Hétköznapi búsongások és örömök

    Mostanában nem sok kedvem volt írni. Azt hiszem, én is azok közé tartozom, akik nagyon szeretnének mindent jól csinálni, a körülöttük élőket nagyon boldoggá tenni, közben frissnek és mosolygósnak maradni. Ez persze nem megy mindig. Nem is kell, ez rendben is van. De amikor túl sok a küzdelem, amikor nincs erőm szembenézni az életemmel úgy egészében, akkor valahogy a blog-írás elmaradozik.
   Azzal kezdődött, hogy a blogolvasó dédszülők fogyatkozni kezdtek. Pedig vannak még, akik várják, hogy írjunk!
   Aztán sorban begyűrűztek a gondok-bajok, amik egyenként még csak-csak elviselhetőek, de egyszerre, egy évben nekem kicsit sok a próbából. Papácska betegsége, ami sajnos egyre több aggodalmat és szívfájdalmat okoz. A babácska elvesztése, amin nagyjából túl vagyunk már, de néha elszoruló szívet, és visszatéregető hiányérzetet hagyott azért. A gyerekek iskolai, óvodai nehézségei, amiket olyan nehéz nekem szó nélkül nézni. Ebben sokat segít az Édesanyák imái, ahol együtt imádkozunk a gyermekeinkért. Sokat foglalkoztat a saját "hogyan tovább" témaköröm, amiben teszek ugyan lépéseket, de olyan messze van még, hogy ebből igazi pénzkeresés legyen. Andris nehéz időszakai is kemények tudnak lenni, és sajnos magamtól simán belepörgök a szokásos reakcióimba, ami nem sok jóra vezet - viszont végre kitaláltunk más utakat is, amiket ki lehet majd próbálni, bár inkább eltekintenék a lehetőségtől, inkább legyen jól Andris is. Aztán pénzügyek, Andris pályázatai, bizonytalanságok. És nem utolsó sorban itt vagyok én is, a saját törengéseimmel, bénázásaimmal, lelkiismeretfurdalásaimmal. Szóval csak a mindennapok, de kicsit sok volt.

   Pedig közben nagyon izgalmas dolgok történnek! Andris már másfél hónapja félállásban a dán Aarhus Egyetem alkalmazottja, megvolt az első kéthetes távolléte is, és azóta tapasztalgatjuk, hogy is működik ez a félállásos élet. Mert a másik felében van pár óra tihanyi munka, nem is tartjuk nagyon szigorúan a munkaórákat (vagyis igazából sokkal több órában dolgozik, mint napi 4), de azért sokkal több a szabadság így is. Amiből én is kapok. Délelőtti beszélgetéseket, hosszúlistás bevásárlásokat, amiket ráadásul Andris szívesen végez el gyerekekkel körülvéve is, így szabad órákat is kaptam. Eleve feszültségmentesebb minden nap, ha nem kell számolgatni, hogy ha elmegy reggel sétálni, akkor hánykor jöhet ki este az intézetből.
  Én is többet vagyok távol, heti kétszer járok rúd-edzésre Veszprémbe, az egyik előtt van egy óra Anyák imája, a másik után egy óra nyújtás. Ez Jancsinak egy kicsit sok. De talán ez is könnyebbé válik, mert Jancsinak találtam végre egy kedves logopédust, aki délelőtt tud foglalkozni vele. Aznap nem megy oviba, kicsit több Mama-idő jut. Amúgy szépen fejlődünk, én a rúdon, Jancsi a beszédben.
   Múlt héten megtartottam életem első rúdóráját! Egy tanítványom van, aki az itthoni rudamon ügyesedik, miközben a gyerekeink (Oszi, és az ő még kisebb kisfia), a gyerekszobában békésen játszanak. Vagy szaladgálnak körülöttünk. Körbetáncolhatjuk őket, amikor belekapaszkodnak a rúdba.

  Misi szeretne visszatérni a judohoz, és Erzsó nagyon-nagyon szeretne vele tartani! Pénteken voltak is edzésen, sőt még Andris is beállt a felnőttek közé. Én kicsit aggódom, hogy túl sok lesz így a különóra, de kitapasztaljuk. Egyelőre mindenki élvezi, de így tényleg nagyon kevés szabadidő marad a hétköznap délutánokban. Misi időközönként felveti, hogy nem akar trombitálni, leginkább a szolfézs miatt, mert azt nem szereti, és az is heti két alkalom. De máskor akkora örömmel zenél, hogy még erőltetem kicsit. Év elején azt beszéltük meg, hogy a hangszert egy évre vállalják, év közben nem hagyhatja abba. Év végén pedig reményeim szerint nem fogja akarni abbahagyni.

