Biciklitúra egyedül

Kaptam Ronitól egy hétvégét. Erzsó és Mis még csak félig voltak otthon, szombaton érkeztek délután. Reggel még elszaladtam Jancsinak a patikába orvosságért, meg a boltba legszükségesebbekért, aztán pakoltam. Két biciklitáska, sátor szétszedve, hálózsák, gázfőző, pulóver, esőkabát, szerszámok. Déltájban még ettem valami ennivalót, hogy Roni ne mondhassa, hogy éhgyomorra indulok, aztán tekertem a kompig.

Innen gondolom a kedves olvasóknak is egyértelmű, hogy mi volt az úticélom: végig akartam tekerni a sárba fulladt biciklitúránk útvonalát, ha mást nem, egyedül.
Szóval kitett a komp, szépen áttekertem Zamárdin, ahol javában zajlott a Balaton Sound. Nálam feltűnően fiatalabb fiúk, lányok kavarogtak a bicikliúton, kaptam egy csomó bíztató integetést. Siófokon már rutinosan fordultam rá a Sió partján a bicikliútra, utánfutó és gyerekek nélkül, két biciklitáskával, a saját tempómban. Enyém volt a világ egy hétvégére: amit be tudok járni ebben a két napban, az az enyém!

A Sió-part egy másik világ, olyan, mintha semmi köze nem lenne a Balatonhoz. Lusta horgászok, a csatornára néző panelházak, nádas, gólyák, kócsagok uralják, sokkal jobban emlékeztet a Dráva vagy a Körös partjára. Turisták sehol, falusi gyerekek a szüleikkel merítőhálókkal snecikre vadásznak a duzzasztómű zúgójában, aztán végleg elhagyja az ember a várost, kinyílik a látóhatár. Csendesen ropog a lánc, beleállok a klipszekbe, repül a bicikli.
Siójutnál a híd alatt elágazik a bicikliút, vagy fel a faluba, vagy végig a gáton amerre Erzsóval és Ronival jöttünk. Térképészkedem egy kicsit a perzselő napsütésben, aztán nem a gátat választom, nincs időm a magas fűre. A faluban egy lélek sincs az utcán, rövid úton elintézem, délnek fordulok, tekerek a dombokon át Ádánd felé. A táj szélfújta jellege így egyedül suhanva még egyértelműbb: a dombok északnyugati oldala meredek, a délkeleti hosszan elhúzódik, a hátakon szelíden gömbölyödő hosszanti barázdák, ilyet vízfolyás nem csinál. Égető meleg van.
Ádánd határában, egy tanya kapujában három meggyfa áll. Alattuk a földön gyűlik a meggy, ezeket bizony nem szedi le senki emberfia. Elcsábulok, odakanyarodom, lefektetem a bringát, tömöm magamba a meggyet. Olyan, mint az osztrák biciklitúráinkon, amikor szőlőlével frissítettünk a Heurigerekben: édes, savanyú, helyrerakja a vércukromat és az ionháztartásomat egyszerre. Ettetek már olyan meggyet, ami már kicsit rá van aszalódva a magjára, és érintésre az ember kezébe hullik?
Marad még meggy a fán bőven. Kulacstartóm nincs, a két másfél literes üveg a biciklitáskákban gyöngyözik, nem veszem őket elő, tekerek tovább.
Ádánd túlsó szélén, a temetőben fehér kő-obeliszk, cirill betűs orosz emlékmű. A szépség a dologban, hogy a vörös csillagon kívül hármas pravoszláv kereszt is áll a tetején, nyilván utólag tették rá, vajon a falusiak, vagy az oroszok?
Ki a faluból egy egynyomos aszfaltúton a földek között, jobbról-balról dolgoznak a kombájnok, dőlnek a rendek, száll a pelyva. Egy elágazásnál kedvesen útbaigazít egy néni, innen már nemsokára Pélpusztán vagyok. Nagyon helyes. Megtalálom az utat, amin Erzsóékkal feljöttünk a Sió egyre inkább járhatatlan gátjáról; akkor pocsolyalabirintus volt, most csak a kátyúk közötti keskeny aszfaltcsíkokon cikkcakkozom. Pélpusztán eltekerek az óriási marhaistálló mellett, kedvesen integet rám a traktoros fickó. Nyomóskút nincs, van viszont hosszú déli lejtő, és erre már jártunk, tudom az utat Ozoráig.

