Kétéves lett Oszi! És azóta is telnek a napok...

  Február 18-án kétéves lett Oszi! Palkó pedig egy, Béla meg 33, ha jól számolom, szóval akad ünneplő családtag több is! Isten éltesse őket is!

  Reggel sütött a nap, igazi tavaszeleji idő volt. Nem úgy, mint most, ajjajjaj, megint szakad a hó... No, de akkor nem szakadt, és hideg sem volt, sőt, szél is alig, ami itt ritkaság. Andris szeretett volna Randersbe menni a trópusi dzsungeles állatkertbe, de kiszámoltuk, hogy tortasütéssel, ünnepléssel, délutáni alvással együtt elég kevés időnk maradna rá. Megbeszéltük, hogy vasárnap már úgy indulunk a misére, hogy visszük az ebédre valót, és onnan megyünk dzsungelezni, úgyis esőt mondtak...
   Akkor viszont hová menjünk? Andris első tippje (megint) az volt, hogy a TENGERPARTRA! Úgy látszik, ez egy olyan téma, ami nekünk, felnőtteknek kifogyhatatlan izgalommal és élvezettel jár, gyönyörködünk, hallgatózunk, szívjuk a sós levegőt, nézzük a hajókat, és a majdnem végtelennek látszó tengert. Nem így a gyerekek! Tengerpart? Csak azt ne! Unalmas! Hideg! Már voltunk ott! Nincs ott semmi izgalmas! Nem is végtelen, ott vannak a szigetek! Neeeee!
   Szerencsére nekem is volt vágyam, a háztetős bobozós kiruccanáson elmentünk egy erdős park mellett, ahol vaddisznók, szarvasok, őzek voltak nagy számban, és kicsit utánaolvasva az is kiderült, hogy be is lehet menniközéjük, almát és répát vihetünk, és adhatunk nekik. Erre mindenkit fel lehetett lelkesíteni úgy-ahogy. Andrist azzal, hogy közel a tengerpart, a gyerekeket azzal, hogy más is lesz, nem csak tengerpart.

   Kb. 5 perc autózás után már ott is voltunk. Kiszálltunk, és rögtön a közelünkben tudhattunk egy nagy kondányi vaddisznót, nem voltak valami illatosak, viszont éppen etették őket, ami izgalmas volt. Ezek agresszív állatok, két kerítéssel és egy villanypásztorral védtek minket a kitörő vadkanoktól, így csak azt néztük, ahogy egymást taszigálják.

 Aztán Miska nagyon ugrált már, hogy közelről is szeretne állatokat látni, úgyhogy odébbálltunk. Nem mentünk sokat, talán 500 m-t, amikor megláttunk egy tömegnyi szarvast. Kicsi dávid-szarvasok voltak, csúnya sáros bundával, foszladozó agancsokkal. Lelkesen eszegették a répákat.

 Aztán átgyalogoltunk az egész parkon, kerestük az őzeket. Egy szép magaslesre fel is másztunk volna, de lakattal zárták. Végül megláttuk az őzeket, és toronyiránt odasiettünk hozzájuk. Elkényeztetett banda, megszagolták a répát, és már fordultak is el, ott finnyáskodtak. Azért nagy nehezen, sok rábeszélésre megeszegették végül.

 

    Jó, répa nincs több, akkor mehetünk a tengerpartra! Tényleg nem volt messze, viszont pár méterrel alattunk, és mi nem olyan fából vagyunk ám faragva, hogy elsétáljunk a lefelé vezető útig, szépen leereszkedtünk a meredélyen. Lent homokos part, a hullámok nyaldosták a szélét, ott kavicsok, kagylók is voltak. A homok nagy, vízbenyúló kőrakás-nyelvek védték, ami külön izgalmas volt. A messzeségben távcsővel jól kivehető volt a múltkori világítótorony, a koppenhágai komp egész közel ment el. Aztán jöttek a hullámok. Először azt hittük, a komp verte őket, de annál kitartóbbak és erősebbek voltak. A gyerekek persze élvezték, rohantak előle, aztán megint visszamerészkedtek. 

   Ebédidőben mégis hazamentünk, mert főzni iskellett, altatni is, hogy azalatt elkészíthessem a tortát. Utolsó pillanatban, dehát így sikerült.