  Nagyon szeretem az estéinket. Amikor itthon vagyok, együtt tesszük le a kicsiket imával, énekléssel. A nagyok még egy félórát olvashatnak, de aztán vége a napnak nekik is. Sokszor csak akkor érek haza rúdról, amikor Andris a nagyokkal imádkozik. Olyan hálás vagyok ezekért a pillanatokért, olyan jó, hogy leül velük, beszélgetnek, imádkoznak!
Aztán még van időnk egymásra, vagy magunkra, vagy nagyon ügyeskedve mindkettőre... 

  Sokszor csak este veszem észre, hogy aránytalanul nagyon elfáradtam. Ez főleg azért van, mert annyit jár a fejem Papácska körül egész nap. Nehéz így távolról nézni úgy, hogy nem tudok odamenni, és segíteni. Vagy ha segíteni én sem tudnék, legalább velük lenni. Legalább mellette ülni. Aztán, amikor ott vagyok, akkor sem ülök ott mellette, hanem gyerekezem és beszélgetek. Nehéz ez az egész.

Én pedig igyekszem ezt mind megélni, engedni, hogy érezzem az örömöt is, a fájdalmat is. Próbálok időt adni magamnak. Nagyon sokáig próbáltam csak a jó dolgokat átélni, és tudomást sem venni a nehézségekről. De így nem tudtam őket teljesen magam mögött hagyni, régesrégi fájdalmak emlékeit hordozom. Azt remélem, hogy ha most megengedem magamnak, hogy elérjenek hozzám a bánataim is, akkor ahogy jönnek, tovább is mennek majd.

  

