2015. július 31., péntek

Montpellier, első nap

A nagyhátizsákomba a két posztercső mellé kb. semmi sem fért.
Roni kikísért a buszmegállóba a szemerkélő esőben.
A busz késett egy csomót, már elkezdtem autóstoppolni, mert attól féltem, hogy lemaradok egészen.
A vonaton tömeg volt, de aludtam.
A taxi egy vagyonba került, de legalább odaértem.
A reptéren nem találtam meg a wifit, de most már tudom, hogy miért.
A repülőn fantasztikusan finom szendvicset adtak.

Párizsban volt három órám átszállni. A közepén jött egy váratlan e-mail: nyert egy pályázatom. No, nem a bécsi, hanem egy másik. Mindenesetre most pályázatot egy darabig nem kell írnom, és gondolkozhatok a jövőn, álmodhatok terveket, és örülhetek, hogy hét sikertelen pályázat után most végre egy összejött. Az éjszaka közepén érkeztem Montpellier-be, nagy nemzetközi természetvédelmi biológus konferencia lesz egész héten, előtte pedig két napon át lézerszkennelés képzést tartunk ökológusoknak.
Békésen megreggeliztem, dolgozgattam kicsit a szobában, próbáltam irodalmat összeszedni az anyagaimhoz. Aztán kisétáltam kicsit a városba, ha már a szobát ki kellett pakolnom. Montpellier olyan, minta egy Rejtő-regényből lépett volna ki az egész (leszámítva a világ garantáltan legcsúnyább konferenciaközpontját (Bécs fellélegezhet, ez csúnyább)), meleg van, pálmafák vannak, ezeréves kőfalak között rengeteg különböző nemzetiségű ember rohangál, minden második boltban hippi ruhákat meg füvet kapni, és a legkisebb büfében is nagyon finom ennivalót adnak.

Ebédre össze akartunk futni Shaun-nal, a Dél-Afrikai sráccal, akivel az egészet szervezem. Megbeszéltük, hogy találkozunk a szállodában, de kiderült, hogy három egyforma nevű szálloda van Montpellier-ben egymástól néhány száz méterre, és mi azt hittük, hogy csak kettő. Leültünk az udvaron, előrántottuk a laptopokat, és gyorsan átrendeztük az egész időbeosztást, meg kiderült, hogy újra kell írnom az egyik scriptet, meg ilyesmi. Aztán Shaun elment, én pedig átvillamosoztam a kollégiumba, ahol lakni fogok. Ez a szobám:

Ja, és ha valaki azt hitte volna, hogy Magyarországnál senki nem veszi komolyabban az első világháborús emlékműveket, az nézze meg ezt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése