Munkáról közérthetően II.

Montpellier búcsúzik

A záróelőadást egy olyan prof tartotta, aki még Gerald Durell-el kezdett dolgozni Mauritiuson, és most már egész sok fajt megmentettek. Egy-egy kis szigetről kiirtották a kecskéket meg a nyulakat (hazavitt néhányat Angliába, hogy jobban kiismerje őket), aztán megnézték, hogy nő vissza a növényzet, de nem volt az igazi, úgyhogy elkezdtek növényeket csíráztatni és ültetni. Két év múlva ültettek 1500 növényt a szigeten, a harmadik évre mind elpusztult. Akkor elkezdték előlről, és öntözgették meg a széltől is óvták a kis ébenfákat meg nárduszokat. De így sem volt az igazi, a sziget elkezdett beerdősödni, pedig régen nem volt erdős. Rájött, hogy hiányoznak az óriásteknősök. Igen ám, de azok száz évvel ezelőtt teljesen kipusztultak.
Végül egy teljesen másik szigetről hoztak (a réginél azért jóval kisebb) óriásteknősöket, és így már nagyjából helyreállt az élet a szigeten: egyre több lett a madár, kipusztultnak hitt gyíkfajok újra elszaporodtak, meg ilyesmi.
Előadás vége, kérdések. Az utolsó kérdésnél kintről bevonult az előadóterembe (amely egyben a Montpellier-i Operaház) egy brazil dob- és fúvószenekar nagy dobolással, énekléssel és csörömpöléssel. Levonultak a színpadra, óriási lármát csaptak, megénekeltették a közönséget. Egy bőgatyás, sok copfos fekete srác úgy beénekelte a termet, hogy csak úgy néztünk. Indulhatott a záróbuli.
A záróbuli a városon kívül volt, gyakorlatilag egy réten. Bádog asztalok, kihajtós székek, egy nagy teherautóban főztek, cirkuszi sátrak alatt lehetett szőnyegeken heverészni, borozni, beszélgetni. Akkor látszott igazán, hogy milyen sokan vagyunk, jóval ezer fölött lehetett a létszám, csak ezt napközben elnyelte a konferenciaközpont, meg a város.
A dobzenekar oda is velünk jött, meg volt egy másik ilyen cigány-világzene-jazz együttes, azok egész magyarosan hangzottak néha, meg volt egy francia rockzenekar.

Szóval nagyon jó volt. Kicsit rétegtábor, kicsit EGU, kicsit tüntetés, kicsit Hidrobiológus napok.
Kettőkor száll fel a gépem, még benézek kicsit a városba.
Kezdődik a nyár.

Ezalatt itthon

  Amikor Andris elment, kettesben maradtunk Oszival. A napot az ő ritmusában töltöttem, tényleg aludtam, amikor ő, na jó, nem ettem, amikor ő, mert akkor valahogy mindig pont szoptattam, de így is nagy pihenés volt. Este Andris írt nekem, hogy nyert egy pályázata, nem a bécsi, azt szeptemberre várjuk. Még mindig drukkolunk a bécsi pályázatnak, de így már biztos helyünk van, ha az nem sikerül. De hosszasan töprengtünk rajta, hogy mit szeretnénk igazából, mivel lennénk boldogabbak?
    Az üzenetváltogatós beszélgetés kicsit elhúzódott, lekéstem az esti orgonakoncert első 10-15 percét. Mert Oszival rögtön bevállaltunk egy szép koncertet, amiről annyit tudtam, hogy mi az orgonista neve, és hogy Kata barátném a végén négykezes-négylábas orgonadarabot fog játszani vele. Nagyon szép volt, érdemes volt elmenni rá! Oszi is jól bírta.

    Másnap kezdődtek az itthoni, Andris nélküli hétköznapok. Mivel előző héten, amikor csak hárman voltunk, a háztartást jól elhanyagoltam, ideje volt nekilátni. Jól is tettem, mert délután hazaértek a gyerekek. Én valamiért azt hittem, csak vasárnap este érkeznek, voltak még terveim, de nem sikerülhet minden, és nem is baj, nagyon vártam őket, nagyon jó volt végre együtt lenni velük. Mindhárom "nagyot" boldogan, mosolygósan kaptam vissza, jól érezték magukat a Zlinszky-héten.

   Másnap így a négy gyerekkel mentünk misére. Mivel Oszi kiszámíthatatlanul gőgicsél, a kiskápolnába szaladtunk - már fölfelé esett az eső, úgyhogy esőkabátokba izzadtan érkeztünk. A gyerekek felettébb jók voltak, a kilátásba helyezett jégkrém még egy kicsit segített az önuralmuknak. Egy gyerekekkel tömött kápolnában, ahol rajtuk kívül mindenki játszik, igazán szép volt tőlük a csendben, figyelve üldögélés. A legszebb az volt, amikor kiskeresztért (én meg áldozni) álltunk sorba, Misi fogta Jancsi kezét, Erzsó vitte Oszit, én pedig nem is tudom, mióta először, teljesen egyedül, és odafigyelve áldozhattam.

   Hétfőn a nagy esemény az volt, hogy Erzsóval ketten lecipeltünk egy komódot a padlásról. Oszit már szinte sosem a pelenkázón pelenkázzuk, ezért megszabadítjuk tőle a nagyszobát, de az alsó polcán laktak eddig Oszi ruhái.  Most a komódba bekerültek Jancsi ruhái - így legalább hozzájuk is fér, válogathat reggelente. Ezzel az utolsó szabad fal melletti centimétereket is kihasználtuk a gyerekszobában.
   A komód nagyon nehéz volt, én általában el szoktam bírni az ekkora bútorokat, de ehhez kevés voltam. Ezért szaladtam Erzsóért, aki nagyon-nagyon erős. Az volt a módszerünk, hogy én elcipeltem a padláslépcső széléig a szekrénykét, alatta állva csúsztatni kezdtem, s amikor a lépcsőfok széléhez ért, Erzsó megemelte egy pillanatra. Így szépen, döccenés nélkül érte el a következő fokot. És ez így ment két emeleten át, aztán elszenvedtem vele az udvarig, ahol Jancsi gurulós járművein a lakásig gurítottuk. Erzsó közben végig arról ábrándozott, hogy ha ezt megírom a blogra, mindenki hogy el fog ámulni, hogy ő milyen erős. Tényleg az, lehet ámulni. :)

   A héten eddig soha nem látott lazaságot tanúsítottam, kétszer is előfordult, hogy Jancsi nem aludt délután - ebből azért még nem csinálunk rendszert, nagyon túlfáradt estére. A délutáni alvás idejében viszont olyan meleg van a gyerekszobában, hogy nem csodálom, hogy nem akar az ágyában maradni. És hát ez van, ha négy gyereket kell egyszerre menedzselni, ha Oszi alszik, akkor van módom Jancsit ötször visszatessékelni az ágyába, de ha Oszi éppen csak a kezemben tudja elképzelni az életét, akkor hiába próbálkozom. Hm, ehhez két gyerek is elég.
  A másik lazaság az volt, hogy két este a nagyok - Misi és Erzsó - kijöhettek még egy órát rajzolni, amikor a kisebbek elaludtak. Első este ugyan fel voltak háborodva, hogy ők még nem fáradtak, és a késői záróra ellenére olyan hangosan méltatlankodtak, hogy a kicsik mindketten felébredtek. Nekem semmi kedvem nem volt fél tízkor újrajátszani a fektetést, amit már fél nyolckor letudtam egyszer, elég morcos lettem a hálátlan ifjakra. Következő este szó sem lehetett rajzolásról, az azt követő este megmondtam, hogy ha egy pisszenést hallok, akkor másnap sem lehetnek kint. De ezt a próbát hősiesen kiállták, ma este kilopózhattak megint, és lelkesen rajzolnak nekem kígyós történetet a következő anyák napjára.

