ahogy mi próbáljuk. Az elvárásaik sem, sokat tévedtünk, amikor azt hittük, fegyelmezettebb gyerekeket várnak.
    Jó volt vele Gyónon, Dabason, a Sváb-hegyen, hallgattuk a meséit, történeteit, próbáltunk mindent megjegyezni.
   Most persze sorban jönnek a gondolatok, mi mindent kellene ide is leírni, megjegyezni, továbbmesélni. Talán pont erre lenne szükségem, hogy mindent felemlegessek. De idő most sincs, Miska folyamatosan beszél hozzám, alig tudok figyelni tőle, válasz nélkül hagyni mégsem akarom.
    Sokat gondolunk Apapira, és várom, hogy valahogy felszabaduljanak az érzéseink, hogy meg tudjuk engedni magunknak, hogy a bénultságból kilépve tényleg gyászolni tudjuk. Talán a temetésen...

    Vasárnap lesz Oszi keresztelője, arra készülök sok-sok rendrakással, sütéssel-főzéssel, kis hímzéssel. Erzsó torna-táborban van, így Misi elég egyedül érzi magát, Jancsi csak félórákra tud vele úgy játszani, hogy az Misinek is szórakoztató legyen.
   Jancsi az elmúlt hónapokban fogyott, ezért kivizsgálást kezdtünk - lehet egy gyerek vékony, stagnálhat a súlya, de fogynia nem lenne szabad. Remélem, vagy beindul szépen a súlyszerzés, és a fogzásra foghatjuk az egészet, vagy kiderül valami könnyen kikezelhető ok...  Amúgy teljesen jól van, tanul beszélni, élénk, vidám, rendesen eszik és alszik, szóval nem tűnik "beteg gyereknek".
   Oszi egyre lelkesebben nézeget könyveket, fordul hátról hasra és vissza, megfogja és a szájába tömi a játékokat, ahogy kell.


 

2015. június 9., kedd

Képek az elmúlt napokról - ballagás, Dúdoló, strand

 Nagyon élvezzük a nyári napokat, a kicsik egész délelőtt kint vannak. Szerencsére az udvaron szinte egész nap van árnyékos hely, ahol játszani lehet.
 Erzsó elballagott az óvodából. Először végigjárták a csoportokat, a kiscsoport és a középső is adott valamit a tarisznyájukba. Miska gyönyörűen mondta a búcsúzós verset, az óvónéni nagyon megdícsérte érte, mert addig csak bohóckodva volt hajlandó mondani, de amikor igazán szépnek kellett lennie, szépen hangosan, érthetően adta elő, amivel a többieknek is sokat segített (együtt mondták). Aztán a nagycsoport kijött az udvarra, kerestek egy árnyékos foltot. Szép műsort adtak, mindenki mondott verset, ki magában, ki kettesével.

 A végén mindenki kapott egy lufit, amit egyszerre elengedtek, gyönyörűen repültek! Nem volt szél, nagyon sokáig lehetett látni a lufi-csapatot, egészen együtt maradtak. 
 Erzsó és Csizmazia Kató, az egyik legjobb barátnő:
 Utána az egész családdal elmentünk népdalt énekelni, itt éppen a "Ki segít nekünk a sövényt befonni" kezdetű dalt énekeljük, azért vagyunk összefonva.
 Oszi megtanulta megfogni a játékokat, sőt át is fordul értük hasról hátra és hátról hasra is. Fárasztó a sok játék, a végén általában álomba merül.


 Vasárnap pedig Udvariba bicikliztünk misére, hazafelé Örvényesen strandoltunk. Nagyon élvezte mindenki. Oszinak vittük a kis sátrát, amiben aludni tudott, vagy két órát aludt is, pár percenként ellenőriztük. Aztán sátrastul átvittük a partra, nézelődött, amíg mi fürödtünk. Erzsó pár tempót már úszik karúszó nélkül, levegőt venni nem tud még jól, de örömmel próbálgatja.
   A starndon rendeltünk magunknak ebédet, aminek a felét kaptuk csak meg, mert elfogyott a palacsinta tészta, de állították, hogy hamarosan lesz új. Ezzek hitegettek még vagy három órát. Végül visszaadták a pénzünket, de éhesen mentünk haza, a gyerekek nagyon meg voltak rökönyödve. A büfé nem volt felkészülve a tömegre. Hazafelé a tihanyi kikötőben ettünk vacsorát, aztán nagyon gyorsan letettünk mindenkit aludni.  