Márton-nap minden mennyiségben

A legjobb dolgokról továbbra sem készül fénykép.
Mint sokan tudjátok, Roni tavasz óta tánc- és kreatív terapeuta képzésre jár, ami havonta egy hétvégét vesz igénybe, ilyenkor rám maradnak a gyerekek (mind). Én igyekszem elkerülni, hogy egyedül maradjak velük, már csak a főzést elkerülendő is: sokszor Mamáék jönnek segíteni, de az utóbbi időben az volt a gyakorlat, hogy ezeket a hétvégéket mindig másik barátainknál töltöttük, amit a gyerekek voltaképpen szerettek is. Ezek a barátok persze általában Budapest vonzáskörében vannak, tehát az a szokás, hogy Ronit szombat hajnalban felteszem a vonatra, aztán délelőtt felautózunk Pestre, ott töltjük a hétvégét, vasárnap délután ötkor pedig Roni beszáll az autóba, és indulunk haza. Egy Budapest-Tihany út pont jó szokott lenni arra, hogy elmesélje, mit tanult, mit táncolt, min gondolkodott.
Ezen a hétvégén bátrabb (és lustább) voltam: abban maradtunk, hogy nem megyünk senkihez vendégségbe, hanem otthon maradok a gyerekekkel, hadd játsszanak, hadd pihenjenek. Roni ráadásul már péntek este elutazott, úgyhogy egy nagyon (nagyon nagyon) rohanós munkanap után hazajöttem, ő összepakolt, és mindenkit bezsúfoltunk az autóba, hogy kivigyük az állomásra. Ronit négy gyönyörű gyerek és egy kicsit megszeppent férj integette el, amikor felllibegett a Bzmot-ra, és az elcsattogott vele Székesfehérvár felé. Sötét volt már, de még vacsora előtt volt egy kis idő (Roni utolsó erejével kakaós csigát sütött nekünk kenyér helyett), úgyhogy ha már autóban voltunk, lementünk a gyerekek kedvenc játszóterére Füreden, az úgynevezett "űrhajókörhintásra". Mi voltunk az egyetlen társaság a játszón, viszont megismertük a parkolóban Misi legjobb barátja szüleinek autóját. Ők a közeli óvodában voltak lampionpartizni, és amikor már pont hazafelé indultak volna, a gyerekek persze megismerték egymást a sötétben, úgyhogy maradtak még kicsit velünk játszani meg beszélgetni. A két tepsi kakaós csiga otthon aztán eltűnt a gyerekszájakban, mindenki szépen megfürdött, és nagy diavetítős esti mesét tartottunk. Erzsó és Misi olvasták fel a kicsiknek Bogyó és Babócát úgy, hogy a fiúszerepeket Misi, a lányokat pedig Erzsó mondta, én voltam a mesélő. Huh, végre ágyba kerültek, még kicsit dolgozgattam az éjszakába, aztán kidőltem én is.
Ma reggel szerencsére a gyerekek előtt keltem (nagyon rosszkedvű tudok lenni, ha ők ébresztenek fel), így volt időm kicsit tornázni, mielőtt Oszi bejelentette, hogy reggel van. Pizsamában reggeliztek, micsoda engedékenység, nem? Összedobtunk egy gyümölcssalátát, hogy legyen valami érdekes is, aztán nagyjából békén megihattam a szokásos szombat reggeli gyömbérteámat, amíg ők játszottak. Lerámoltuk az asztalt, mert elvileg Márton-napi lámpásokat akartunk csinálni, de ehhez elő akartam keresni a romantika kedvéért a régi kinyitós fém öngyújtómat. Nem találtam, úgyhogy kipakoltam az egész csakazénfiókomat (bizony, ilyenem is van már!), amiből az lett, hogy végig kellett mutogatnom a gyerekeknek az összes első világháborús emléket, ami a katonatiszt dédapámtól ránk maradt. Máskor is látták már a régi kendőket, cigarettatárcákat, kitüntetéses fekete-fehér fotókat, kicsi érméket, de most nagyon sokáig nézegették, forgatták, és beszélgettünk róla. Misi sokszor elmondta, hogy ő is akar ilyen kincseket, és aztán nagyon meglepődött, amikor mondtam, hogy ez egyszer mind az övék lesz.
Meglett az öngyújtó, meggyulladtak a mécsesek, előkerültek a színes papírok, meg a befőttes üvegek. Erzsó olyan lámpást akart, amihez egy fehér papírra viaszt kell csepegtetni, hogy átlátszóbb részek legyenek rajta. Ebből nagy gyertyázás meg pacázás lett, de elkészültek a lámpások, még én is rittyentettem egyet egy régi evőeszköztartóból, meg színes papírból. Ebédidő, túróscsusza!
Erzsó egyedül megfőzte a tésztát, Misi felvágta a szalonnát, Jancsi és Oszi összekeverték a túrót a tejföllel, én megterítettem, mindenki belakmározott, a kicsik mentek aludni.