   A mélypont az volt, amikor a megszokott rutin szerint tegnap is délutáni fürdésre indultam a néggyel. Előző nap elvittük a partra a régi sárga "Schwimmnudelemet", tudjátok, az a hosszú, polifoam anyagból készült rúd, amiből karikát is lehet hajtogatni, meg rá is lehet ülni. Na, azzal hatalmasat játszottak, el is határoztam, hogy veszek még belőle. És lőn. A nagyok az intézeti parton már sokszor bemehettek egyedül a vízbe, karúszóval, és a parthoz közel maradva. Amikor látom őket, és tudok rájuk figyelni. Tegnap is bementek, az új nudlikat szorongatva, hatalmas kacagások közepette. Jancsi homokozott, Oszi a takarón játszott. És akkor a hirtelen feltámadt szél kikapta Misi kezéből az új játékot, ő pedig úszott utána. Erzsó bíztatta, és ment ő is utánuk, kicsit biztonságosabban, a karúszókon kívül a hurkára is támaszkodva. Mire Jancsi elvégezte a dolgát a wc-ben, és a szememmel keresni kezdtem a nagyokat, már messzire elsodródtak a kikötő felé. A zöld rúd mindig tíz centivel Misi előtt gurult a víz színén. Nagyon megijedtem, ilyen messze még velünk sem úsztak el soha. Kiabáltam utánuk, Erzsó vissza is fordult, de Misi nem akarta veszni hagyni a rudat, vagy nem is hallotta a sajtá zokogásától, hogy szólítottam, nem tudom. Ugrottam a vízbe, hogy kihozzam őket, de pár tempó után visszanézve láttam, hogy Jancsi jön utánam, ügyesen felvette az úszógumiját. Vissza, Jancsit ki a partra, az első hölgy, akit megszólítottam, hogy vigyázzon rá, angol nyelvű volt, másikat kerestem, ne engedjék a vízbe a gyereket, mentem a többit! Úsztam vissza, Jancsi ordít, Oszi érezvén a feszültséget, szintén sírni kezdett, észleltem, de Misit kellett megmenteni. Újra utánakiabáltam, ezúttal meghallotta, és azonnal vissza is fordult. Borzasztóan sajnálta a nudelt, nagyon zokogott, amitől én még jobban megijedtem, a karúszó nem elég, ha a sírástól félrenyeli a fél Balatont. Végre elértem, hátúszásban magamra fektettem, és húztam kifelé. A régi Sport-vendéglő magasságáig jutott Misi. Az nagyon messze van. Közben a Jancsira vigyázó hölgy férje elindult a zöld rúd után. Ki is hozta, már szinte a kikötőből. Visszafelé elértük Erzsót, aki derekasan úszott a part felé, de a szél most szembe fújt, nagyon lassan haladt. Ott a nála levő rúdba belekapaszkodott Misi is, így a két gyereket egyszerre tudtam segíteni, húzni kifelé.
   Miután hiánytalan létszámban kiértünk a partra, új szabályokat fektettünk le. Felnőtt nélkül nem vihetnek semmilyen játékot a vízbe, és nem a szélső, hanem a középső lépcsőn fogunk bemenni a vízbe, hogy ha észrevesszük, hogy sodrása van a víznek, ki tudjanak jönni. Nagy bűntudatuk volt, meg nekem is, mind nagyon meg voltunk ijedve. Jól megölelgettem őket, aztán a nap további részében a parton játszottunk. Hála Istennek, hogy ezt is mind túléltük.

   A héten nagy vendégjárás volt, és még lesz holnap is. Érdekes beszélgetések, rég nem látott barátok.
   Ma Polli volt itt a családjával. Gimiben nagyon szerettük egymást, azóta is, de találkoznunk nem sikerült eddig, az osztálytalálkozókat leszámítva. Most Csopakon nyaraltak, és egy délelőtti fürdés erejéig átjöttek. Három kisfiuk van, nagyjából a mi gyerekeink ritmusában érkeztek, a legnagyobb egy évvel idősebb Erzsónál, a következő egy hónappal idősebb Misinél, a legkisebb pedig egy héttel idősebb Oszinál. Nagyon jó volt velük lenni, nem is maradtunk a megbeszélt délelőtti programnál, együtt ebédeltünk, és még egy kis délutáni játszást is elterveztünk, de addigra - négy körülre - a fiúk elfáradtak, inkább haza kívánkoztak. Olyan jó, amikor az évek múlása ellenére megmarad az összhang, nagyon jó volt Pollival. A férjével is nagyon jókat beszélgettünk, és csodák csodájára még a láncáról leszakadt medált is sikerült megtalálni a majd két méter mély vízben.