Ma este szerettem volna eljutni tornázni, Andris el is vállalta a fektetést. Jancsi viszont elkaphatott valami vírust, vagy rosszat evett -  ami sokkal jobb lenne, mert az nem fertőző - így most ruha-és ágynemű cserélgetéssel, gyerek-nyugtatgatással töltöm az estét. Szegény kis Jancsi pedig megadóan nézte, ahogy a többiek vacsoráztak, csak néha próbálkozott, hogy "kéje szésze kóbákajika", de a kolbászkarikától sajnos még távol kell tartanunk. Most a víz sem marad meg benne. Hősiesen, szinte sírás nélkül tűri a rosszulléteket. remélem, hamar meggyógyul.

2015. június 1., hétfő

Futóverseny!

Már régen befészkelte magát a fejembe az ötlet, talán még Bécsben, hogy igazán részt kéne venni valamelyik Balaton körüli futóversenyen egy intézeti csapattal. Egy közös kocsmázáson fel is vetettem a dolgot a kollégáknak, és úgy tűnik, többen fellelkesültek, mert valamikor október körül be is neveztünk, és múlt szombaton el is jött a rajt időpontja.
Hát mit mondjak, nem voltam lelkes. Tíz fős csapat, a felének a nevét sem tudom, mert valami másik ökológiás intézetből halásztuk össze őket, vagy volt kollégák ex-testvérei, vagy ilyesmi, jaj. Meg is voltam csúnyán fázva, még a biciklitúráról, ki akar így futni? Pláne háromszor tíz kilométert, se nem sok, se nem kevés, jaj.
Így jött el a szombat reggel, fél nyolc. Az intézetparkba beszéltünk meg találkozót a csapattal, oda jön a mikrobusz, nem visznek ki mindenkit a rajthoz, csak a csapatnak azt a felét, aki az első szakaszokat futja.
Kazettás magnó van a buszban, állapítottam meg.

Aztán aludtam még egy kicsit, Roni, a profi futófeleség lágytojást csinált reggelire, meg meggyes sütit útközbenre, én levettem a futós dobozt a szekrény tetejéről (a futós cuccaimat rég száműztem a fiókból, luxus egy olyan fiók, amit sosem nyitok ki), előpakoltam három garnitúra futós ruhát a három szakaszomra.
Mire minden együtt volt, meg még talán játszottam is egy kört a gyerekekkel, egészen kezdett futós kedvem lenni. Mire kiálltunk a második autóval, már talán lelkes is voltam. Mesélték, hogy már fél órával jobbak vagyunk a tervezett időnkél.
És akkor kitett a második autó Aszófőn a váltóponton, és még két és fél órám volt addig, hogy odaérjen a váltótársam. Huh.
Tűzött a nap, alig volt árnyék, nem ismertem senkit, de már volt tolongás, mindenütt parkoló autók, egyenmezben feszítő csapatok, kacagó fiatalok, nagyszájú futós bácsik. Szinte minden futó kezén, lábán valahol ez a színes ragasztószalag, ami állítólag jót tesz, szinte minden futó karján kis tokban okostelefon, szinte minden futón idióta aprómintás sztreccsruhák, sapka nélküli napellenző, elvont napszemüveg, vagy ilyesmi. Megállapítottam, hogy ez már nem az én világom, mi annak idején egyszínű sztreccs cuccban futottunk, leukoplaszton kívül más ragasztót nem ismertünk, és csak az vitte magával a telefonját, aki a világ végére futott.
Találtam egy árnyékos foltot, leheveredtem, aludtam, kivéve, amikor motorosok húztak el mellettem. Kisétáltam az Aszófői vasútállomásra, hogy kicsit egyedül legyek. Visszasétáltam a váltópontra, kicsit talán már többen voltak. Találtam egy tízes csomag papírzsepit, telefújtam, ittam egy pohár izoitalt, szép aprólékosan elkezdtem melegíteni, kb. egy órával a tervezett váltóidő előtt.
Fél óra múlva megjelent a váltótársam, Ildi (árvaszúnyogos-szitakötős kolléganő, most épp gyesen), átadta a chip-et, már futottam is.
Aszófő, Pécsely, Vászoly.
Nemrég itt bicikliztem egy ritka szabad délutánon a kedvenc lila versenybiciklimmel. Itt túráztunk a harminc éves szülinapomon. Igen, itt futottam a 2009-es Balaton Ultrán, Nagy Attilával párban. Itt vezettem a buli kedvéért egy kedves cimborám Audi S4-es kombiját.
Valamikor könnyelműen négy perces kilométeridőket ígértem a csapatnak. Akkor még azt reméltem, edzeni fogok előtte. Meg azt is, hogy nem leszek megfázva. Belégzés csak szájon, kilégzés megy orron át, de csak akkor, ha három lépésre szívom be, és egyre fújom ki (2-2 a normális).
Közben telik az idő, szépen érem utol az embereket, és megyek el előttük. Tűz a nap, nagy a forróság, sokan az út bal oldalán futnak, ott van árnyék. Én nem. Számolom százanként a lépéseket, mint annak idején a szóló Balaton Szuperem legrosszabb pillanataiban.
Pécsely, frissítőpont, féltáv! Fél pohár víz a fejre, és pontosan 3 korty izo a torkomba, se több, se kevesebb. Meg sem állok.
Futok át a falun, Árpád-kori templom, barokk kőhíd, ismerem én ezeket az első katonai felmérésről. Megyek el az emberek mellett. Hajrá, hajrá, súgom, lehelem, kiáltom, kinek-kinek ahogy a lélegzetemből futja. Megyek el az emberek mellett. Csinos lányok, idősebb hölgyek, szikár urak, kopasz izompacsirták futnak. Megyek el az emberek mellett. Ők is futnak, de én négy perces kilométereket ígértem, és meg is tudom csinálni, vagy majdnem.
Pécsely után kis lejtő, széles, nagy kanyar (itt elfut mellettem valaki, először és utoljára a versenyben), elhagyok egy harminc fős bolyt, innentől emelkedő, szerpentin, sokan gyalogolnak. Megyek el az emberek mellett. Tudom, az emelkedő után már nincs egy kilométer a falu, futok, küzdök, itt már nem fogom vissza magam. Már látszik a falu, már látszik a tábla, már látszik a váltóhely! Megyek el az emberek mellett. Itt a váltótársam, reggel a megbeszélésen már találkoztunk, egyébként most látom életemben először.
Csip le, azonnal két nagy pohár izoital, és részletes nyújtás, ahogy parkour után. Negyvenöt perc tíz kilométeren, nem is rossz.