Szabadhídvégen a főtéren csapot találok, megállok. Egy álomszép Csepzon gördül el mellettem, lassítok, nem hiszek a szememnek. Három tizenévesforma cigány srác ül benne, büszkén integetnek, a platón persze fémhulladék. Nem múzeum, munkaeszköz. Kigurulok a Sió hídjához, elvileg régen a Mezőkomárom és Szabadhídvég közötti szűkületig tartott a Balaton, ezt a múltkor nem néztem meg, hát most látom. Tényleg van szűkület.
Újra tovább dél felé, fel a dombra, le a dombról, Felsőnyék felé. Kiállok a nyeregből, feszülnek a klipszek. Itt Erzsó egy hosszú nap estéjén zokszó nélkül feltekert?
Felsőnyéken bekanyarodom a temető mellé, ahol táboroztunk, hátha ott vár rám az elveszett babahordozó. Nem ott vár, a nyomóskút viszont még megvan. Hiányoznak a gyerekek.
Na, Sió-gát vagy az a bizonyos földút? Mikor is esett utoljára? Szerdán?

Rákanyarodom a földútra, a faluból kifelé a löszhátban jobbra-balra pincék sorakoznak. Összehajlanak a fák az út fölött, végre egy kis árnyék.

Az út olyan, mint a beton. Száraz, csak kicsit porzik, itt még alig bakhátas. Eltekerek a házcsoport mellett, be a kukoricások és gyönyörű rétek közé. Héják keringenek, gyurgyalagok cikáznak, sehol egy felhő, sehol egy pocsolya. Pontosan megvan, hogy a múltkor hol kezdtük tolni a bicikliket, innentől ismerősként köszöntök minden mélyedést és bukkanót, de nem kell leszállni, legfeljebb itt-ott sávot váltani a bakháton keresztül.

Földút, de itt még Erzsó is simán eljönne, legfeljebb ő is kapna néhány karcolást meg csaláncsípést a behajló ágaktól. Az út kiszélesedik, fehér murva, aztán betonlapok, aztán aszfalt, és jönnek Ozora első házai. Túl vagyok az Észak-Nyugati Átjárón!
Ozorán a templom előtt négylovas hintó áll, nagy lakodalom lesz szemlátomást.

Áttekerek a bolt előtti játszótérre, beülök az árnyékba, előveszem a rozskenyeret, sajtot, eszem, pihenek. Ugyanazok a gyerekek vannak a mászókán, akik a múltkor is. Aztán jön egy rózsaszín és fehér virágokkal díszített Volga, majd utána a hintó, tíz koszorúslány, hat-nyolc pár felnőtt rózsaszín estélyiben vagy ingben, majd utánuk az egész násznép, végül a zenekar.

Eltelik egy perc, aztán kikanyarodik egy nagy szürke merci, a letekert ablakokból harsog, hogy "Há' hivátalos vágyok odá jénis"; Ozorán tudnak ünnepelni.

Végigurulok az immár csendes főutcán, innentől ismeretlen terepen vagyok, erre már nem jártunk. A Sió-híd alatt van egy zúgó, két gólya és egy gém uzsonnázik benne.

Mintha a Balaton nem is létezne, csak a gát, az iszapos víz, meg a dombok. Tekerek tovább Simontornya felé, de nem sokáig, mert egy út menti pince előtt barackokat adnak el. Megállok, veszek annyit, amennyit együltő helyemben meg tudok enni a diófa alatt a lócán, elbeszélgetek a bácsival meg a nénivel.
Simontornyáról Lázár Ervin azt írja, hogy az ő szemében régen nagyváros volt a mozival, a várral, a barátok templomával meg a bőrgyárral. Mozit nem látok, a vár viszont nagyon szép állapotban van, szemlátomást EU-pénzből még a látogatók kényeztetésére is jutott.

A kolostor épülete megvan a templom mellett, vele szemben a patikán büszke márványtábla hirdeti, hogy itt élt az első magyar entomológus, akinek köszönhetően Simontornya az ország egyik legjobban kutatott területe rovartanilag. A bőrgyár a Sió mellett elhúzódik, amíg a szem ellát, a falán büszke mozaik hirdeti, hogy 1790-tól 1980-ig 190 évet sikerült itt végigdolgozni. Egy sarokkal odébb a tulajdonos család kastélya (ma már szálloda), a gyár területén belül viszont már az utólag beköltözött raktárak, garázsok, autószerelők is kipusztultak, csak a szél fütyül ki-be a csarnokok ablakain.
Tekerek tovább, Felsőrácegrespuszta a következő célpont, lassan megnyúlnak az árnyékok, csillapodik a meleg.

Lázár Ervin egykori otthonának, Alsórácegrespusztának a helyén még áll az egykori Nagyszederfa. Hogy neki ez mit jelentett, az itt linkelt történetben olvashatjátok; én még érettségi előtt valamilyen nekibuzdulásból kikerestem a telefonkönyvből és meglátogattam az öregurat, egy évvel halála előtt. Mesélt nekem Rácegrespusztáról, ahol a mesék igazabbak voltak a valóságnál, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol ő felnőtt és végigélte a háborút meg az ötvenes éveket, és amit aztán lebontottak.
Tanultuk növényökológiából, hogy a vadrózsák, mirabolanszilvák, naspolya- és diófák jelzik még évtizedek múlva is a felhagyott tanyahelyeket, semmi kétség, a következő elágazásnál megtalálom Rácpácegrest, és az út végén a Nagyszederfát. Az ágak szinte sátrat alkotnak, a törzs vastagabb, mint a biciklim, ülök az árnyékban, hátamat a fának vetve. Naplót írok. Itt vagyok.

Felkelek, felkapaszkodom a biciklire, már érzem a lábamat rendesen. Sárszentlőrincen megint lepakolok egy meggyfát, innentől aztán kis falvak jönnek. Úzd szinte csak egy kanyar az úton, aminek valaki egy rövid nevet adott, Kölesd egy félutcás falu a másik oldálán a Sióval (a Petőfi-méhes már zárva van, akármi is az), Borjádon a régi malom már múzeum, egy udvaron a disznóól mellett egy kerti medencében lármás gyerekek pancsolnak. Lassan estébe fordul a délután, megnyúlnak az árnyékok, a Sión sincsenek már zúgók, csak tükör víz.

Borjádon úgy emlékszem, a Sió jobb partján vezet egy földút Medinára, ahol át lehet kelni. Elindulok, a földút egyre emelkedik a szőlőhegy felé. Löszmélyúttá válik, kis présházak között visz egyre följebb, aztán kiér egy mezőre. Megkerülöm a sorompót, óvakodom a lejtős mezőn át egy tanya felé, ahonnan egyáltalán nem bíztató kutyaugatás hallatszik. Egy kutyát látok, az meg van kötve. Roni felhív, elmeséli a napját, amikor leteszem a telefont, már három-négy kutya szalad felém. Nagyon meredeken emelkedik az út, a bicikli persze leggyorsabb fokozatban van, elrántom a sorompó mellett, a kutyák eddig jönnek és nem tovább. Visszaereszkedem a Sió-partra, áttekerek a hídon. A gáton kis tábla fogad, itt vezet a "Zöldút" túraútvonal Medinára. Tökéletes.
Finomkavicsos földút, gondosan kaszált gátoldal, szénabálák, igazi esti levezető szakasz vár rám. Még egyszer utoljára beletekerek rendesen, hátha meglesz a száz kilométer egy napra. Medina a Sió túlpartján van, az innensőn csak egy vizitúrabázissá alakított régi gátőrház áll, meg egy juhkarám. A nap eltűnik a dombok mögött, de még világos van. Tekerek a gátkoronán, jobbra-balra kaszált gyep, tökéletes táborhely bárhol, tehát mehetek, amíg jónak látom. Negyed tíz körül véget ér a kaszált szakasz, itt teszem le a biciklit.