   A héten nagyot alakult még Oszi mozgésa is, már gyakorlatilag szabélyosan mászik, megállni nehéz még neki, általában arccal érkezik a kiszemelt játékra. De ez nem keseríti el különösebben, fordul, és támadja a következőt. Másfél hét múlva fél éves lesz, és véget ér a csaktej-korszak.

Nagyon várom haza Andrist, borzasztóan hiányzik. Holnap éjfél körül ér majd földet.

Montpellier: a tudós és a turista

Ma van a konferencia utolsó napja, ma van az előadásom. Hétfő este volt egy vitaszekció, ahol egekbe szöktek az indulatok annak a kérdésnek kapcsán, hogy azért védjük-e a természetet, mert az saját magában értékes, vagy azért, mert az emberiség létfeltételeinek a része. Tegnap reggel, egy eldugott kis teremben egy öreg professzorasszony, egy szocio-evolúciós ökológus és egy powerpoint nélkül beszélő kis szociológus lány hárman nagyon helyretették ezt a vitát. Lehet-e az ember az első olyan faj a földön, amely a saját túlélésének a biztosítása mellett más fajok túléléséért is küzd?
Ennyit még biztos nem ültem konferencián a földön, mint itt: rengetegszer bizonyul kicsinek a terem a nagy érdeklődés miatt, miért mindig ezeket a szekciókat fogom ki? Van egy nagy, hosszú ökológiai folyosó Európán keresztül a régi vasfüggöny helyén, a svájci gazdák túlteljesítik a természetvédelmi előírásokat önkéntes alapon, találtak Kongóban egy új, eddig ismeretlen csimpánz populációt (szóval több csimpánzunk van, mint gondoltuk). Ha az óriásráját valahogy a hátára fordítják, nyugodtan tűri, hogy GPS-t ültessenek a bőre alá, ha egy tonhal-hálóba óriáscápa keveredik, ki tudják onnan daruzni, ha lézerszkenneléssel megnézzük a városokat, egész sok szén-dioxidot kötnek meg egy tisztességes angol város fái és bokrai. Tegnap este kíváncsiságból elmentem a versmondós szekcióra, mert ilyen is van. A szervező hölgy mindenkit bíztatott, hogy mondjon saját verset, de eleinte úgy tűnt, hogy mindenki csak hallgatni jön. Aztán ahogy ketten-hárman mégis elszavaltak valami saját szerzeményt, meg egy indiai fickó énekelt egy ottani népdalt, megelevenedett a terem, és kiderült, hogy szinte mindenkinek van a zsebében valami, amit hát nem nagyon szeretne felolvasni, de mégis. Egy ausztrál lány vagy tíz percen keresztül rappelt és táncolt egy vírusról, amely elpusztítja Ausztráliában az őshonos növényzetet, egy srác angol klasszikusokat írt át mindenféle viharos világmegmentő témára, egy amerikai lány írt egy haikut arról, hogy a mélytengeri kamerás robotjukat hogy roppantotta össze a víznyomás. Én is felbátorodtam.

