Egy teljesen másmilyen nyár

Lassan véget ér a nyár, lassan véget ér a költözés. Ez egy teljesen másmilyen nyár volt, mint eddig bármelyik. Soha még ennyi lángost és palacsintát nem ettünk, mert egy hónapon keresztül nem volt tűzhelyünk. Én max. hetente borotválkoztam, Roni szinte csak akkor sminkelt, ha esküvőre mentünk, mert ezek a cuccaink valahol egy dobozban voltak és különben sem volt ilyesmire idő. Megtanultam értékelni a hétvégéket, mint minden rendes dolgozó ember, mert nem voltam otthon két egymást követő hétköznapi munkanapon azóta, hogy véget ért az iskola júniusban. Sőt, megtanultam értékelni azt is, ha még gyerek-fektetés előtt hazaérek, vagy ha reggel valamelyik gyerek előkerül, mielőtt elindulok terepre. Szintén két hónapja nem volt olyan, hogy otthon, ülve, laptopról, szabadidőben nézte volna bármelyikünk az internetet, mert nincs internet még a házban. Ha valamit muszáj volt elintézni, le kellett menni a régi lakásba, vagy okostelefonról megoldani.
Ezer éve ez az első nyár, hogy nem megyünk biciklitúrázni. Nem volt idő rá. De volt bicikliverseny és futóverseny a gyerekeknek, nekem rengeteg kajakozás (munkaidőben!), parkour edzőtábor, spontán lefutott félmarathon. Én tíz éve nem barnultam le ennyire nyáron.
Roni összerakott egy ikeás konyhát, felfúrt rengeteg mindent (még csempére is, simán!) átpakolt egy csomó bútort a kis lakásból az új házba. Én villanyt és vízvezetéket szereltem.

Még szerencse, hogy a két nyaralós programot a nyáron (a Tátrát és a Szemest) más családokkat együtt szerveztük, így nem mondtuk le a költözés miatt. Így volt pihenés is a nyárban, meg persze annyival sűrűbb is volt. Még egy hónap van hátra nekem ebből a rohanásból. Jövö héten konferencia, aztán terep, terep, terep szeptember végéig. Már várom a csöndes őszi napokat, szeretném újra különórákra hurcolni a gyerekeket, kora reggel hallgatni az esőt, együtt rajzolni vagy legózni velük. Még soha nem vártam ennyire a nyár végét.

Két video terepről

Egy hosszabb felvétel, ami a Tisza-tavon készült hazafelé evezve

És így arattuk a kákát a Fertő-tavon

Nyár terepen

Amíg Roni otthon a költözés utolsó maradékait rakja rendbe, én a Fertő-tavon dolgozom. Két hete, a tátrai túránk előtt még a Tisza-tavon voltam. Mindkét helyen egy-egy hetet töltök hétfőtől péntekig, jobbára a nádasban. A forgatókönyv a következő: reggel bepakolás a Daciába, vízre szállás, kajakkal ki a nádasba. Itt apró szenzorokat rakok ki, nagy nádkévéket vágok le és mérek le mérleggel apró darabonként, küzdök a GPS érintőképernyőjével, és megeszem két kiló szőlőt vagy őszibarackot. Délután vagy menekülök a vihar elől, vagy kint vagyok naplementéig.

Este letöltöm az adatokat a szenzorokról, az e-mailjeimet az internetről, és elintézem mindazokat a dolgozós ügyeket, amelyeket akkor csinálnék, ha az intézetben lennék és nem itt kinn. A fennmaradó időben főzök, eszem, alszom. A Tiszán a fán lógó sátramban, itt egy kedves kis vendégházban.

Nem könnyű ilyen sokat távol lenni otthontól, de nagyon a helyemen érzem magam. Évek óta szeretném jobban ismerni a nádast, és hát ehhez egy út vezet: "Il faut aller voir" (Cousteau kapitány - "oda kell menni és meg kell nézni"). Most itt vagyok. Sokat hibázom, sorra halnak ki a kis műszereim, eltévedek, ott felejtem őket, fenékre ülök a latyakban, elvágom a kezem az ollóval, de itt vagyok, látom a nádast.
A Tisza-tavon nagyon változatos, sokrétű, iszonyatosan magas is tud lenni (5 méter is), erdővel, gyékénnyel, sulyommal mozaikol. A sulyomnak nagyon szúrós termése van, ami alulról felúszik az ember nadrágja szárán, és ott támad, ahol legjobban fáj.

A Fertőn a nádas végtelen, kilométereken át csak nádas, nádas, nádas, evezünk a csatornán befelé, kifelé a kikotort iszapból rakott gátak között. A nádasban rengeteg száraz törmelék van, a víz nagyon barna és sós, az iszap feneketlen és a tetején gyanús algák vannak. Jó lenne felkészültebbnek lenni, kevesebbet improvizálni és többet tervezni, több időt itt tölteni és kevesebb időt elveszíteni hibák miatt.

Este izomláz, valami alibi gyors vacsora, másnap megint terep. A legfontosabb, hogy érzem, milyen keveset vagyok kint, milyen keveset tudok a nádasról, erről a nagy és alig járható rengetegről. És hogy szeretem. Szeretem a vörös gémeket (itt annyi van, hogy nem is számolom), a bakcsókat (a Tisza-tavon tele van velük minden) a jégmararat, a halászsast (Tisza, vihar előtt) a fekete gólyát, a piócát (Fertő), az előttem átúszó szarvasteheneket (a mai vihar elől menekülés gyöngyszemét). Szeretem a falvakat, ahol este hatkor minden bezár.
Régen felfedező akartam lenni, olyan helyekre menni, ahol ember még nem járt, ismeretlen tájakat feltérképezni életveszélyes kalandok között. Most itt vagyok.