Beszállunk az autóba, megyünk a következő váltóhelyre, a csapat vált, én nyújtok, meg lezuhanyzom egy kulacs vízzel. A következő váltóhelyen csak kitesszük a következő embert, később akarunk visszamenni a kolléganőért, aki majd oda befut. Inkább kiszállok, legyen, aki várja Vivit, a titkárnőnket. Nagy a forgatag, csakhamar jön Vivi, fut, ahogy a lába bírja, átadja a csipet Lehelnek, Lehel indul  (kétméteres langaléta, amúgy pályázati asszisztens). Vivi alig kap levegőt, melege van, lefekszik, nem iszik, alig válaszol eleinte, csak piheg szegény. Aztán nyújtunk, iszik ő is valamit, egyre jobban összeszedi magát, mire megérkezik értünk a másik autó, már mosolyog. Váltunk Köveskálon, váltunk Badacsonyörsön, a Varga pincészetben. Itt elfut mellettem egy régi balaton szuperes cimborám, ő persze egyéniben, kérdezi, mikor jövök legközelebb. Talán jövőre, felelem, igyekszem nem elsírni magam. Jaj.
Találkozunk a rivális csapatunk, a másik partnerintézet embereivel. Pár perccel mögöttünk vannak, izgulunk, nehogy elcsípjenek.
Badacsonytördemicen megint én jövök majd, óriási a dugó a váltóhelyen, a ruháim a másik autóban maradtak. Szerencsére a váltótárs előtt megérkezik a hátizsákom, gyorsan magamra kapom a második száraz garnitúra ruhát. Jaj, már itt van az ellenfél embere is, várja a váltást, de mi erősebbek vagyunk, Ágit messziről látom érkezni (ő idegtudós, és ismer baba korom óta), váltunk, elfutok.
Emelkedő, kerüljük a szigligeti hegyet, aztán át a hosszú lapályon Ederics felé. Megyek el az emberek mellett. Meg kell, hogy legyenek a négy perces kilométerek, ott kell hagynunk a másik csapatot! Itt futottam a Balaton szuper második napi befutóit, fel a Szigligeti várba. Itt kapott el a hóvihar valamelyik évben, pár kilométerrel a cél előtt. Itt dolgotunk a nádasban sokat, még doktorandusz koromban, Ágival. Itt az edericsi vasúti átjáró, ehhez illesztettem annak idején a fekete-fehér légifotókat. A benzinkút, az afrika múzeum, a Fekete Kastély. Lekaszált lucernás, rajta kis repülőgép lekötve, Vivi mesélte, hogy az ő papája repül azzal a géppel. A becehegyi golfpálya, itt várt Roni a mandulafasor tetején az első balaton szuperemen, lobogott a kismamaszoknyája, talán Erzsót várta annak idején. Itt fog lemenni az út a partra, aztán megint fel a váltóhelyig? Nem, új bicikiút van, nem megyünk le és föl. Megyek el az emberek mellett. Az már a váltóhely? Igen. Nagy levegő, hajráznék, de nem nagyon tudok, eddig is nagyon jöttem. Roni egyik gimis barátnőjével találkozom a váltóhelyen, ők is itt futnak.Váltunk, a társam elszalad, két nagy pohár víz (más nincs), megyünk a parkoló felé, nyújtok, lemosakszom, átöltözöm. A többiek mondják, hogy nagyon jó az időnk, majdnem egy órával a tervezett időn belül vagyunk.
Innen már csak a mikrobusz van, nincs két autó, hamar kialakul a futós csapatautók jellemző (szagú) rendetlensége.
Esteledik. Újabb váltás. Keszthelyen egy pihent emberünk, Sanyi fog váltani, aki reggel futott, aztán Tihanyban pihent, és busszal jött ki a váltóhelyre. Na ő az, akivel Tihanyban mindig találkozom, amikor biciklizem, mert ő mindig kint van és fut. Mindig. Sötét van, nem tudjuk, merre fut, csak a fejlámpákat látjuk az országút mellett, a bicikliúton. Berényben van a következő váltás, sietünk az autóval.
Óvatosan berakok egy kazettát, Roxy Rádió Club Sandwich 1999-ből, még Jankó másolta valakitől. Nagy mosolyok, kiderül, hogy mindenki ismeri, sokan kívülről tudják azokat a régi számokat.
Váltás.
Váltás.
Váltás. Balatonboglár. Sötét van, kiállok a sarokra lesni a váltótársat, kiabálok, tapsolok, bíztatom az elfutó embereket. Idővel valaki kikiabál egy ház ablakán, hogy hagyjam már abba. Éjjel fél egy van.
Váltás. Balatonlelle