    A tortán nagy vita kerekedett, mert Oszi kávés diósat kért, de nem volt dió a boltban, én hoztam epret, mert az volt a második vágya, de Misi ezen elkeseredett, mert nem szereti az epertortát, hogy micsodaaa? Tavaly még nagyon szerette! Hiszti! Legyen banános! Akkor Erzsó tiltakozott. Végül epres-banános lett, ezzel is megküzdöttem, mert nem vagyok még hozzászokva a tejmentes élethez, nincs jó tortakrémem. Itt a boltban sem ugyanazt kapni, pl. pudingpor egyáltalán nincs. 

 Felfújtunk pár lufit is, és Andris mesét mondott, amig minden elkészült.

 Az ajándékokról azért teszek ki képet, hogy mindenki láthassa, mennyire örült nekik! A majmot Mamácskától, Papácskától kapta, egész este le sem vette a nyakából.

 Erzsó egy foglalkoztatófüzetet készített szín-és formafelismerős feladatokkal.

 Misi odaajándékozta a vámpírt, amit ő készített főleg palackokból, és rajzolt egy nagyon helyes memory-t.

 A Zlinszky-nagyszülőktől egy nagy BB-könyvet, és Baltazárt kapta meg, a képen épp azt mondja, hogy Baltazááár.

 Ez Misi memória-játéka, azóta is többször játszottunk vele. Misi felismeri őket hátulról is...

 Cirmos nagymama mindenkinek küldött valamit, Erzsónak egy Pannonia Sacrás nyelvtan-dolgozatot, aminek az első feladatát lelkesen ki is töltötte. Aztán rájött, hogy ugyanott tartanak, és ugyanolyan unalmas, mint otthon... (Amihez az is hozzátartozik, hogy én meg véletlenül eggyel több témazárót írattam meg vele, így a legutóbbinak az anyagát még nem is tanulta. Ez nem akadályozta a tökéletes megoldásban.)

 Estére mindenki elfáradt, bújtak ide-oda. Andris elolvasta az új meséket, engem csak megtaláltak, hogy leültem, és rögtön az ölemben volt mindenki.

 Másnap reggel viszont Jancsi és Oszi már csak a földön fekve érezték jól magukat. Hasmenés, magasodó láz, aztán Misi is beszállt egy kis hányással. Így misére már csak Andris és Erzsó mentek el. Utána beültek egy kis forró csokira. Az itthoni ebéd úgyis diétás volt...

     Mostanra kicsit jobban lettek, és Misi megint alkot. Ez egy hidroplán, ami egyébként tengeralattjáró is, és papírból, palackból, műanyagtálcából és Jancsi-szögből készült.

Pótlólag...

   Meghalt a Nagypapim. Pár napja már, de nem tudtam írni. Nagyon szépen, csöndben, imákkal körülölelve ment el. Nagymami arra kérte a Szűzanyát, hogy vegye az ölébe, ahogy a halott fiát. Abban egészen biztos vagyok, hogy boldog, hogy érzi, mennyire szeretjük, és velünk lesz továbbra is. De azért nehezebb nélküle. Nem tudtunk sokat együtt lenni, de a világom része, hihetetlen, hogy nem találkozunk többet. Próbáltam összeszedni az emlékeimet, hogy megmaradjanak. 13 éves koromig ugyanabban a házban laktunk, sok-sok pillanat eszembe jutott. Mindig mosolygós, békés, határozott volt. Szerettem az íróasztalánál tanulni, albumokat nézegetni vele, beszélgetni, meghallgatni a fiatalkori történeteit. Szerettem, hogy egy másik világot nyitott meg azzal, ahogy éltek. Talán ezért is választottam hozzá hasonlóan élő férjet magamnak. Nagyon otthon éreztem magam náluk mindig is. Szép, hosszú, boldog életet hagyott maga mögött.

   Amikor Apapi elment, hónapokig nem tudtam írni. Most ráveszem magam, bár nem könnyű. De ezek a dániai napok elszállnak, meg kell őrizni őket.

Szóval...