Lepakoltam, felhívtam Motát, mert emlékeztem, hogy neki volt egy gyors túrótorta receptje, amit talán még Dániából hozott és sütit akartunk vinni a Márton-napi vígasságba. A recept átjött e-mailben, Erzsó összerakta és begyúrta a tésztáját, Misi és a habverő megcsinálták a krémet. Kézről kézre járt a konyhamérleg, profi módon tudnak tárázni, bemérni, kimérni, nekem csak a mennyiségeket kellett mondanom. Huss, bement a sütőbe a torta a szívecske alakú tortaformában, amikor előbukkant két álmos kisfiú, akik úgy döntöttek, hogy vége a délutáni alvásnak. Jó.
Mindenki kapott egy-egy banánt, összeraktam a bicikliutánfutót, amit nyár óta kb. nem használtunk, ing és kabát került mindenkire (Oszit Erzsó öltöztette). Bepakoltam a gyerekeket az utánfutóba, Erzsó kivette a tortát a sütőből, a lámpások mellé bezsúfoltam az utánfutó csomagtartójába, és elindultunk Balatonudvari felé. Az udvari katolikus templom védőszentje Szent Márton (szoktuk is a kicsikkel csodálni a libát az oltárképen az imádkozó püspök mellett), úgyhogy ott ilyenkor nagy ünnep van, mise, lampionos felvonulás, lakoma a faluházban. A mise ötkor kezdődik, fél ötkor indultak a biciklik.
Öt után kettő perccel ott voltunk. Zsúfolt templom, gregorián-népdal-tekerőlant-kórus énekli a bevezetést Szent Márton életéről. Erzsó csak lepattant a bicikliről és beszaladt, mert ministrálni akart, Misi is utána. Oszit kivettem az utánfutóból, de mire Jancsit kicsatoltam, már be is szaladt ő is a templomba, egyenesen az első padsorba, a szokásos helyünkre (ahova egyébként a kórus ült volna). Így aztán Oszinál nem volt alvósállat a hosszú és ünnepélyes misén, ketten ültek az ölemben Jancsival, nem volt teljes az áhítat.
Az első sorban lévén utoljára keveredtünk ki a templomból, a fejlámpa fényénél próbáltam kipakolni az utánfutóból a lámpásokat, amelyek közül az egyik fejjel lefelé beleesett a tortába, és pont abban volt elraktározva az összes mécses. A menet már rég elment, mire minden gyerek minden gyertyája égett és a torta is kézben volt, úgyhogy a magunk kis ötszemélyes lampionos menetében sétáltunk le a faluházhoz, de kiderült, hogy a többiek egy nagy kört mentek a faluban, úgyhogy elindultunk velük szembe és az utolsó pár percre tudtunk is csatlakozni hozzájuk.
A faluházban tényleg népünnepély volt, ludaskását osztogattak, beszédet mondott a polgármester, koccintottak a helybéliek, majd megkezdte műsorát egy operettegyüttes a színpadon. Én valahogy betömtem a gyerekek száját ennivalóval, meg féken tartottam őket az asztalok és a nézőtér között. Erzsó leült az első sorba, Oszit magához vette egy néni, akinek a nevét sem tudtam, Misi higany módjára rohangált fel-alá, Jancsit felemeltem, hogy lásson valamit az egészből.
Aztán a négytagú banda három énekesnője kirakott a színpad közepére egy széket, és bejelentette, hogy oda egy önként vállalkozó urat várnak. Persze senki nem jelentkezett, erre odajött hozzám az egyik művésznő (annak ellenére, hogy a terem leghátuljában álltam és Jancsi a vállamra ült), és azt mondta, hogy én leszek az, mert látta, hogy eddig is énekeltem az összes számot velük. Köszönöm, Dankó rádió :~ (és Hot Jazz Band, meg Apapi)!
Ebből az lett, hogy amíg én a széken ültem, ők körülöttem forogva a "maga nős ember vagy boldog" című örökbecsű slágert énekelték, mint utóbb kiderült, a Tokaji aszú c. operettből. Itt tekinthető meg, kb ilyen volt élőben is, csak egy helyett három dívával.
Persze amikor a szám végén felrántottak a székből, azért annak rendje és módja szerint megforgattam őket, úgyhogy meg voltak elégedve, meg a gyerekeim is.
Aztán előkerült egy másik zenekar, fogyott a süti, meg a kóla, megette a nép a szomorúan járt, de igen finom sajttortát is. Jancsi és Misi kergetőztek (persze zenére), Erzsót megforgattam egy párszor, Oszi talált magának egy nagyon kacagós öreg bácsit és vele táncolt nagy vígan. Kilenc körül aztán biciklire parancsoltam a társaságot, Jancsit és Oszit bevágtam az utánfutóba, és hazatekertünk a nagy magyar éjszakában. Most ott alszanak a gyerekszobában.