Jártam  a városban, megnéztem a katedrálist. Tizennegyedik század, késő gótika, de kívülről szinte csak csupasz kő, belül viszont az óriási rózsaablakon beeső színes fény uralja a látványt, a mellékoltárok pedig geológiai tanösvénynek is beillenének, annyiféle színes márványból vannak összefaragva mintásra. Próbálok ajándékokra vadászni a gyerekeknek (rengeteg gyereknek :~), eltöltöttem kb. egy órát egy francia könyvesboltban, ahol szívbemarkolóan kedves könyvek voltak, csak sajnos franciául.
Voltam futni, parkouroztam (május óta először!), tegnap a távérzékelős szekcióval vacsoráztunk, ma pedig előadok.
Öt percem van, hogy elmondjam mindazt, amit két év alatt Bécsben csináltunk. Meg fogom próbálni

Liberté, egalité, fraternité

Franciaországban MINDEN általános- és középiskola falára fel van írva nagy betűkkel, hogy "szabadság, egyenlőség, testvériség". Legalábbis innen nézve úgy tűnik. Szerintem gyerekként nagyon jó lehet olyan iskolába járni, amire ez van írva.

Véget ért a kurzus, amit tartottunk. Minden témára jutott idő, amit beterveztünk, és nem csak az én script-jeim akadoztak, hanem a híres kutatócsoportban dolgozó kollégáméi is. Amikor elmagyaráztam nekik negyven percben, hogy mi minden kell ahhoz, hogy egy pontfelhő minőségét ellenőrizzük, majd mutattam egy programocskát, amivel mindez öt perc alatt kiszámolható és megtekinthető, akkor már nagyon nagy volt a csodálkozás. Amikor a végén bíztattam őket, hogy kérdezzenek már valamit, még van fél óra, akkor az volt a válasz, hogy "We are too amazed".

És a hallgatóság most nem távérzékelő szakemberekből, hanem ízig-vérig biológusokból állt. Volt egy fejkendős lány Algériából, aki igazából franciául beszélt jól, és angolul csak alig. Nagyon nehezen tudta követni, amit mutattunk, és nehéz volt neki segíteni az arab billentyűzetes gépen. De a szünetekben szépen odament a francia sráchoz, aki szintén akkor látta először ezeket a dolgokat, de lefordította neki és végigvezette a lépéseken.
A második nap délutánján arra lettem figyelmes, hogy a hallgatóság egy része előhúzza a saját adatait, és azokon próbálgatja a számításokat, amiket mutattam. Shaun, az oktatótársam meghívott, hogy jöjjek el egyszer hozzá a Max-Planck Institut-ba, Jénába, és nézzük megy együtt az adatait.
Amikor a végén megkértem, hogy tegye fel a kezét az, aki az utolsó feladatot útmutató nélkül, fejből le tudná kódolni, hárman feltették a kezüket (a tizenötből).

Szóval érdemes volt.
Aztán átvittek minket busszal a megnyitóra, ami rögtön díjkiosztóval és a díjazottaknak az öt perces előadásaival kezdődött. Díjaztak például egy hölgyet, akinek köszönhetően a Csendes-óceánban egy négy Magyarországnyi területet védetté nyilvánítottak. Mutatott egy műholdfelvételt, hogy a halászati tilalom bevezetésével hogy fogytak el a halászhajók a területről, mert a halászok is akarták. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy a Csendes-óceáni tonhal ne pusztuljon ki.
Vagy díjaztak egy úriembert, aki rávette az Ausztrál kormányt, hogy ugyan ne legyen már mindegy nekik, hogy évente két-három (gerinces) állatfaj kihal Ausztráliában, hanem érezzék már rosszul magukat miatta, és csináljanak valamit. És most nagy arányú mentési programok indulnak Ausztrália mindenféle zordon részein, ahonnan végleg elűzik a rókákat, meg a macskákat, mert a kormány elhatározta, hogy nem lesz több fajkipusztulás Ausztráliában

Volt még egy pár ilyen

Hihetetlen, hogy nem csak a földtanosok tudnak nagy, világméretű, egyetemes és profin megrendezett konferenciát csinálni (a limnológusok pl. nem tudnak :~). Vannak csillogó szemű, terepszínű nadrágos (edzőcipős-szoknyás), a földtanosoknál kissé borzasabb és kissé lazább kutatók is, és mindegyikben valahol mélyen egy rettenthetetlen harcos lakik.