Egy rántással lekerül a két biciklitáska, előveszem Roni új gázfőzőjét, összerakom, begyújtok. Roni összekészített nekem egy kis üvegben olajat, egy kis zacsi sót, meg tésztát. Amíg a víz melegszik, felállítom a sátrat, mire behurcolkodom, megfő a tészta. Evőeszköz nincs nálam, ráöntöm az Uncle Ben's csípős-édes-savanyút és egy villáskulccsal meg egy sátorcövekkel evőpálcika módjára eszem meg. Mindenki tudja, hogy pálcikával tésztát enni lehetetlen, de nagyon ízlik.

A külső sátor ajtaja nyitva, a belső is csak szúnyogháló, néznek rám a csillagok, vége a napnak.

Hajnalban többször is felébredek, de háromnegyed ötkor végleg kint van a szememből az álom. Negyed hatkor már megreggeliztem, eltöröltem a lábost, lebontottam és elpakoltam a sátrat, útra készen állok.

Enyém a földút a gáton, tekerhetek bátran, legfeljebb az őzek ugatnak rám újra és újra csúnyán, amikor megzavarom a reggelijüket. A mentett oldalon a régi holtágak mélyedéseiben áll a köd, a nap még alacsonyan áll, a gátnak árnyéka van, de a Sió már csillog. A zöld út táblája egy földútra irányít a kukoricáson át. Egy dombtetőn találok egy kis Szent József-kápolnát, alig látszik ki a kukoricából.

Sióagárd nagyon rendes kis falu, szegénységnek nyoma sincs, szépen rendben van tartva a templom, az iskola, a főtéren az emlékművek. A kútnál vizet töltök, átkelek még egyszer utoljára a Sió hídján, irány a Leányvár, a Szekszárdi-dombság legészakibb csücske, a régi pincefalu.

Követem a táblákat, feltekerek a zötyögős úton, jobbra-balra tényleg szép kis pincék, présházak állnak. A hímzésmúzeum zárva még, a pincék nagy része üres, de az egyik előtt egy öreg bácsi kotorászik, festi a kerítést. Beszélgetünk egy picit, aztán feltekerek a domb tetejére. A vízmű kerítésén átmászva gyönyörű kilátás van a Sió-Sárvíz völgyre észak felé.

Legurulok a dombról, visszaállok a gátra. Itt már nem olyan jó az út, zötyögni kell a fűcsomókon, talán érdemesebb lett volna egy darabon a Szekszárdi országúton menni, bár a forgalom erősödik. Átkelek az országút, majd az autópálya hídja alatt, előttem messze már a Gemenci-erdő fái látszanak. Az egyik zökkenőnél furcsán viselkedik a csomagtartóm, meg kell állnom. Kiesett az a két csavar, ami a támvillához rögzíti a csomagtartót, az egész lóg hátrafelé, csak a sátorrudak madzagja tartja, amit a nyeregcsőhöz rögzítettem. Első gondolatom, hogy be kell tolnom Szekszárdra, és irány haza.
Aztán a biciklitáskák pántjait megcsomózom a nyeregcső körül, így előrefelé lötyög, de nem esik már hátra. Egy fokozatot azért felkapcsolok, kicsit óvatosabban veszem a zökkenőket, nem is baj, hiszen azért a tegnapi kilométereket is érzem a lábamban. Átmegyek egy vadvédelmi kerítésen, innentől hivatalosan is Gemencen vagyok. Balra ártéri erdő, nyárfák, égerek, füzek vegyesen; jobbra selyemkóró, kerítés és kukoricaföldek. Szemlátomást nem gondoltak arra, hogy a gát oldalát is kaszálni kell majd, túl közel húzták fel a kerítést. Szembejön egy csorda, a gulyás előzékenyen letereli nekem a marhákat a gát tetejéről.