A születésnap

Október 30 volt a kitűzött dátumom, akkor kezdődött az új élet. Elvileg október elseje óta félállásban dolgozom, de voltak elmaradásaim, és október vége volt a leadási határidő. Ennek megfelelően az utolsó héten volt némi éjszakázás, de nem túl vészesen. Október utolsó hétvégéjére Halloween-partit szerveztünk a gyerekeknek, jött hozzánk még egy kedves háromgyerekes család vendégségbe. Milyen jó, hogy november első hete őszi szünet, így aztán volt idő előtte mindent kitakarítani, én bevásároltam a három fiúval, Roni addig rendet rakott Erzsóval. Aztán volt idő rohangászni a parkban, töklámpást faragni, nagyokat beszélgetni éjszakánként, táncolni, legózni a padláson, és csokievő versenyt játszani, meg ipi-apacsot a sötétedő kertben.

A buli utáni napon kértem Ronitól egy kis időt, és még egyszer utoljára idén beültem a kajakba. A víz elég hideg volt, de a nap időnként kisütött, a hullámok is kíméletesek voltak hozzám. Kimostam a békaruhámat, eltettem mindent télire.

Szerdán Gyónra utaztunk, ahol a család régi és immáron visszakapott kúriája áll (bővebben). Temetőt, pontosabban kriptát látogatni mentünk, de a hangulat inkább valami majálisra emlékeztetett. Rengetegen voltunk, a gyerekek a gazdaság nyúlketrece és a végtelen kert között rohangáltak az unokatestvéreink hasonló korú gyerekeivel, én életemben először traktort vezettem, nagyot ebédeltünk és beszélgettünk, megszakértettük a batáta-termést (kér valaki?). Az oda és vissza út pont elég volt arra, hogy a gyerekek végighallgassanak egy hangoskönyv-mesét, nagyjából vacsorára hazaértünk, továbbra is volt idő mindenre. A következő napokra szintén temető volt tervezve, Visegrádon, Roni szüleivel, de a gyerekek annyira náthásak voltak, hogy ez sajnos kútba esett. Az előnye ennek persze megint az volt, hogy idő szabadult fel. Kialudtuk magunkat, a gyerekek el is felejtették az iskolát, én is a munkát. A Tisza-tó óta nem borotválkoztam, egészen komoly szakállam nőtt, na azt nagy nehezen levágtam (bár gondolkoztam, hogy végigcsinálom a movembert szakállal, de nem). De a java még csak most jött: megkaptuk a hétvégét Ronival kettesben! Papi és Mama péntek délelőtt és vasárnap reggel között vállalták a gyerekeket, úgyhogy mi sebtében összepakoltunk Ronival, bepattantunk Papiék (icipici) autójába, és fordultunk Budapest felé. Van két és fél napunk, mit csináljunk? Én szerettem volna megnézni az Arany János-kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Roni az Aurora Borealis című filmre vágyott régóta. Megérkeztünk az őszi Svábhegyre, letettük az autót, leszaladtunk a városba. A kiállítás érdekes, eléggé mást mutat, mint amit az irodalom órán tanultunk. A film gyönyörű és kőkemény, és teljesen hihető. Utána a Terézvárosi templom felé vettük utunkat, ott van eltemetve Nagymama, aki végigcsinálta Budapest ostromát, és Nagypapa, akit elvittek az oroszok. A templomba nem jutottunk be, de előtte a kereszt körül a járda tele volt mécsessel. Volt idő megállni, imádkozni, emlékezni, sírni, gyertyát gyújtani, miközben egyre sűrűbb lett körülöttünk a Király utcai péntek este. Deák tér, 16-os busz a panoráma kedvéért, annyival romantikusabb, mint metrózni, nem? Az ostrom utcán leszálltunk, elhelyeztünk egy kis levelet a keresztkomáink autóján, és beültünk a Nagyi palacsintázójába késői vacsorázni. Ez a hely semmit nem változott azóta, hogy a 2000-es évek kora hajnalán néha idejárogattunk randizni Ronival. Csak az étvágyam lett kisebb azóta - vagy a palacsinták nagyobbak?
És volt idő aludni. Nem végtelen sokáig azért, Roninak rúdtáncezdése volt a város másik végében szombat délelőtt. Lekísértem, aztán volt időm sétálni az Andrássy út - külső Király utca - Lövölde tér környékén, ahol még kb. sosem jártam. Találtam egy kísérteties CD-boltot, ahol az égvilágon minden kapható volt, vettem néhány régi Bródy- és Omega albumot, és fájó szívvel otthagytam pl. egy 1998-as Summer Hits válogatást. Végiglapoztam a Bábszínház könyvesboltját, és hoztam egy gyerekverseskötetet, amit azóta is falnak az olvasni tudó gyerekeink, aztán beültem egy ici-pici kávézóba naplót írni. Elég sokat írhattam, mert Roninak egy órával tovább tartott az edzése, mint ahogy terveztük, de semmi baj. A Lehel térre mentünk a szombat esti misére, és útközben gyorsan csekkoltuk, hogy van-e valami last minute színház, vagy ilyesmi (maesteszinhaz.hu). Az Operában a Verdi Requiemet adták, végülis miért ne, egyszer élünk, nem? Mondjuk egyáltalán nem operába menős ruhában indultunk el otthonról, én még csak OK voltam valahogy, de Roninak 0 perc alatt kerítettünk valamit, aztán taxi. Az opera előtt derült ki, hogy ez az operaház előadása, csak az Erkel színházban. Megint taxi, itt már végképp késésben voltunk, de egész jól elcsíptük az előadás elejét. Szerintem nálam boldogabb ember még nem hallgatta a Verdi Requiemet.
És vasárnap volt a születésnapom. Reggel indultunk, haza kellett érni úgy, hogy Roni elkezdhessen dobostortát sütni, amíg a gyerekek még a templomban vannak.

Még a Balatonban is megfürödtünk aznap, csak hogy teljes legyen az élmény.