A következő megint én vagyok, a Szemesi kikötőtől Földvárig. Ez az utolsó szakaszom aznap. Az utolsó tiszta ruháim. Kicsit hűvösebb van, térdig érő sztreccsnadrágot veszek, de jaj! a táskámban tartogatott alsógatya nem stimmel. Ez bizony Ronié, véletlenül került az én cuccaim közé. Marad a nem futós időkre tartogatott gatya, irány a rajt.
Jön a váltótárs, nagyjából be vagyok melegítve, hajrá!
Ez már az utolsó szakasz, kilenc és fél kilométer, itt már semmit sem kell sajnálni, mindent be lehet dobni. El a szemesi állomás előtt, itt szoktunk fagyizni. El a bagolyvári kápolna előtt, itt szoktunk nyáron misére menni, meg itt üldögéltünk Ronival egyszer egy nyári buli után hajnalig. Minden méterét ismerem az útnak, erre járok dolgozni, amikor nyáron Szemesen vagyunk. Éjjel kettő óra van, de máskor is jártam már erre, Földvár és Szemes között tekerve, verseny előtt, edzés után, ilyesmi. Megyek el az emberek mellett, már csak lehelni tudom, hogy hajrá. Megyek el az emberek mellett. Hosszú, egyenes utca, befelé Szárszóra. Futok, ahogy csak bírok, ezek biztos, hogy négypercesek. Nem kell már figyelnem a levegőre, nem kell figyelnem a vízre, a frissítőpontnál két és fél kortyot iszom és futok tovább. Szárzó központja, kertmozi, állomás. Itt futottunk Ronival, amikor az esküvői meghívónkat vittük át Szemesről Földvárra, itt szoktunk tekerni a gyerekekkel! Innen már lehet hajrázni, láttam a verseny térképén, hogy Földvár innenső szélén van a váltóhely. Jaj, de hosszú a szárszói állomás! Vissza kell egy leheletnyit venni a tempóból, de már nem lehet messze a váltóhely. Sötét van, de elöl, messze, valami világít, autók parkolnak, emberek jönnek-mennek. Sprintelek, hajrázom, megérkezem a váltóhelyre, lenyomom a stoppert, harmincnyolc perc. Váltótárs sehol. Keresem. Kiabálok. Járkálok. Végre valaki azt javasolja, hogy mondassam be. A hangszóró szól: "-A csiborpatkolók emberét várják a váltóhelyen!!!"
Megjelenik András, a váltótársam (halk szavú, szemüveges srác, Ildi öccse, szívjóságból ugrott be a csapatba). Elfut, mintha a szemét vették volna ki. Huh.
Be a buszba, irány a következő váltóhely. András nagyon hamar ott van, nagyon nagyot futott.
Váltás.
Váltás. Kata, Ildi, Vivi kifutják a lelküket is.
Váltás. Sanyi fut egy óriásit.
Váltás. Lehel és András is kifutják a lelküket.
Az utolsó váltóhelyen vagyunk, három kilométer még a cél, kb fél óránk van a váltásig. Lassan világosodik. Van itt egy függőágy. Van még egy kis meggyes süti. De ki fussa az utolsó szakaszt? Én nem, nincs több száraz ruhám, különben is meg vagyok fázva. András vállalja, felöltözik, melegít, elmegy WC-re.
Még nem kerül elő, amikor befut  a csapattársunk, kéne váltani. Már épp ott tartok, hogy elindulok inkább én, amikor András kipattan a fülkéből, felrántja a csipet, és rohan, rohan. Be a buszba, utána!
A cél előtt egy fél kilométerrel kiszállunk, várjuk, hátha együtt futhatunk be. Jönnek az emberek sorban, András nincs köztük. Aztán megjelenik, de valami hihetetlen tempót fut. A célegyenesig elmegy még két ember mellett, és egyre gyorsul. Az utolsó kétszáz méteren ritmust vált, úszik a levegőben, elmararad mögötte mindenki, én sem érem utol. A felhők visszatartják az esőt, a nap megáll az égen, a Balaton lassított felvételben hullámzik, az aszfalt lángol, a fák ágai recsegnek-ropognak, András befut a célba . Ilyen hajrát még nem láttam, tizenöt év futás alatt.




Ülünk a sátorban. Szakad az eső. A rivális csapat még nem ért be. Legyúratunk, nagyon jól esik. Beér a rivális csapat, kézfogások, fényképezkedés. Hazagurulunk csöndesen a busszal, mindenki alszik, csak Vivi lesz nagyon veszekedős, ivott valami koffeines izoitalt szegény :~)

Hazaérek. Roni akkor lép ki a fürdőszobából, reggel nyolc van, a gyerekek pizsamában. Aludjak nyugodtan, ők reggeliznek, misére mennek, aztán gyereknap van a kikötőparkban, majd csatlakozzak, ha akarok.
Alszom.

(a hivatalos célfotón balról jobbra Kata, Sanyi, én, Lehel, András, Ildi, Vivi, András)