Fél kilencre Keselyűsön vagyok, a Gemenci kisvasút végállomásánál, tulajdonképpen ez volt a túra úticélja. Egy óra múlva indul az első kisvonat, addig előveszem a kenyeret, megreggelizem, Roni közben SMS-ben kinézi nekem a menetrendet hazafelé Sárbogárd és Cece felé. Van időm délután kettőig, kisvonatozhatok. Gemencről tudni kell, hogy a régi nagy ártéri erdőknek ezt az utolsó maradványát igazából csak kenuból vagy a kisvonatról lehet megnézni, nincsen benne úthálózat, illetve ami van, az csak a külvilágot köti össze a vadász- és erdészházakkal. Szóval nekem most vagy kisvasúttal, vagy sehogy.
Kis dízelmozdony tolja be az első szerelvényt, feltornázom a biciklit, kipöfögünk a Duna-partra, megint van egy órám, megint reggelizem, a vasutasok is. A mozdony vezetőülése alól kikandikál a láncfűrész nyele, gondolom, bármikor jól jöhet.

Óriási tölgyfák állnak itt a parton, ragyog a nap, kezd meleg lenni. Kiköt egy szerb zászlós motorcsónak, elhúz egy pár ladik, elsétálok a régi érseki vadászházig, aztán nagy sípolással beáll a kis gőzös.

Felhurcolkodom, letelepszem, ezen a szerelvényen már konkrétan tömeg van. Nyüzsögnek a gyerekek, száll a gőz meg a kályhaillat (fahasábokkal fűtik a mozdonyt), zötyögünk kanyarról kanyarral. Az út vége felé van egy vadaspark, itt a vaddisznók már messziről jönnek a mozdony szuszogására, a mozdonyvezető meg a fűtő pedig nagy karaj kenyereket dobálnak nekik.
Megérkezünk Pörbölyre, kiszállok, átgurulok a rendes vasútállomásra, kiveszem a vizesflakont, megérkeztem.

Innentől a túrának vége, már csak haza kell érnem valahogy. "Pusztametró" típusú orosz vonat jön, de van hely a bringának, hűvösen lehel rám a légkondi, alig ülök le, már alszom is.
Sárbogárdon szállok ki, vasárnap délután van. Ki tudja, milyen megfontolásból, de az Aldi nyitva van, veszek pár péksüteményt, félálomban betolom a parkolóban, aztán irány kelet, a 64-es út felé. A város határán kívül, a Sárvíz völgyének a közepén egy kis buckán elsődleges háromszögelési pont tornya áll (tudjátok, olyan, mint a Csóványoson), sajnos zárva az ajtó. Már nem nagyon gondolok semmire, csak tekerek. Mezőszilas, Dég, Lajoskomárom, Mezőkomárom, és újra a Sió völgyében vagyok.
A kompra várva még bedobok egy fagyit, esti mesére pont hazaérek.

Most, hogy nem bizonyult lehetetlennek a Balatontól eltekerni Gemencig, le merem írni, hogy melegen ajánlom ezt az útvonalat mindenkinek. Az országnak ezt a csücskét Somogy, Tolna és Fejér megye között még nem igazán fedezték fel a turisták, még nem arról szól az élet, hogy a falvak mit mutatnak magukról. A helyiek észrevesznek, köszönnek, nem néznek keresztül a bringásokon úgy, mint a Balaton körül. Az út nem meredek, az egy földút kivételével (Felsőnyék és Ozora között) jól járható biciklivel, egy masszívabb trekkingbicikli is végigmegy (országútival azért nem próbálnám meg). Sátorhely van bőven a Sió-gát körül meg az erdőfoltokban, réteken, persze épített szállás nem sok van (hacsak pl. az Apponyi Kiskastélyt és társait nem számítjuk), a nyomóskutak még működnek a legtöbb helyen. Szóval ha valakinek elege van a Balaton körüli nyári nyüzsgésből, tekerjen le Gemencre, nem fogja megbánni.