    Hetekkel ezelőtt kimaradt, hogy voltunk Grenåban a cápaakváriumban. Reggel sietve el akartam küldeni fényképeket Papácskának, mert Nagypapi születésnapjára albumot készített. De jó, hogy végül sikerült, így még pár hétig örülhetett neki! De otthon épp elment az internet, nem maradt ás ötletünk, mint felmásolni szépen a gépre, és wifit keresni. Andris a plázában sejtett szabad internetet, talált is, de nagyon sokat üldögéltünk az autóban, mire sikerült átküldenie mindent. Sebaj, indulhattunk végre! Már ismertük az autópályára vezető utat, megint a szép kis szélmalom mellett mentünk fel a pályára, és a szemünkbe sütő nap irányába robogtunk. A gyerekek figyelték a táblákat, hogy mikor lesz cápás is kitéve, meg voltak elégedve, mert rendesen kitáblázták az utat.
    A parkolóba érve a gyerekek megláttak egy hatalmas márványgömböt forgató szökökutat, boldogan játszottak vele, amig megpróbáltuk elintézni a parkolást. Végül a kedves jegyárus néni írt nekünk egy papírt, hogy az akvárium vendégeiként ingyen parkolhassunk. Teljesen szívességből tette, a többi vendég fizetett.

   A kabátjaink levétele után a rájasimogatót találtuk meg először. Miska volt talán a leglelkesebb, pár kisebb látogatótól el is üldözte a ráját, mindig ő ért oda hamarabb megsimogatni.

 Rengeteg halat, tengeri csillagot, rákot láttunk. Szép álkapocspreparátumok is voltak kint, különböző  méretű cápatojások, amikből teljes védelemben kelhet ki a kiscápa. 

 A cápák akváriumába alulról és oldalról is bele lehetett nézni, alagúton át is lehetett sétálni rajta úgy, hogy mindkét oldalt, és a fejünk fölött is úszkáltak. Meg is állapították a gyerekek, hogy melyik cápa milyen nemű, onnantól persze ez volt a fő téma. Ki látott olyat, hogy a fiúknak kettő van, és vajon minek?
  Amikor elfáradtak a gyerekek, körbeültünk egy asztalt, elővettük az otthonról hozott ebédet, és boldogan megebédeltünk. Volt étterem az épületben, mégis kitették ezeket az asztalokat, hogy az is nyugodtan ehessen, aki nem akart ott pénzt költeni. Ezt nagyon értékeltük.
   Az épület egyik fala teljesen üveg, kinézve a fókák medencéje látható. 

 Evés előtt és után a gyerekek belevetették magukat a kádnyi legóba, volt, aki szó szerint is. Alig tudtuk továbbhívogatni őket.

    A kézbevehető rákok például nagyon tetszettek nekik. Illetve csak egy volt olyan ügyetlen, hogy nem bújt el kellőképpen, és ki tudtam venni, aztán Erzsó is. Kissé viszolyogva...

    A következő program a cápák etetése volt. Két helyről etették őket, az egyiken állványról, nagy horgászbotszerű kampós botról lógatták be a vízbe a halat tintahalat, onnan marták le a cápák. Hozzánk közelebb pedig az állatgondozó lány beállt a vízbe, és hosszú nyelű fogóval adogatta a halat. A cápa kifeküdt a kövek tetejére, a háta egészen kilógott, és amikor a szájához ért a hal, leharapta, miközben nagyot fújtatott. Volt egy telhetetlen, falánk cápa, aki nem volt hajlandó odébb menni, végül szinte minden halat ő kapott, ha nagynehezen másik cápának is akart juttatni a lány, odébb kellett lökdösnie.

    Az etetés után a veszélyes halakat néztük meg. Volt ott gömbhal, mérgező tüskés borzasztóság, piranják, és Oszi kedvence, az elektromos angolna. Hozzá be is lógattak elektródákat, és kattogás, meg fény jelezte, ha változott odabent a töltés. Egyszer sikerült megijeszteni.

   Turtuk, hogy lesz fóka-etetés is, de addig még várni kellett, a gyerekeknek pedig lassan fogyott a béketűrése. Szerencsére hatalmas tengeri állatokból álló játszótér is volt az udvaron, ahol kimozoghatták magukat. Mindenre és mindenbe szabad volt fel-és bemászni, legyen az polip, cápatojás, kagyló, nagy hal szája.

    Hazafelé megnéztünk egy hajóbontó telepet, szomorú látvány volt, de nagyon érdekes. Aztán autóztunkegy kicsit Grenaaban, csak, hogy lássunk belőle valamit, és hazatértünk. Ez is jó szombat volt.

"Hegyek", tenger, nagy hideg

   Tegnap délelőtt ragyogó napsütésre ébredtünk. Már tényleg délelőtt volt, mindenki nagyot aludt. Lassan szokásos szombat reggeli menetrend, hogy  reggeli után beülünk az autóba, és elmegyünk bevásárolni a magunkkal vihető ebédhez valókat, miközben a gyerekek játszótereznek. Már jól ismerik a beltéri játszóteret, Oszi is teljesen egyedül közlekedik, mászik a nagyok után. Jancsi Erzsóval szeret menni, aki viszont néha szívesen haladna gyorsan, menne egyedül. Most is az első félóra után sikerült megbeszélni, hogy vigye magával Jancsit is.
   Először a papírboltba mentem be, gyorsan vettem egy biciklis térképet a környékről, turistatérkép sajnos nincs a boltban. Ki volt téve egy nagy doboz színes borítékokkal, papírokkal, ráírva, hogy ezek ingyen elvihetők. Rákérdeztem, és tényleg hazahozhattunk belőle, jó kis dolgokat fogunk tudni készíteni.
   A térképpel visszaszaladtam Andrishoz, és amíg a vásárlást befejeztem, ő kinézte, hova szeretne menni kirándulni.
   A Mols Bjerge nevű természetvédelmi területet találta, ahol van egy nagyon régi kőépítmény, kb. Kr. e. 3300-ból, valószínűleg egy halomsír tetején állhatott. Körben nagy gránitkövek, beljebb kisebb kör, a tetején egy 12 tonnás nagy kővel. Ráadásul a gránittömböket jó messziről kellett odacipelniük. (https://www.youtube.com/watch?v=mbyzgeee2mg)

 Nagyon hideg volt, fújt a szél, úgyhogy viszonylag röviden maradtunk csak a köveknél. Aztán visszamentünk a parkolóba, és megebédeltünk. Nagyon jólesett a napsütés, de ereje nem volt, az ebéd végére a gyerekek eléggé átfagytak, semmi kedvük nem volt kirándulni. Túl nagyot mi sem akartunk, lehetett vagy 98 m magas a domb, amit megmásztunk.

 A tetején magasles volt, ezzel a tenyérnyi erdőfolttal. A dánok nem büszkélkedhetnek sok erdővel, szinte minden területet megművelnek. De sebaj, télen ezeken a szántóföldeken is át lehet vágni. Ahogy megközelítettük a fenyőket, kicsit előrementem a nagyokkal, Jancsi viszont hirtelen egyedül érezte magát, és lekuporodott zokogni. Gyorsan visszamentem érte, onnnatól csak kézenfogva akart jönni.

    Az autóhoz visszaérve Erzsó és Miska közölték, hogy ők már nem mennek sehova, csak a kiszemelt játszótérre vágynak. Mi viszont még el akartunk menni megnézni egy világítótornyot a szomszéd félsziget csücskén.

Nagyon szép volt, keskeny, kicsi utakon, szinte végig a tengerparton. Meredek kis dombokat hordott össze a szél, rajtuk kócos tavalyi fű. A falvak a megszokott vöröstéglás házakkal, fehér templomokkal. És végül a világítótorony. Erzsó és Miska az autóban duzzogtak, mi a kicsikkel lementünk a tengerhez. Gyönyörűen hullámzott, a messzeségben a koppenhágai kompot láttuk. A part nagyobbacska gömbölyű kövekkel volt borítva.
  Annyira szép volt, hogy úgy döntöttem, ennyi épp elég volt a nagyok ellenállásából, jöjjenek csak ki, és nézzék meg, hova jöttünk.

 Amikor végre előmásztak, mindketten megtalálták a szórakozásukat. Miska odaállt a nedves kövekre, ahova néha már odacsaptak a legnagyobb hullámok. Aztán Andrissal jót kergetőztek.

      Erzsó pedig a kövek közt keresett kristályokat, talált is szépet, maga törte fel a követ.
Hazafelé megálltunk a játszótérnél. Miközben a többiek játszottak, Jancsival felfedeztük az ottani partot, ami sáros-homokos volt, és az apály miatt különösen izgalmas. Messze be lehetett sétálni a kagylók és nagy moszatok között oda, ahol dagályban már áll a víz. Láttunk mindenféle csigákat, kagylókat, buborékos levelű növényeket.

Még megálltunk egy 1550-es templom mellett, de azt már csak a felnőttek nézték meg szélsebesen. Nagyon szép temető volt körülötte, és ami megdöbbentő volt, az az, hogy senkit nem találtam benne, aki 80 évesnél fiatalabban került volna oda.

Hazafelé megpróbáltunk minél közelebb maradni a tengerhez, de nagyon cselesen mégis feltereltek minket az autópályára a végén. Épp vacsoraidőre értünk haza.


    A múlt héten készített kisautókról és sofőrjeikről még ideteszek pár képet.